A rövidlátás diszkrét bája

A Vértes felé menet útközben a barátnőm megkért, hogy nézzem meg a térképen, hol kell lekanyarodni az M1-ről. Szégyen vagy nem, de nem láttam a betűket. Mozgott is az autó, és ugyan csak 1 dioptriás olvasó szemüvegem lenne, ha nálam lett volna, de az már bőven elég ahhoz, hogy a térkép apró betűi összefussanak.
Azért persze csak megtaláltuk, hogy Bicskénél kell lekanyarodni.
Autóztunk tovább, barátnőm elöl a kormánynál, én a hátsó ülésen, a kutyákkal.
Elértünk egy pirinyó kis faluba, vagy tán nem is falu, csak valami útelágazás, Kotlóhegy a neve. Barátnőm fogja a térképet, keresi hogy hol vagyunk, mikor érünk a találkozási ponthoz. Nézi, forgatja, hát itt bizony nincs Kotlóhegy, tán rossz felé kanyarodtunk. Én a hátsó ülésről odapillantok a kormányra terített térképre és már láttam is, mondtam is, hogy dehogynincs, ott van a jobb gyűrűsujjad körme fölött három centivel.
Hehe.
Édes.
Szerintem mégiscsak keresek inkább egy ortopéd orvost, aki vagy fél méterrel megnyújtja a karom. Mégiscsak kényelmesebb, és ráadásul mindig kéznél is lenne, nem úgy, mint a szemüveg.