Utolsó éj a hegyen

Borzasztóan rövid volt ez a három hónap.
Szar közlekedés, iszonyatos sok gyaloglás, cipekedés, sárdagasztás, ocsmány mosogató, gusztustalan zuhanyozó, priccsen alvás, minden, minden feledve van, amikor leoltom a villanyt és az ágyamból látom a Nyilast vagy éppen a hasamra süt a telehold.
Vagy csak kinyitom az ablakot és beárad a friss levegő. Hol nyers földillata van, hol hideg hóillata, hol fagyos avarillata, hold nyirkos esőillata, de mindig, mindig illata van, és soha nem szaga; benzinszaga, húgyszaga, szarszaga, féknyomszaga, kocsmaszaga.
Nagyon fog ez nékem hiányozni.

Hajnal a hegyen

Ez a konyha tényleg ocsmány, a mosogatóra már ránézni sem szeretek. A hűtő és a gáz közötti, csempehiányos fél méterre pedig tényleg rá sem nézek, átemelem rajta a tekintetem.
De amikor kávéfőzés közben kinézek az ablakon, a szemközti domb tetején pont akkor bukkan fel a Nap pereme. Aztán mire beleöntöm a vizet, belekanalazom a kávét, tömöritem, rácsavarom a tetejét, meggyújtom alatta a gázt, szóval mire összerakom a kávéfőzőt és újra kinézek, már a fél Nap ott ül a konyhaablak alatti almafa legalsó ágvillájában.
Ezt a látványt azért soha el nem felejtem, és akárhogy is van, örülök, hogy pár hónapig élvezhettem.
Most megyünk a hegyre, még amig itt vagyunk és mehetünk.
Már két és fél óra alatt megkerüljük, és mire hazaérünk, tökéletesen gyógyultnak érzem az egész heten kinozott, a munkahelyemen mért 20% alatti páratartalomtól elgyötört nyálkahártyáimat.

Kiskarácsony

Utoljára vagy húsz éve volt ilyen karácsonyom, amikor se karácsonyi abrosz, se ajtódisz, se semmi ami a Karácsonyra utal, nincs a lakásban. Én akartam igy, legyen ez egyféle sabbatical.
Azért egy havi menzaebédem áráért egy orosz boltban vettem 8 (mondom: nyolc!!) deka füstölt tőkehalfilét, 12 deka füstölt lazacfilét és egy kis tégely valódi orosz vörös kaviárt. Némi teavajjal, keménytojással, és persze egy üveg „kékcimkés” pezsgővel kiegészitve ez három napi reggelim. Ha beosztom, akkor négy. Mondjuk, királyi reggeli, sőt, tán még azok sem esznek ilyen jót. Különösen a tőkehalfilében keveredik valami fantasztikus arányban a só, a füst és a tenger aromája. Valami olyan téjékon kéne élnem, ahol nem ennyire drága a hal, meg az összes többi izé, ami vizben él. Tegnap vacsorára is az volt, citromos vajban sült heck, krumplipürével és vajban párolt, borsos kelbimbóval, de ez –a kelbimbó kivételével- az alapanyagokat és az árakat tekintve is elmenne egy jobbfajta menzaebédnek. Különösen a friss füstölt lazac után tűnik nagyon izetlennek fagyasztott tengeri haltörzs.

Más
Még nincs dél, de már kétszer sikerült elkapcsolnom az MR1 Kossuth nevű, szacharinos nyálfolyamról. Először reggel, amikr a Szalmabábok lázadása cimű, ZS kategóriás szinészek által felolvasott horrormesét kezdték adni, másodszor most nemrégen. Én elég empatikus embernek gondolom magam, de valahogy karácsonykor nem akarok sem születési sérült gyerekekről, sem tinédzserkorú lányok amputált lábáról műsort hallgatni. Még akkor sem, ha éppen heppiend a vége és a gyerekek szerető családban felnőnek, a lányok meg férjhez mennek a történet végén. Ha valaki olyan hallgatja ezeket a műsorokat akik egyedül érzik magukat, akiket nyomaszt a magány, hát azokon ezek a hamis együttérzéstől csöpögő riporteri hangok egyáltalán nem segitenek, sőt! Aki kicsit is labilisabb, ennyi szomorúság és farizeusság hallatán az összes gyógyszert beszedi, amit otthon talál.

Mégmás
A mai ragyogó időt kihasználva megint kirándultunk egy hatalmasat. Immár másodszor kerültük meg a ház mögötti nagy hegyet. Csodálatos hely, különösen ma. Reggelre esett pár centi hó, az ég feltisztult, ragyogóan kék és hetvenhét ágra süt a nap. Ráadásul elég korán indultunk, a miénk volt az első lábnyom az ösvényen. A hegy tulsó oldalán sikerült találni egy kis hajlatot, ahova semmi nem hallatszik be a környező falvak zajából. Ilyen mély csöndet régen hallottam, tán a tengeren utoljára. De még ott sem, ott zúgott a hajómotor és morajlottak a hullámok. Itt ma még a madarak sem csiviteltek, ágak sem roppantak, még kutyaugatás vagy motorzaj sem hallatszott be. Pár percig az az érzésem volt, hogy én vagyok az egyetlen élő ember a teremtésben. Hamis illuzió persze, mert közben a tökéletes civiliációs biztonságot adó sárga turistajelzés ott világit a fákon, és nyilván a mindenféle megaherczes rádióhullámok is átszövik a levegőt. Éppen csak elő kéne venni a mobiltelefont és mindjárt látszana, hogy nagyon is nem vagyok egyedül és pár kilométerrel odább nagyon is létezik egy másfajta, zajos, füstös, harsány világ. Mondjuk, nem ment el az eszem, hogy templomban telefonáljak. Nagyon jó volt az a pár perces csendfürdő. Holnap, és a szabadságom alatt minden nap kimegyünk oda kicsit felfrissülni.

