Még mindig elbűvölve

Igen, minden nehézség, negyedórákat késő buszok, rozsdás zuhanytálca, raklapokból barkácsolt priccs ellenére is jól érzem magam.
Elképesztő kalandjaim vannak egyébként.
Rögtön első reggel megtalált a falu bolondja. Friss hó volt, sokat késett a busz, mi meg jól elbeszélgettünk a dohányzás káros hatásairól és arról, hogy valaki lassan már fel sem tud kelni. Hogy ki, azt nem sikerült kideritenem, de valószinűleg nem is fontos, a lényeg, a dohányzás rosszat tesz.
Aztán két egymást követő napon megálltak mellettem és megkérdezték, hogy merre megyek és hogy felvigyenek-e. Első alkalommal valami buzsgómócsing polgárőrnek tippeltem az illetőt, de másnap a kisboltban vásároltam ásványvizet és grizt, egy nő meg tejet és banánt. Kifelé jövet rámköszönt, és ő is ajánlotta, hogy ha egyfelé megyünk, hazavisz. Mondtam neki, hogy én még annyira friss vagyok itt, hogy kifejezetten élvezek a hegyen felfelé kaptatni, hát most inkább nem, majd máskor.
Aztán reggel rámköszönnek a buszmegállóban. És nem csak köszönnek, de a szemembe is néznek. Hát ezen tényleg megdöbbentem. Amikor Pestre költöztem, jó egy évembe tellett megtanulni, hogyan kell laposra húzott szemgolyóval járni, kelni, utazni, nehogy bárkirre is fókuszált tekintettel nézzek. Ha csak véletlenül is a szemébe néztem valakinek, az sértődötten félrefoldult, ciccegett, pofákat vágott. Ma már én is igazi, kifejezéstelen tekintetű városlakó lettem, erre itt reggel jön a bácsi, érdeklődve rámnéz és köszön. Én meg visszaköszönök, és közben kétségbeesetten igyekszem fókuszálni a tekintetem, nehogy azt higyje, hogy elnézek a feje felett. Igaz, ez jobbára csak az idősebbekkel van igy, de akkor is érdekes tapasztalat.

Őnagysága, Kereksenekű I. Lujza csodálatosan viselkedik. Pár napig egyre csökkenő mennyiségben fújtam a lakásban a nyugtató feromont, de ma már nem, és nyugodtan, farkcsóválva várt. Még hempereg is a hóban, azt pedig csak az az állat csinálja, amelyik jól érzi magát. Ehhez lehet az is hozzájárul, hogy a gazdi ágya ugyan szigorúan le van tiltva, este engedelmesen le is fekszik a matracára, reggel valahogy mégis úgy ébredünk, hogy a kutyasegg a kutyamatracon, a kutyaorr a gazdi hóna alatt, ami a kettő között van, az meg lóg a két matrac között a levegőben. A kertbe még mindig csak akkor megy ki, ha én is kint vagyok, de már szimatolgat, beleás egy-egy vakondtúrásba. Szóval ahhoz képest, hogy 13 évig élt ugyanabban a lakásban, nagyon hamar alkalmazkodott. Szombaton meglátogat bennünket egy kutyacimbora, remélem, jó idő lesz egy nagy sétához. Nem akarom teljesen kiszakitani a régi társaságából. Vasárnap haza is megyünk kicsit, hogy a Duna parton is tudjon szimatolni, udvarlókkal meg cimborákkal találkozni. Meg aztán be is kell vásárolnom, mert itt nem találtam még olyan hentest, akinél be tudnám szerezni a megszokott marhagégét, -vesét, lépet, ilyesmit.

Reggelente jól elszórakoztatom a velem utazó kollégáimat. Elneveztek Paulának, mert azt találtam ki, hogy a buszon kötök. Illetve most horgolok. Van egy nagyon szép orgonalila pulcsim, aminek majdnem térdig ért az ujja. Hiába szép a szine, úgy néztem ki benne mint egy mérethiányos gorilla. Visszafejtettem az ujjából 15 centit és reggelente a buszon elhorgolom a kézelőjét. Holnap kész, aztán itt van egy gyönyörű, almazöld szinű fonal, kötök belőle egy jó ki irodai pulcsit.

Ami a munkát illeti, hát ott már nem ilyen nyugis a helyzet. Napok óta arra várok, hogy létrehozzák azokat az entitásokat, amikbe betölthetném az adatainkat. Az entitások azonban az istennek nem akarnak létrejönni. És hiába könyörgök, hogy mutassák meg hogyan kell, vagy adjanak útmutatót és megcsinálom én, nem, azt nem lehet. Ezt mondjuk ismerem, csak meglepett, hogy itt is az a divat, hogy mindenki féltékenyen őrzi a maga kis tudásmorzsáját. Ha megmutatná nekem, netán még kiderülne, hogy pár óra alatt meg lehet csinálni azt a munkát, amit ő hónapok óta nem bir befejezni.
Csak úgy süt belőlem a jóindulat, ugye?