Cosi fan tutte, avagy a MüPa-ban is majdnem ugyenúgy csinálják, csak kicsit jobban

Csodaszép Cosit játszott ma a Fischer Iván vezényelte Fesztiválzenekar. Remek vendégművészek énekeltek, gyönyörű este volt.
Nekem különösen a Dorabellát éneklő Anke Vondung hangja tetszett. Dús, érzéki mezzó, neki el lehetett hinni, hogy a libidó legyőzte benne a hűséget.
A beugró Gillian Ramm Fiordiligije is tetszett, már eleve kalapot kell emelni az előtt az énekesnő előtt, aki ezt a brutális, basszustól a koloratúrszopránig terjedő szólamot le tudja énekelni. Nekem ebben a szerepben Dorothea Röschmann az etalon, Ramm éneklése ettől azért elmaradt, de nem sokkal.
Claire Ormshaw Despinája inkább huncut volt mint romlott, nincs mit mondanom, lehet igy is énekelni.
A fiúk közül Tassis Christoyannis Guglielmoja volt a kedvencem. Ami picit mulasztott hangilag, az bőven pótolta játékban és szerepformálásban. Kedvem lett volna jól pofáncsapni, amikor arról énekelt, mennyire nem szép dolog a nőktől, hogy megcsalják a férfiakat. Mondja mindezt azután, hogy éppen megkefélte a legjobb barátja nőjét. És a barátját sajnálta a szentem, mert ugye milyen mocsok nő jutott neki. Szóval tetszett a figura nagyon.
Topi Lehtipuu Ferrandója is igen tetszetős volt, bár a felső hangjai kicsit vékonyak és fátyolosak. Viszont olyan dinamikával játszik, hogy kész csoda, hogy egyáltalán énekelni tud. A közönség zabálta, mit ne mondjak, rám is hatott.
William Shimmel Don Alfonsoját néha kicsit erőtlennek éreztem, valahogy hiányzott a hangjából az a cinizmussal leplezett fáradt lemondás, amit én egy Don Alfonsotól elvárok. Igaz, nem is hallottam még olyan előadást, amiben ezt valaki maradéktalanul hozni tudta volna, úgyhogy lehet, hogy a hiba bennem van.
A Budapest Stúdió Kórus meglepően jó volt, le a kalappal a teljesitményük előtt.
Ami a szinpadra állitást illeti, bár Nicoholas Hytner rendezése nem sok újat mondott a darabról, de egy teljesen korrekt munka, ami már elég is, ha jó a zene. Ma pedig jó volt a zene. Nem is tudtam, hogy Fischer Iván ilyen kulturált operavezénylést tud. Az ő interpretálásában el tudtam hinni, hogy a fináléban a szerelmesek tényleg megbocsátanak egymásnak. Illetve hát a párcserét kitaláló fiúk bocsátanak meg a lányoknak, akik ezért hálásak. Mert ugyebár ha két haver megdugja a másik nőjét, hát ott csak a nők lehetnek a hiábasak. Ezt a vérlázitó közhelyet ez a rendezés is elfogadta, de most valahogy nem zavart, mert a zenekari árokból tényleg a megbocsátás hangjai szóltak, olyan halkan és finoman, hogy elhallgattattak bennem mindenféle feminista felhorgadást.
Dicséret illet még a jelmezeket tervező Vicki Mortimert és a hangversenytermi adaptációért felelős Samantha Pottert. Kettejük, és a rendező munkájának köszönhetően néhány székkel és pár gyönyörű ruhával életre lehetett kelteni a darabot – ami mint mondtam, nem egy korszakalkotó átgondolás, de élvezhető.
Én olyan Cosit szeretnék látni, amiben a lányok felnőnek, amiben kialakul a szexualitásuk. Erre a vonalra a legritkább esetben figyelnek a rendezők. A fiúk általában jobban ki vannak találva. Ott többnyire világos, hogy Guglielmo lesz a kiábrándult, cinikus Don Alfonso utód, Ferrandó meg a folyton szerelembe eső nőfaló. De hogy a lányokkal mi lesz, azzal nem szoktak foglalkozni a rendezők. Kellene pedig, mert akárhogy is nézzük, ez a két lány mással ismerte meg a testi szerelmet, mint akivel az életüket le fogják élni.
Mindez persze sokadrangú kérdés olyankor, amikor ilyen szépen elénekelt szólamokat és ennyire finom zenekari kiséretet hallunk.