Ház SZaga

Ócska szóvicc, de ez van.
Az a kis ház, ami a leginkább megvásárolhatónak nézett ki, a szemétlerakó mögötti völgyben van. Még most, a hideg, szeles téli időben is rendesen be van szorulva a szag. Hogy nyáron milyen lehet, nyilván soha nem fogom megtudni. Ekörül a szemétlerakó körül nagy botrányok voltak pár éve, ez a többedik helyszin, akik végül elfogadták. A barmok, szélirányban van a város, nem is értem, hogy gondolták. A túlsó végén semmi gond nem lenne, elvinné a szél a szagot a dombok közé. Igy viszont beviszi a városba, hát szagolja a rossebb, nem tudják azt a házat olyan olcsón adni. Romantikusan le van pedig pukkanva, a kert már szinte nem is létezik, azt visszafoglalta az erdő. A tető felét mostanában elvihette a szél, szét van ázva a konyha meg a füdőszoba. És amit még soha nem láttam, a fürdőszobát egy átlátszó üvegfal választja el a konyhától. Rendesen be lehet látni, sőt, a konyha fele bent van a fürdőszobában; nem kézmosó van felszerelve, hanem egy kétmedencés mosogató. Azt hittem, összecsinálom magam a visszafojtott röhögéstől.
Néztem még másik kettőt is, közben mind a kettő elkelt. Illetve az egyik, a másiknál hazajött Irországból a tulajdonos fia. Az egy elég rémisztő öregasszony volt, iszonyatosan elhanyagolt, hatalmas kert közepén takaros, viszont rettenetesen szutykos kis ház. Egész visszaúton azt a ronda gondolatot próbáltam kiszellőztetni a fejemből, hogy csak én is nehogy ilyen ocsmány öregasszonnyá vénüljek. Jó kondiban volt pedig, fürge, egészséges néni, de még retkesebb mint a ház és csak úgy sütött a szeméből a rosszindulat.
Uhh, el kéne felejteni.
A másikat sajnálom, az formás kis házikó volt, jó környéken. Kicsit túl van a számomra egészséges árszinten, de azért a házért például érdemes lenne eladósodni. Nagyon jó helyen van, inkább befektetés lenne, csak ennél jobb áron tudnám eladni, ha éppen úgy alakulna. Januárban azért visszahivom a tulajt, hátha visszalépett a vevője.
Bringázásban nem volt hiányom ma, ez a szemre oly kellemes, vonzóan dimbes-dombos vidék minden csepp erőmet kivette. Ebédre káposztás tészta volt és egy fél üveg sör. Most lekvárt kéne főzni, mert pár üveg sütőtöklekvárt és alma-kividzsemet akarok adni karácsonyra, de ragad le a szemem. Szerintem megiszom a sör másik felét és begömbölyödök a paplan alá. Van még idő a lekvárokat megfőzni, vagy ha mégsem, hát na bumm, az sem nagy tragédia.
Ház Saga
Addig jártam a környéket, amig feltünt, hogy a legtöbb eladó házon ugyanannak az ingatlanügynökségnek a táblája van kitéve. Megnéztem a honlapjukat, kiválasztottam két megfizethetőnek tűnő házacskát és bejelentkeztem náluk. A szemük sem rebbent, hogy a fotóról szerszámoskamrának tűnő, 30-40 m2-es házak iránt érdeklődöm és a 10 millió fölötti ingatlanokat még csak megnézni sem akarom. Ha meg valamin stukkót, faragást, vagy terméskövet látok, már lapozok is.
Igen, gondolhatják, hogy igénytelen vagyok, le vannak ejtve.
Nem érdekel ugyanis. Nekem a minőséget és pláne a minőségi életet nem a márványburkolat meg a dizájnolt fürdőszoba csap jelenti. Nem is a 40 m2-es terasz.
Egyáltalán, egy kertes házra minek erkély??
Egyetlen fillért nem vagyok hajlandó ilyen sallangokért kifizetni. Nekem stabil, jól tájolt falak kellenek, lehetőleg olyanok, amik jó helyen állnak és nem kell őket lebontani, áthelyezni, áttörni. Nekem ablakok kellenek, pláne nagyon jól tájoltak és lehetőleg jól is szigeteltek. Tető kell, stabil és erős, ennyi. A többit majd én elintézem, vagy köszönöm szépen, de megleszek nélküle. És az kell még, hogy úgy negyedórás sétán belüli távolságban legyen közvetlen busz vagy vonat Pestre. Ez sajnos fontos, az idő pénz, nem akarom helyi buszokra várva elpocsékolni.
Ma megnéztem egy nyaralót. Gyönyörű helyen van, egy tó partján, nagyon új és elegáns házakkal tömött utcában, bár csak földút van. Annál jobb, nincs átmenő forgalom. A ház viszont télen alkalmatlan, szimpla ablakok, hetvenes években épült faszerkezet. Arra lenne jó, hogy lebontani és épiteni a helyére, de az az én lehetőségeimet már meghaladja. Nem akarok egy ház miatt az egész hátralévő életemre eladósodni.
A szomszéd utcában is van még egy megfizethető, 32 m2-es, jó állapotú kis téglaház. Ezt azonnal fel is ismertem, vasárnap a tulajdonossal megnézem belülről is. A képek alapján és amit kivülről látok (mondom, a szomszéd utcában van) erre csak egy ablakot kéne vágni, a fürdőszobát felújitani és a gázfűtést bevezetni. Ez viszont itt van, ahonnan ugye 45 perc a vasútállomás.
Szombaton nézek még egy igen lelakottnak tűnő kis házat Erdőkertesen. Elég olcsó, 7,5 millió, de erre költeni is kéne. Ha száraz, jól szigetelt, és a környék sem nagyon züllött, akkor ez tetszene a legjobban.
Hát majd meglátjuk. Nem sürgős, ráérek. Egyébként is vevőt kell találnom a sajátomra, szóval nem is lesz egyszerű.

Ház Saga

Addig jártam a környéket, amig feltünt, hogy a legtöbb eladó házon ugyanannak az ingatlanügynökségnek a táblája van kitéve. Megnéztem a honlapjukat, kiválasztottam két megfizethetőnek tűnő házacskát és bejelentkeztem náluk. A szemük sem rebbent, hogy a fotóról szerszámoskamrának tűnő, 30-40 m2-es házak iránt érdeklődöm és a 10 millió fölötti ingatlanokat még csak megnézni sem akarom. Ha meg valamin stukkót, faragást, vagy terméskövet látok, már lapozok is.
Igen, gondolhatják, hogy igénytelen vagyok, le vannak ejtve.
Nem érdekel ugyanis. Nekem a minőséget és pláne a minőségi életet nem a márványburkolat meg a dizájnolt fürdőszoba csap jelenti. Nem is a 40 m2-es terasz.
Egyáltalán, egy kertes házra minek erkély??
Egyetlen fillért nem vagyok hajlandó ilyen sallangokért kifizetni. Nekem stabil, jól tájolt falak kellenek, lehetőleg olyanok, amik jó helyen állnak és nem kell őket lebontani, áthelyezni, áttörni. Nekem ablakok kellenek, pláne nagyon jól tájoltak és lehetőleg jól is szigeteltek. Tető kell, stabil és erős, ennyi. A többit majd én elintézem, vagy köszönöm szépen, de megleszek nélküle. És az kell még, hogy úgy negyedórás sétán belüli távolságban legyen közvetlen busz vagy vonat Pestre. Ez sajnos fontos, az idő pénz, nem akarom helyi buszokra várva elpocsékolni.
Ma megnéztem egy nyaralót. Gyönyörű helyen van, egy tó partján, nagyon új és elegáns házakkal tömött utcában, bár csak földút van. Annál jobb, nincs átmenő forgalom. A ház viszont télen alkalmatlan, szimpla ablakok, hetvenes években épült faszerkezet. Arra lenne jó, hogy lebontani és épiteni a helyére, de az az én lehetőségeimet már meghaladja. Nem akarok egy ház miatt az egész hátralévő életemre eladósodni.
A szomszéd utcában is van még egy megfizethető, 32 m2-es, jó állapotú kis téglaház. Ezt azonnal fel is ismertem, vasárnap a tulajdonossal megnézem belülről is. A képek alapján és amit kivülről látok (mondom, a szomszéd utcában van) erre csak egy ablakot kéne vágni, a fürdőszobát felújitani és a gázfűtést bevezetni. Ez viszont itt van, ahonnan ugye 45 perc a vasútállomás.
Szombaton nézek még egy igen lelakottnak tűnő kis házat Erdőkertesen. Elég olcsó, 7,5 millió, de erre költeni is kéne. Ha száraz, jól szigetelt, és a környék sem nagyon züllött, akkor ez tetszene a legjobban.
Hát majd meglátjuk. Nem sürgős, ráérek. Egyébként is vevőt kell találnom a sajátomra, szóval nem is lesz egyszerű.

Még mindig hibernálva

Vagyok. Gyakorlatilag napi minimum 9-10 órát alszom. Reggel nagyon korán, legalábbis nekem nagoyn korán, fél hatkor kelek, az első rózsaszin felhőkben már vagy a közeli rétről, vagy a hátam mögötti hegy szoknyájénak fodráról gyönyörködök. Hét órakor már otthon vagyunk, vitamin a kutyánk, cipőcsere, laptopot, bedobozolt ebédet, kötést felkapni és öt perc múlva már trappolok is lefelé, hogy le ne késsem a céges buszt. Nyolcra már be is érünk, közben megkötök két-két és fél sort a pulcsimon. Borzasztó érdekes, hogy ami engem nyugtat, az a kollégákat halálra irdegesiti, azt mondják, miért nem fejtek inkább rejtvényt. Hát szerintem meg le vannak szarva. A borzsztó korai beérkezést (örkor indul vissza a busz, gyakorlatilag 9 órás a munkanapom) azzal komopenzálom, hogy bent reggelizek és zuhanyozok. Ahogy nézegetem a gúglit, másfél.kát óra alatt beérnék bringával, csak éppen nem találok semmilyen kis forgalmú utat, amin mernék. Akkor azt csinálnám, hogy egyik nap reggel bringával mennék., másnap délután azzal jönnék vissza – gyakorlatilag minden napra meglenne a 30 km-em, ami kéne a jó közérzethez.
Mióta felhoztam, jelentősen könyebb lett az életem, mert az eddig fél órás buszra várások vagy háromnegyed órás gyalogtrappok helyett 10 perc alatt Veresegyázon vagyok. Méghozzá úgy, hogy még tekernem sem kell, csak kapaszkodni a kormányba és fékezni. Hazafelé persze vissza kell adnom a gravitációnak azt, ami őt megilleti, mert majd’ fél óra az út és rendesen csorog a hátamon a viz. Kettesnél feljebb nem is nagyon tudok kapcsolni, annyira meredek. Sőt, sokszor le is kell szállni és tolni. De legalább nem a hátamat húzza a bevásárlás. A fene sem gondolta volna, hogy egy két kilós sütőtük legalább öt kilósnak érződik, mire hazaérek vele. Nyilván egyszerúbb lenne az életem, ha zsemlén meg parizeren élnék, de mit csináljak, ha egyszer a kelkáposztát meg a céklát jobban szeretem, hát nem?
Az azért mindig nagy esemény, amikor a hatalmas, a pesit lakásomnál nagyobb garázsból kitolom Granét. Hiába, no, egy valkür lova méltó elszállásolást érdemel! Én azért még soha nem álltam meg röhögés nélkül, tényleg vicces, pláne amikor a szomszéd is látja és döbbenetében rágörcsöl az ujja az udvarán lévő kocsiforditó távirányitójára.
Még mindig szeretek itt lenni, szeretek cipekedni, a vizmosásokban csúszkálni, éjszaka a szelet hallgatni. Lehet azért is alszom olyan sokat, mert a nagy hegyi szél kifújja a fejemből a gondolatokat. Néha már a széken ülve is elnyom az álom. Na jó, a héten egyszer sikerült majdnem éjfélig fennmaradnom. De azt is csak azért mert Carlos Alvarezzel néztem meg egy Machbetet És tetszett, nagyon tetszett. Alvarez is, az opera is. A rendezés néhány részlete is. Különösen az, amikor a III. Felvonásra a boszorkányok széttolták a házaspár ágyát. A többi so-so, de azt már nagyon szerettem volna látni, hogy a sok gyilkosság és hatalmi harc elhervasztja a Lady szexuáliis hatalmát. Valamit valamiért, nekik nem az életükkel, hanem sokkal inkább a köztük meglévő harmóniával és a boldogságukkal kellett fizetni a bűneikért. Szóval ennyit sikerült a héten, a többi este csak bóbiskolás, aztán megadom magam, kikapcsolom a laptopot, az agyamat (azt mondjuk nem kell, az eddig is tompa), a hónom alá gyűröm a paplan csücskét és már alszom is.
A házvásárlás egyébként nem teljesen reménytelen, pont a szomszédom kelt most el, 15 millióért. Az ráadásul jobban is rendben van, mint az enyém, új tető van rajta, meg úgy általában is, több izléssel és jobb anyagokból épült. Szóval azért nézelődöm, hátha sikerülne valamit. Még ha nem is örök panorámás, nincs is vele ekkora kert. Mert attól azért félek is, ekkora telkekkel napi több órát kell dolgozni, hogy szép legyen, metszeni, permetezni, hát nekem ez azért most nem igazán fér bele. No mindegy, a veszély nem túl nagy, lévén, hogy ehhez pont 15 millió kéne, de legalábbis a fele.
Tegnap elindultunk egy sárga túristajelzésen. Gondoltam, valahova csak visz, menjünk rajta végig. Jó dolog ez a túristajelzés, az ember teljes bizlommal indulhat neki a legismeretlenebb erdőnek is, mert biztos lehet benne, hogy az ösvény valahova visz; település szélén, buszmegállóban vagy vasútállomáson ér véget. Nekiidultunk hát, és most sem hagyott cserben a sárga jelzés; alig egy óra séta után egyszercsak Erdőkertesen találtuk magunkat. Tényleg döbbenetes, hogy mennyire összeépültek itt ezek a települések. Az ember szinte észre sem veszi a faluk határát jelző táblákat. Annál idegesitőbb, hogy minden kis falu meg városka úgy viselkedik, mintha a többi nem is létezne. Saját busz, ami nem megy át szomszédba, faluhatáron véget érő járda, háromszáz méter mocsár után kezdődik csak az újabb járható út és hasonlók. Hülyeség, ha fájna, az itteni önkormányzatok környékén nem lehetne füldugó nélkül létezni, annyit orditanának.

A nap örömhire egyébként, hogy a kurva vasút sztrájkol. Én meg ugye mennék Operába, csak azt nem tudom, hogy mivel fogok visszajönni. Nem csak operába egyébként, itt van egy hátizsáknyi pulcsi is, amit nem akarok kézzel gyömöszölni meg csavargatni. A gyapjúprogram sokkal kiméletesebb ......... lenne, ha el mernék indulni.
Basszameg!
A nap jó hire viszont, hogy van egy buszom 23.20-kor. Ergo ha sztrájkol a vasút, ha nem, opera után még haza tudok jutni.

Carlos Alvarez énekel

Medveálom mackóruhában

Határozottan jót tesz az idegeimnek ez a nagy hegyi csend.
Vasánap megkerültük a Margitát. Gyönyörű idő volt, a levegő csipős és friss, hát sétáltunk egy nagyot – aztán egyszercsak ott találtuk magunkat, ahonnan elindultunk. Közben leraboltam egy kökénybokrot és megtaláltam az első marék júdásfüle gombámat is. Sőt, volt közöttük egy akkora, hogy az már valóságos lapátfülnek számit. Hülyeség, de valahogy úgy érrzem, hogy ezzel a tányér leveshez elegendő ajándék gombával üzent a hegy, hogy elfogadott engem. Hogy ha már annyira akarom, jó, legyen, Ő nem bánja, járjak oda. Az igazi felhasználás valami kinai étel lett volna, de mivel semmi ilyesféle fűszerem nincs itt, hát csak egy kis csirkecsontból készült levesbe főztem bele némi póréhagymával és sárgarépával, izesitésnek kapott pár csepp ecetet és egy csipet csipőset, aztán glutty-glutty, már be is kanalaztam. Finom volt nagyon, hálás köszönet érte.
A második fogás túrógombóc volt, méghozzá micsoda csoda túrógombóc!!
Van a köryéken egy tehenészet, akik kis mikrobuszokból árulják a friss tejet, túrót és tejfölt. Hát kérem, az a túró az olyan, de olyan, amilyennek egy túrónak lenni kell. Nagy szemcsés, krémes, édes, az illata friss. Mióta itt lakok, minden héten vettem és nem győzök eleget enni belőle. Volt már túróscsusza, kőrözött, barackos túrókrém, tejfölös túró póréhagymával, és tegnap a csúcs, a túrógombóc. Két tojást két tojáshéjnyi tejjel és egy csipet sóval enyhén felvertem, és belekevertem negyed kiló túrót. Állitólag szitán át kéne törni, de én úgy szeretem, ha a gombócban kis darabkákban látszik a túró, úgyhogy csak villával jól öszekevertem a tojásos tejjel. Került még bele egy kanál olaj, aztán annyi griz, amennyit felvett a massza. Ne legyen túl kemény, mert akkor a gombóc is az lesz. Ezután már csak ki kellett várni, hogy összeérjen a cucc, ez minimum két óra, de lehet egy délelőtt is. Közben egy loccsintásnyi olajon ropogós pirosra piritottam egy nagy marék zsemlemorzsát. Ennek jobb ha kihül és hidegen forgatjuk majd bele a gombócokat. Amikor megpuhult a túrós massza, lobogva fővő sós vizbe evőkanállal nagy galuskákat szaggatam és kábé tiz perc alatt készre főztem. Igaziból gombócokat kéne formázni, de egyrészt én a mostohámtól tanultam főzni, aki szaggatta a túrógombócot, másrészt itt olyan kicsi a munkafelület, hogy nem tudnám hol szétrakni a megformázott gombócokat, maradtam hát a galuskáknál. Laskaszűrőben lecsöpögtettem és azon forrón piritott zsemlemorzsába forgattam a gombócokat. Friss sütőtüklekvárral körbepöttyöztem, isteni lett! Két hatalmas adag, tegnap és ma is ezt ebédeltem.

Nna, ez a sütőtöklekvár, ez újdonság, ilyet most csináltam először.
Rengeteg almám van a kertben, eltárolni nem igazán tudom, fel akarom hát használni. Az almakompótot és a lekvárt sajna annyira nem szeretem, kitaláltam hát, hogy másféle gyümölccsel keverem. Először kivire gondoltam, de az itt éppen nagyon drága. Addig törtem a fejem, amig kigondoltam, hogy megpróbálom sütőtökkel. Jelentem, remek ötlet volt, nagyon finom lett.
Egy másfél kilós sütőtököt meghámoztam, kimagoztam, kockákra vágtam. Hasonlóan jártam el egy bő kiló almával is, azzal a különbséggel, hogy mivel ez garantáltan vegyszermentes, a héját azonmód befaltam, ahogy a kés alól lekacskaringózott.
Amikor ez is felkockázódott, akkor negyed kilónyi cukrot egy vastag fenekű lábasban megolvasztottam. A sűrű, barnán fortyogó karamellre ráboritottam előbb a tököt, aztán az almát, kicsit átkavartam, majd rázártam a cuccra a kukta fedelét és lassú lángon, valamivel több mint tiz perc alatt puhára főztem. Magától is kezdett szétmállani, de nem akartam agyon hőkezelni, ezért inkább beleeresztettem a botmixert. Egy guszta, sötét narancsszinű, mézédes pépet kaptam, amiben csodás harmóniába olvad a sütőtök édese az alma savanykájával és a karamell kissé rusztikus aromájával. Ezt most nem tartósitottam, csak amikor kihült, kis ételhordó dobozkákba szedtem. Túrógombóchoz, mákos tésztára, császármorzsához, kenyérre kenve pillanatok alatt el fog fogyni. Sőt, szerintem még grizes tésztát is fogok csinálni, mert ha jó tésztából főzik és finom lekvárt adnak hozzá, az is egy izletes étel. Lehetne még fahéjjal, szegfűszeggel, gyömbérrel, ezzel-azzal fűszerezni a sütőtöklekvárt, de ilyesmim még nincs itthon, majd a következő adagot.

Jah, és hogy honnan jött a poszt cime?
Hát a hétvégén valóságos téli álomba merültem. Betettem a Sose halunk meg!-et, elaludtam rajta. Betettem a Mirkát (Gerard Depardieu, nyamm), elaludtam rajta. Betettem a Karnyónét, elaludtam rajta. Gyakorlatilag csak arra az időre ébredtem fel, amig lemezt cseréltem.
És ez igy van jól, nagyon kellett ez a vasárnap.
Nap videójának legyen itt egy részlet a Karnyónéból. Wiedemann Bernadett énekel.
Én szerettem ezt a kis darabot, sajnálom, hogy olyan gyorsan kivették a repertoárból.



Voltam egyébként operában is szombaton, Sümegi Esztert akartam meghallgatni a Manonban. Megérte elmenni, mert a művésznő gyönyörűen énekelt és tőle telhetően egy kedves, sérülékeny Manont hozott. Azért tőle telhetően, mert ehhez Valló Péter rendezőtől semmi segitséget nem kap. Borzalmas ez a rendezés, tényleg. Manont ugye a részeges bátyja eladja egy gazdag öregembernek. Itt a báty egy roppant snájdig tiszt, akinek minden gombja fénylik. A fényűzéshez szokott Manon a kertben körbesétálva minden kilincsre és kilógó szökőkút diszre akaszt egy ékszert, hogy később, amikor majd menekülniük kell, legyen mit összeszednie. Nem próbálgatja az ékszereket, nem játszik velük, nem gyönyörködik bennük, nem, gyors léptekkel, hogy még az adott zenei egységen belül mindenhova odaérjen, körberohanja a kertet és kiakasztgatja a gyöngysorokat. Valló Péternek tán be kellett volna ülni egy ékszerboltba és megfigyelni, hogy a nők hogyan viselkednek, amikor könyékig túrnak a gyöngyökben és kövekben. De nem csak ez gáz, az egész darab nem áll valahogy össze, de ezt már a bemutatóról is leirtam. A tenorszerepet éneklő Fekete Attila sem használ a produkciónak, egész végig teljes hangerővel énekel, mondhatni, hogy teli torokból ordit. Meg is van a büntetése, a III. Felvonástól a gikszerek szinte menetrendszerűen érkeznek. Nem szabadna ezt igy csinálni, egyrészt, idő előtt tönkremegy a hangja, másrészt, a nagy hangerőben elvész a figura. Des Grieux azért egy elég jelentős lelki fejlődésen megy keresztül, a szerelembe esett kamaszból elhagyott, de megbocsátani képes férfi lesz, aki követi Manont a száműzetésbe és jószerivel vele hal. A másik szereposztásban, Lukács Gyöngyi partnereként Kiss B. Atilla ezt a karaktert hozza is, Fekete Attila sajnos nem. Ő ugyanúgy kiabál a IV. Felvonásban mint az I-ben, semmi különbség nem érzékelhető – már persze, ha eltekintünk az elcsuklásoktól és egyéb gikszerektől.
Az előadás leggyengébb pontja ma is Győriványi Ráth György karmester volt. Sajnos ő is a hangerővel akarja meggyőzni a hallgatót, a szerelmi kettőst például valósággal elsodorta az orkánerejű operamuzsika. Már ha egyáltalán muzsikának lehet nevezni azt az indulóféleséget, amit hallottunk. Szándékosan használok ilyen sértő kifejezéseket, mert iszonyú mérges vagyok. Egyrészt, a hangos zene elnyomja az énekeseket, másrészt csirájában megöli azokat az érzelmeket, amiket az operának a hallgatóban ébresztenie kellene. Ilyen vezénylést hallva legfeljebb csak párbajozni vagy karmestert kergetni támad kedvem, a jobb sorsra érdemes szerelmeseket megsiratni aligha.

Mos6

Méghozzá kézzel.
Mit ne mondjak, ez az amit igazán utálok.
A lakásban gomolyog a gőz, a nedvesség csurog le az ablakokon. Hiába vigyázok, a padlón is nagy tócsákban áll a viz. Hiába húzok gumikesztyűt, a kezem olyan, mint egy tányér csomóba ragadt, elázott, galuska. A derekam szétszakad, mert a szék túl alacsony, az asztal viszont túl magas. Ergonómiáról tehát szó se essék. Nincs elég edényem, mert egy lavór ugye kellene a mosáshoz, egy másik az öblitéshez. Kéne egy nagyobb fazék is a vizmeleitéshez, mert a kukta ehhez kicsit. Kell egy vödör meg arra, hogy a szennyes vizet kivigyem. Merthogy ki kell vinni, nem lehet a WC-be önteni. Nincs csatorna, szikkasztóba megy a viz, nagyon nem szeretném, ha a kertet egyszercsak elöntené az előttem ott lakók fekáliája. Csavarni ugyebár nem nagyon lehet, a pulcsik megnyúlnának, a farmerok gyűröttek lennének. Ezért aztán teregetés közben a combomra, hasamra csöpög a viz, sőt, a pulóver ujján keresztül befolyik a hónom alá. Mindehhez minusz pár fok van, mert ugyebár ezt is kint kell csinálni, nem lehet a lakásban kicsurgatni a vizet a ruhákból. Majd ha kicsöpögtek, akkor be lehet őket hozni és szétteregetni a radiátorokon.
Szép látvány.
És még mindig ott van a keki szinű kabátom, aminek az ujja vissza van hajtva és kilátszik a drapp bélés. Illetve hát eredetileg drapp, jelen állapotában világos, pontosabban egyre sötétebb szürke. Nagyon ki kellene mosni, de bele sem fér a lavórba.
Szóval nomád élet ide, minimál berendezés amoda, szombaton Másik Szinház próba és Manon (Sümegi Eszter énekli, nyamm) között bizony hazamegyek és betöltök egy adagot a mosógépbe. A kabát mellé pont befér még a drapp vászonnadrágom és egy pulcsi. Szerintem úgy fogom nézni a mosógépet, mint más a tévét.
Egyébként meg nem értem, mit panaszkodok, volt pár olyan évem, amikor ugyanezt kellett csinálnom, azzal a különbséget, hogy az utcáról hordtam a vizet és előtte fát vágtam a megmelegitéséhez.
Szóval ez a mostani állapot ahhoz képest luxus, hisz a viz a csapból folyik, és csak ki kell nyitni a gázcsapot, öt perc múlva forró.
Nno, tényleg minden relativ.

Még mindig elbűvölve

Igen, minden nehézség, negyedórákat késő buszok, rozsdás zuhanytálca, raklapokból barkácsolt priccs ellenére is jól érzem magam.
Elképesztő kalandjaim vannak egyébként.
Rögtön első reggel megtalált a falu bolondja. Friss hó volt, sokat késett a busz, mi meg jól elbeszélgettünk a dohányzás káros hatásairól és arról, hogy valaki lassan már fel sem tud kelni. Hogy ki, azt nem sikerült kideritenem, de valószinűleg nem is fontos, a lényeg, a dohányzás rosszat tesz.
Aztán két egymást követő napon megálltak mellettem és megkérdezték, hogy merre megyek és hogy felvigyenek-e. Első alkalommal valami buzsgómócsing polgárőrnek tippeltem az illetőt, de másnap a kisboltban vásároltam ásványvizet és grizt, egy nő meg tejet és banánt. Kifelé jövet rámköszönt, és ő is ajánlotta, hogy ha egyfelé megyünk, hazavisz. Mondtam neki, hogy én még annyira friss vagyok itt, hogy kifejezetten élvezek a hegyen felfelé kaptatni, hát most inkább nem, majd máskor.
Aztán reggel rámköszönnek a buszmegállóban. És nem csak köszönnek, de a szemembe is néznek. Hát ezen tényleg megdöbbentem. Amikor Pestre költöztem, jó egy évembe tellett megtanulni, hogyan kell laposra húzott szemgolyóval járni, kelni, utazni, nehogy bárkirre is fókuszált tekintettel nézzek. Ha csak véletlenül is a szemébe néztem valakinek, az sértődötten félrefoldult, ciccegett, pofákat vágott. Ma már én is igazi, kifejezéstelen tekintetű városlakó lettem, erre itt reggel jön a bácsi, érdeklődve rámnéz és köszön. Én meg visszaköszönök, és közben kétségbeesetten igyekszem fókuszálni a tekintetem, nehogy azt higyje, hogy elnézek a feje felett. Igaz, ez jobbára csak az idősebbekkel van igy, de akkor is érdekes tapasztalat.

Őnagysága, Kereksenekű I. Lujza csodálatosan viselkedik. Pár napig egyre csökkenő mennyiségben fújtam a lakásban a nyugtató feromont, de ma már nem, és nyugodtan, farkcsóválva várt. Még hempereg is a hóban, azt pedig csak az az állat csinálja, amelyik jól érzi magát. Ehhez lehet az is hozzájárul, hogy a gazdi ágya ugyan szigorúan le van tiltva, este engedelmesen le is fekszik a matracára, reggel valahogy mégis úgy ébredünk, hogy a kutyasegg a kutyamatracon, a kutyaorr a gazdi hóna alatt, ami a kettő között van, az meg lóg a két matrac között a levegőben. A kertbe még mindig csak akkor megy ki, ha én is kint vagyok, de már szimatolgat, beleás egy-egy vakondtúrásba. Szóval ahhoz képest, hogy 13 évig élt ugyanabban a lakásban, nagyon hamar alkalmazkodott. Szombaton meglátogat bennünket egy kutyacimbora, remélem, jó idő lesz egy nagy sétához. Nem akarom teljesen kiszakitani a régi társaságából. Vasárnap haza is megyünk kicsit, hogy a Duna parton is tudjon szimatolni, udvarlókkal meg cimborákkal találkozni. Meg aztán be is kell vásárolnom, mert itt nem találtam még olyan hentest, akinél be tudnám szerezni a megszokott marhagégét, -vesét, lépet, ilyesmit.

Reggelente jól elszórakoztatom a velem utazó kollégáimat. Elneveztek Paulának, mert azt találtam ki, hogy a buszon kötök. Illetve most horgolok. Van egy nagyon szép orgonalila pulcsim, aminek majdnem térdig ért az ujja. Hiába szép a szine, úgy néztem ki benne mint egy mérethiányos gorilla. Visszafejtettem az ujjából 15 centit és reggelente a buszon elhorgolom a kézelőjét. Holnap kész, aztán itt van egy gyönyörű, almazöld szinű fonal, kötök belőle egy jó ki irodai pulcsit.

Ami a munkát illeti, hát ott már nem ilyen nyugis a helyzet. Napok óta arra várok, hogy létrehozzák azokat az entitásokat, amikbe betölthetném az adatainkat. Az entitások azonban az istennek nem akarnak létrejönni. És hiába könyörgök, hogy mutassák meg hogyan kell, vagy adjanak útmutatót és megcsinálom én, nem, azt nem lehet. Ezt mondjuk ismerem, csak meglepett, hogy itt is az a divat, hogy mindenki féltékenyen őrzi a maga kis tudásmorzsáját. Ha megmutatná nekem, netán még kiderülne, hogy pár óra alatt meg lehet csinálni azt a munkát, amit ő hónapok óta nem bir befejezni.
Csak úgy süt belőlem a jóindulat, ugye?

Hiánylista

Laptophoz csatlakoztatható mini hangszóró – hiába, no, opera nélkül nem megy.
Cserélhető betétes reszelő – erről már a tegnapi káposztás tészta ürügyén szó esett. Ellustultam, hiába no, a fene se szereti már késsel szeletelni a répát, céklát, miegyebet, amikor ezzel pillanatok alatt egyenletes szeletekre gyalulhatom.
Cseréptál – alig egy éve van, de nélkülözhetetlen eszközzé vált. Rakott krumpli, sült csirke, káposztás hús, csőben karfiol, sült zöldségek, minden, minden megsül benne és sokkal finomabb, mint tepsiben.
Almasütő kerámia – szedtem a kertben vagy 6 kiló almát, hát annál jobb felhasználási módja nincs, minthogy megsüssem, és az illatával semlegesitsem ezt a régen lakott házak dohos malterszagát.
Fűszeres üvegek – basszus, nem gondoltam volna, de megőrülök a behajtogatott sarkú borsos meg köménymagos zacskóktól.
Kenyérpirtó – igen, basszameg, kenyérpiritó!!! Szeretem a piritóst oszt kész, ez van, kuss, aki szólni mer, orrba verem!
Vesszőseprű – ha ekkora havak lesznek, akkor partvissal aligha küzdök meg az elemekkel.
Lapostányér – azért kettő legalább kell, mert serpenyőből lehet ugyan rántottát enni, de nem érdemes. A leveses tányér nem hiányzik, arra jó kis kerek fenekű, univerzális keverőtálkáim vannak, de a lapostányér az nagyon.
Falvédő – néha az ágyban(?????) matracon heverve úgy nekivetném a hátamat a falnak, de ennek azért igy direkben tán mégse.
Hótaposó – hát igen, ez a globális felmelegedés hatása. Három éve nem volt hó, a rosseb gondolta, hogy hirtelen 20 centi szakad a nyakamba.
Cipőkrém – bizony, azt elfelejtettem. És mivel hó van, só is van, ha pedig só van, a bőrcipők pillanatok alatt tönkremennek ha nem ápolom.

Hát ennyi. Vasaló, hajszáritó, elektromos konzervnyitó, narancsbőrmasszirozó nem kell, köszönöm. Bár a kis taposógépemen még gondolkodom, mert a bringázás az hiányzik, szükségem van a napi izzadásra. Lehet magasabbra kéne költözni.

Ma egyébként vicces kalandom volt, mert ahogy baktattam hazafelé, megállt mellettem egy autó és a fiatalember (legalábbis azt hiszem, az volt, mert túlságosan meglepődtem ahhoz, hogy megfigyeljem) megkérdezte, felfelé megyek-e, mert elvisz. Hát nem volt szerencsém, mutattam, hogy én itt most balra elkanyarodok. Dunsztom sincs mit akarhatott. Biztos csak véletlen, hogy amikor nyitottam a kaput, egy autó jött a hátam mögött és mire felértem a lépcsőn, meg is fordult. Lehet, hogy a polgárőrségnek tűntem fel a sok tömött hátizsákkal?

A vidéki élet gyönyörei

:-)) Szépjóestét!
Nno, hát ezzel is megvolnánk, ma kezdjük a harmadik éjszakánkat fenn a hegyen.
Gyönyörű egyébként, a szobám keletre néz, hat órakor már rózsaszin az ablakkal szemközti fal. Még az sem baj, hogy a tulaj felújiási szándék cimén leszaggatta a régi tapétát, de az újat már nem rakta fel. A hajnalpir az a csupasz vakolaton is hajnalpir, ezen nincs mit vitatkozni.
Vasárnap nagyot kirándultunk. 10 perc sétára van egy sárga túristajelzés, aztán egy piros, azon szépen eljutottunk egy graffitival elronditott, egyéként gyönyörű, lezárt kilátóhoz. Mindezt fél óra alatt. Aztán még egy másik fél óra alatt megnéztük az Emlékművet is. Kellemes kirándulóhely, szép kilátással, rovásirással karcolt kövekkel, padokkal. Kár, hogy tűzrakó hely nincs és hogy a nyáron sárkányeregetésre, télen szánkázásra kiválóan alkalmas domboldalt tönkretették a mindenféle kövekkel meg a térdig érő, semmire sem jó, gerendából ácsolt korlátokkal. De hát nem is arra való az ilyen szakrális hely, hogy ott mindenféle szedett vedett kölykök csak úgy randalirozzanak és rendetlenkedjenek holmi mondén szánkókkal, hát nem?
A környéken egyéb területeken is a rend és a szeparáció uralkodik.
A két szomszédos települést kábé 300 méter választja el egymástól, de sem buszközlekedés, sem járda nem köti össze. A városhatárt jelző táblánál véget ér a kerékpárúttal osztott járda, jön háromszáz méternyi nagy forgalmú, árkos, kátyús, padka nélküli út, majd a falum határát jelző tábla és a -múlt századból ittmaradt településszerkezetet jelző- járdás-, illetve járdátlan oldal. Az úton egyéként kábé akkora forgalom van, mint a pesti Váci úton, azzal a különbséggel, hogy itt nincsenek lámpák, amiknek köszönhetően egy-egy másodpercre üres lehetne az út. Nem, itt folyamatosan áramlanak a mindengéle méretű és tengelynyomású autók. Ez különösen a kanyarokban rémisztő, mivel a falu elején egyetlen zebra nincs, úgy kell átküzdeni magam a járdás oldalról a járdátlanra, ahonnan az a köz nyilik, ami felvisz a hegyre. A két település között is végig be van egyébként épitve az útmente, fűrésztelep, tüzép, bútorbolt, fürdőszobaszalon, teniszpálya, minden lófasz van ami egy régió életéhez kell, csak éppen járda nincs. Nehogy már csak úgy átsétálhassanak egymáshoz a jónépek! Még keverednének, hát nem? A busz is úgy van megszervezve, településhatárnál megfordul mind a két helyi járat. Egyik egész órakor, a másik félkor, hogy még az átszállással is elpocsékoljon a gyüttment bevándorló vagy az autó nélküli csóró helybéli egy jó fél órát.
Igy van megszervezve a távolsági járat is egyébként. Reggel például 9:59-kor beér Veresre a pesti busz, előtte egy perccel, 9:58-kor elmegy a csatlakozás Gödöllőre. A következő busz 10:59-kor van, tehát pont 59 percet kell várni a csatlakozásra.
A jó kurva édes anyjukat meg nem basszák ott a Volánnál! Meg pláne az önkormányzatoknál, amiért ennyit nem birnak kiharcolni a régió lakosságának érdekében, hogy a 48 perc tiszta utazási idő mellett ne kerüljön több mint két órába bejutni Pestre – ha már a régió lakosságának majdnem fele oda jár be dolgozni vagy tanulni.
Én egyébként gyalogolok, a háztól a pesti busz megállóáig 45 perc trappolás lefelé a hegyről. Visszafelé 55, mert akkor ugye egyrészt kaptatok, másrész meg tiz kilónál kevesebb csomaggal eddig még soha nem sikerült útnak indulnom. Tegnap például az Operaház ruhatárába adtam be a hátizsákomat benne egy tepsivel és két kiló fagyasztott marhaléppel, pár irodába való nadrággal meg a laptoppal. Ezzel a cuccal szálltam fel a 10 órási vonatra, és éjfélre már itthon is voltam.

De most már van itthon minden, ami az élethez kell.

3 db lábas, 1 serpenyő, laskaszűrő, bögrék, kenyérvágó- és zöldséghámozó kés, evőeszköz, váltás ágynemű, törölközők, sampon, kézi mosószer, kávé, olaj, rizs, tészta, káposzta (holnap káposztás tésztát akarok vinni ebédre, nyamm-nyamm), fagyasztott kutyakaja, eszméletlen mennyiségű, mindenféle vastagságú és méretű kókusz lábtörlő, kutyafekhelynek. Meg persze a majd’ méteres átmérőjű kutyakosár, mert az kell. Majd megszakadtam, mire mindezt nyugdijas taligával meg hátizsákban felcigöltem a hegyre.
A drága jó gyöngyvászon hátizsákom, amit még ’94-ben Freemantle-ban vásároltam egy Minden 100 forint, azaz ott Minden 1 dollár boltban, kiválóan birta a strapát. A nagy 8 literes kukta, megpakolva rizzsel, gerslivel, fűszerekkel, beburkolva törölközőkbe, a rések kitömve puncimosó szappannal, zoknival és arckrémmel, nos, ez 16 kiló. A hátizsák meg sem reccsent, birta szó nélkül mind az öt ilyen kört. Azóta feleennyi teherrel tönkrement már vagy tiz vászon városi zsákom, ez nem, ez birja. Életem egyik legjobb vétele volt, ha azt vesszük. Szóval cipekedni azt kellett, és nyilván kell is majd még. Illetve hát az olyan luxuscikkekről, mint például az ásványviz vagy a sör, egyszerűen le kell mondanom. Iszom teát és kész, az öt dekás zacskót könnyen felhozom, viz meg jön a csapból.

Másik gyenge pont.
Gyönyörú a ház fekvése, de egyrészt legalább 5 fokkal hidegebb van, mint bent a városban, másrészt meg akkora szelek fújnak, hogy naponta kétszer a hátsó keritésről kell lefejtenem a lábtörlőket. A terasz ráadásul életveszélyesen csúszós, nem tudom, ki a francnak támadt az a kiváló gondolata, hogy ilyen burkolatot rakjon le. Én is alig tudok lejutni a lépcsőn, a kutya meg szegény mindig a seggén landol. Be kell szereznem valami kültéri szőnyeget és leragasztani, mert igy ennek előbb utóbb lábtörés lesz a vége – jobb esetben, mert rosszabban gerinctörés. Ráadásul a szél mindig nyugati, esőt, havat, mindent bever a teraszra.

A hidegre való tekintettel egyébként kerti kutya project törölve, egy 13 éves, éppen most meszesedni kezdő ebet nem teszek ki ilyen sokknak. Éppen elég baj neki, hogy új helyet kell megszoknia, hogy a gazdi magára hagyja egy vadidegen házban, ismeretlen szagokkal és zajokkal. Illetve ez utóbbi itt alig van, szinte tökéletes a csend, imádom. De hát nála ugye lehet, hogy ez ingerhiányt jelent, szóval nem tudom, jó döntés volt-e a vénülő kereksenekűvel ilyesmihez kezdeni. Nélkülem ki sem megy a kertbe, szerintem attól fél, hogy eltéved vagy ilyesmi. Mire megszokná meg költözhetünk vissza. Arra azért nagyon jó lesz itt lenni, hogy a Kurvanagy Kibaszott Szilveszteri Petárdadurrogást tán megússzuk. Itt a hegyen nem nagyon laknak kamaszok, akik ezt annyira élvezik. Hacsak valami megalomán újgazdag fasznak eszébe nem jut egy izléses és diszkrét kis házi tüzijátékot rendezni. De az akkor is lezajlik fél óra alatt, Pesten meg már Karácsony előtt elkezdődik a durrogás, és abba sem hagyják Vizkeresztig. Majd meglátjuk, remélem, hogy ezt itt megússzuk.

Ágyam még nincs, a pincében találtam egy kinyitható gyerekheverőt, annak a matracát felhoztam, kicsit kitisztogattam és leraktam a földre. Alá egy rongyszőnyeg, rá az eredetileg falvédőnek szánt gyapjútakaró, kifejezetten meleg és kényelmes. A tollpaplan meg ugye az elsők között került fel, szóval jó puha és meleg vackom van, lehet gömbölyödni. A kert végében vannak raklapok, azokból kettőt holnap kicsit megsúrolok és aláteszem a matracnak. Ha már spártai körülmények, akkor legyen minden rusztikus. Bár a ’NAGYON JÓ’ matrac project még mindig tervben van, csak éppen halasztva egy fizetésnyi időre – merthogy majd’ egy fél fizetésbe kerül az, amit tényleg megvennék, aminek a minőségében megbizom.

Van azért néhány kellemetlenség is, amivel nem számoltam.
Nem gondoltam rá, hogy ennyire fogok aggódni a pesti lakás miatt. Nyilván nem most fog történni sem csőtörés, sem gázömlés, bennem azonban itt van a frász, aggódom, és átlag fél óránként haza akarok rohanni megnézni, hogy minden rendben van-e. Márpedig innen egy ilyen hazarohanás több mint két óra oda, ugyannyi vissza, szóval nagy könnyelműség nekiindulni. Operába mindig úgy megyek, hogy Újpestről hazaszaladok, csak beszimatolok a levegőbe és futok tovább. Remélem erről egy idő után leszokatom magam, mert iszonyú fárasztó. Elég lesz néha hazamenni virágot locsolni meg kimosni az ágyneműt.
És ami megőrjit még, az a központi fűtés. Otthon ugye konvektorom van, ami időnként enyhén pattog, azt már megszoktam. A központi fűtés viszont csöpögő hangokat ad ki, múlt éjjel kétszer is felkeltem, mert azt hallottam, valami csöpög. Mivel semmi, hát nyilván a radiátor volt a bűnös. Nagyon idegesitő, remélem, hamar megszokom.

Nno, hát ilyen az élet itt, a két nagyváros közötti falucskában, a világ négy égtájából három felé ablakot nyitó, lepukkant kis kerti házban.




Kiegészités
Filozofálhatnánk azon, hogy mi mindenféle tárgy szükséges a minőségi emberi élethez. Nyilván, csomó minden nélkül lehet élni, lehet például a csupasz földön jól aludni, és ugyanabból a kerekfenekű fémtálkából megenni a levest, mint amiben a habarást kavartuk. Lehet élni internet, porcelán teáscsésze és hajszáritó nélkül. Az azonban már biztos, hogy káposztareszelő nélkül nem lehet jó káposztás tésztát csinálni – azt meg ugye nem kell bizonygatnom, hogy jó káposztás tészta nélkül az élet élvezeti értéke jelentősen csökken?
Új receptet próbáltam ki egyébként. A reszelő hiányából fakadóan késsel vágtam apróra a káposztát. Baromi nehéz és unalmas meló, ráadásul nem is olyan, mint lennie kéne. A reszelő valahogy kicsit meg is töri a káposztát, már eleve puhán kerül a lábasba, mig a késsel ugye csak metéljük, egyenes vágási felületet hagyva. Szóval késsel nem az igazi. A recept újdonsága abban van, hogy amig daraboltam a káposztát, addig egy loccsintásnyi olajon karamellizáltam egy kanál kristálycukrot és erre az olajos karamellre boritottam rá az enyhén besózott káposztát. Nem lett édes, csak valahogy szebb a szine, hamarabb is kész lett, mert én ugye úgy szeretem, ha aranybarnára pirul. Került még rá jó bőven őrölt bors, majd belezuditottam a bő vizben kifőzött és leszűrt csuszatésztát, jól átkevertem. Ma este sósan ettem, egy adaggal bedobozoltam, az holnap megmelegitve, kristálycukorral bőven megszórva ebédre fog elfogyni. Jah, és meglepően illik hozzá az Earl Grey tea. A borshoz, vagy az enyhe karamellizhez, nem tudom, de kifejezetten jó együtt.

Költözés saga

:-) Szépjóestét!
Első adag cucc áthurcolva. Jellemző rám, hogy mit vittem először:
-4 db hatalmas, vastag kókusz lábtörlő, szabadtéri kutyafekhelynek.
-ugyanannyi rongyszőnyeg, beltéri kutyafekhelynek
-kávéfőző, bögrék, evőeszközök
-kutyakaja főző kukta
-paplan, párna, huzatok, lepedők törölközők
-mosogatószer, szivacs, gumikesztyű.

Hanem anyám, azt a mocskot ami ott van! Én sem vagyok egy tisztaságmániás, de az a szutyok ami ott van, döbbenetes. Na mindegy, üres lakás, nem lesz nehéz lakhatóvá tenni.
Egyébként is rettenetesen néz ki, csupa rozsda minden, a falakból 100-as szögek állnak ki, a konyhaszekrényből 40-esek. Gyakorlatilag egyetlen ajtaja sem záródik a szekrénynek, azért vannak beütve a szögek, hogy azokkal lehessen rögziteni.
Ráadásul otthagytak nekem 23 db üres sörösüveget is, azt hittem, hanyatt esek, amikor kinyitottam a mosogatót.

Hanem, olyan panorámám van, hogy azzal aligha fogok tudni betelni. Ráadásul nyugatra néz a terasz és ma olyan naplemente volt, mint egy tüzijáték. Aranysárga, búzakék, halványzöld, padlizsánlila felhőcskék úsztak az égen, közben itt-ott narancssárgán világitott egy-egy kondenzcsik. Nagyon messzire el lehet látni, csak álltam ott és gyönyörködtem, majdnem elsirtam magam.
Már előre félek, milyen rossz lesz majd visszaköltözni. Szeretni fogom ezt a helyet nagyon. Amikor leszállok a buszról, negyed órát megyek fel, egyre csak fel a hegyoldalban és ahogy haladok, úgy nyilik ki a táj is és a tüdőm is. Tényleg gyönyörű a ház fekvése.

Ami a közlekedést illeti, hát az az operába járás szempontjából nézve szar, sőt, überszar. Gyakorlatilag fél ötkor el kéne indulnom ahhoz, hogy hétre odaérjek. A vonat 18:59-kor ér be a Nyugatiba, amikor ugye nekem már a székemen, de minimum a ruhatárban kéne lennem. Tehát el kell indulnom az öt órási vonattal, amihez negyedkor indul egy busz. Hat perc alatt ott van, több mint fél órát kell tehát elpocsékolnom az állomáson. Azt hiszem, ez az a busz, amire nem gyakran fogok felszállni. Inkább gyalogolok háromnegyed órát, mint egy lepukkant, huzatos váróteremben ücsörögjek egy felet. A nyugatiig sem gyakran fogok járni, hanem inkább bringával szállok vonatra, Rákospalotán leszállok, gyorsan hazatekerek, meglocsolom a virágokat, beinditom a mosógépet és itthonról megyek szinházba. Előadás után hazatekerek, kiszedem a ruhát, kibringázok az állomásra, felszállok, a célállomáson le és hazatekerek. Ha marad még erőm, akkor kiteregetek, ha nem, akkor másnap reggel. Igy legalább nem hétvégente kell majd hazajárnom postaládát üriteni meg virágot locsolni.
Aztán meg ha maradok, úgyis kell vennem valami autót, mert az azért nem fenntartható állapot, hogy egy negyven perces útra két és fél órát pocsékoljak el, ráadásul hetente, gyakran kétszer-háromszor is.
Egyébként nagyon sok üres házat láttam a környéken, egyik-másik tetszik is, de amilyen árak arrafelé vannak, hát nem sok esélyt adok magamnak. 15-20 éve még nyilván fillérekért lehetett telket meg házat venni, de azóta olyan felkapott lett a környék, mint a Rózsadomb. Mondjuk, nem csodálom, mert a kilátás még szebb is, és itt még a levegő is jó.
Honnan a francból tudnék szerezni 25-30 milliót, hogy ott tudjak venni valami kis nyaralóból téliesitett kulipintyót?? Vagy legalább egy kis telket, arra meg egy kis faházat?? Tényleg nincsenek nagy igényeim, 35-40 m2, terasz, lomtár, kis kert, nagy csend, ennyi az egész, amire vágyom.

csomagolás

:-) Szépjóestét!
Elkezdtem összecsomagolni a holmikat, amiket apránként majd átviszek a házba.
Nem igazán akarok teherautót fogadni, meg egyáltalán, pakolni se, hisz három hónap miatt nem érdemes komolyan költözködni. Ágynemű, törölközők, pár edény, ruhanemű, kutyaszőnyegek, ágyrács. Matracot ott akarok venni, azt már tavasz óta halogatom. Viszont már most látszik, hogy több bőröndnyi cuccról van szó, kell tennem vagy négy kört mire minden átkerül.
Meg fogok szakadni a cipekedésben, az tuti.
Arra viszont kiváló alkalom ez a fél költözés, hogy átlássam, mi az, ami tök fölöslegesen halmozódott fel a lakásban.
Akkora selejtezést rendezek, hogy ihaj!!!
Ráadásul most bukott ki, hogy 13 nap szabadságom még van, amit az idén ki kell vennem. Ha minden igaz, ma befejeztem a jövő heti beszámolóhoz szükséges anyagot, úgyhogy remélem, a jövő hét második fele és az azt követő eleje szabad lesz és eljöhetek szabadságra, hogy ne munka mellett kellessen végigcsinálnom ezt a borzalmat, hogy negyvennégy év felgyűlt limlomját átnézzem és amit haszontalannak itélek, kidobáljam.
Lehet kicsit gyakrabban kéne költözni, már nagyon belegyökereztem ebbe a szobakonyhába.

Költözés

két hét múlva.
Kell vennem egy baromi jó matracot és egy használt, nagyon olcsó mosógépet.
Meg egy fűthető kutyaházat. Vagy egy nem fűthetőt, és bele egy fűthető autóülés párnát, vagy valami ilyesmit.
Hehe.

Kibéreltem

egy kis házat vidéken, 3 hónapra.
Budapesttől kicsit több, mint háromnegyed, a munkahelyemtől fél órára, egy dombtetőn, gyönyörű kilátással a Gödöllői dombságra.
Kicsike ház, 48 m2, két pici szobával, csupa szutyok zuhanyozóval, falatnyi, csempehiányos konyhával, viszont istentelen nagy garázzsal és hatalmas, elhanyagolt kerttel. A ház is eléggé le van pukkanva, a megboldogult hetvenes években épülhetett nyaralónak. Legalább 8 féle, csuda tudja honnan összelopkodott csempe van a falakon, meg egyáltalán, az egészen érződik az a jó szocreál hangulat.
Viszont minden égtájra van egy-egy hatalmas ablaka, körbesüti a nap és a kertben éppen most érik az alma. Az utcában utánam még négy ház van, és onnan erdő, beérződik a gombaillat. A kék túrajelzés tőlem pár száz méterre van.
Hát igy.
Adódott az alkalom, nem hagyom ki. Ez a három hónap elég lesz arra, hogy viszonylag kis költséggel felmérjem, hogy tényleg jó-e nekem vidéken élni. Hogy birom-e a bejárást, a fűnyirást, a keritésfoldozást, hogy tényleg ezt akarom-e. Ha nem, három hónap után visszajövök. Ha igen, kiadom a lakásom, és a +- bérleti dijakkal pont a nullán leszek. Közben meg lesz lehetőségem szétnézni a környéken és eldönteni, hogy akarok-e venni valamit.
Hát igy.
Bútor nem nagyon van benne, valami ócska ruhásszekrény meg fotel kerül a pincéből (merthogy az is van), a galériáról elviszem a földre is letehető futonágyat, egyedül egy jó matracot veszek, abba még beruházok. Pár konyhaedényt leviszek, mosni meg valószinúleg hétvégente hazajárok. Három hónapért nem fogok százezreket kifizetni a költözésre, azt ráérek akkor, ha tényleg tetszik az ottani élet.
Hát igy.
Azt sajnálom csak, hogy nem hamarabb jött ez a lehetőség, ez a napos, langyos ősz csodálatos lett volna ott.