Carmen, kissé vicces közönségnek

Na nem a szinpadon történtek miatt, sokkal inkább a páholyszomszédaim szórakoztattak el. Illetve hát én szórakoztattam őket.

Vagy valami ilyesmi.

Lényeg, hogy nem kezdődött túl biztatóan, a kedves középkorú ásziai házaspár mindenkit megkért, hogy fotózza le őket. Mármint tudniillik, hogy a bal oldali székszomszédjuk az operaház jobb oldalát tudta háttérnek használni, én, aki mögöttük ültem pedig a gazdagon redőzött (ám vastagon poros, de erről majd egy másik posztban) függönyt. Aztán helyet cseréltek, hogy az operaház bal oldali páholysora is benne legyen a képben. Még szerencse, hogy nem találták ki, hogy valamelyikünk feküdjön le, hogy a csillár és a freskók is hátteret alkothassanak. Biztositottam őket, hogy jó estének nézünk elébe, nagyon tehetséges, szép, fiatal Carmenünk lesz (Mester Viktória), remek szinész, és a lehetőségekhez képest elég jó énekes Don Josénk (nyári Zoltán), klasszikusan szép bariton Escamillónk (Anatolij Fokanov) és várhatóan szép, üde Michaelánk (Fodor Gabriella). Azt nem mondtam, hogy Dénes István karmestertől egy nyúlós, dinamika nélküli vezénylést várok. Ha értenek hozzá, rá fognak jönni maguktól, ha meg nem, minek romboljam az országimázst, hát nem?

No mindegy, turistákhoz képest meglepően jól viselkedtek, sőt, mondhatnám, hogy ideális páholyszomszédnak bizonyultak. Egyetlen pisszenés nélkül nézték végig az első részt, lelkesen tapsoltak mindenhol, ahol mások is, és még azt is megállták, hogy nem fényképeztek bele az előadásba.

Közben a második sorban ülő hölgy is erősen nyújtogatta a nyakát, a mellette lévő fiatalember pedig egyenesen felállt, hogy mindent lásson. Hogy a hátam mögött lévő úr mit csinált, nem tudom, én is ültem csendben, nem forogtam.



Szünetben kicsit sétáltam, aztán amikor visszatértem, a mellettem ülő hölgy angolul megkért, hogy ugyan meséljem már el neki a történetet, mert ő bizony egy szót sem értett az egészből. Nem mondom, hogy megdöbbentem, mert igaziból nem gondolnám, hogy a Carmen sztorija az alapműveltség része lenne. Meg egyébként is, aki kérdez, az már érdeklődik, annak tehát mesélni kell. Elkezdtem hát angolul, hogy Don Jose egy soldier, ráadásul egy country boy, akinek van egy gyermekkori friendje, aki levelet hoz a mamától, meg egyébként is, a fiú homesick, és nem, Carmen is not a prostitue, she is a working girl, csak később bajba kerül, rossz társaságba keveredik. Hogy mit smuggling? Hát itt most éppen kábitószert, de ugye XIX. century, akkoriban bármit, cigars, yes, elvégre is ott dolgozik a lány, akár azt is csempészhettek. És hogy létezik, hogy franciául énekelnek a spanyolok? Vagy az ugyanaz, végülis ez az Európa egy nagyon furcsa ország, nekik nehéz megérteni az ilyesmit. És mi rosszat is csinált Carmen, why she flirted the old officer?

Közben az arcok felém fordultak, az ázsiai házaspár azonnal és nyiltan, a hölgy mellett ülő fiatalember előbb csak félig, aztán ő is csüggött ajkamon szótlanul. A házaspár mellett ülő férfi a világ semmi kincséért rám nem nézett volna, de a testtartásából nyilvánvaló volt, hogy az egész háta csupa fül, egyetlen szavamat el nem mulasztja. Közben persze kerestem a kifejezéseket, a torreádort ugyebár egyáltalán nem értették, hogy ki az a fiatalember (Fokanov, 65 éves, a fene a jó génjeit, hogy 45-nek néz ki), szóval belekerült kis időbe, mire rájöttem, hogy angolul az bullfighter. Meséltem hát, mit láttak eddig, és hogy mi fog következni, hogy majd jön Michaela, de a fiú nem megy vele, mert very féltékeny Carmenre, akit közben Escamillo is cheasing. Csak amikor Michaela mondja, hogy Jose's mother is dying, na, akkor elindul, és Carmen mehet Escamillo után. A hölgy ekkor már nagyon izgatott volt, hogy akkor ugye Carmen will die, mondtam, hogy még nem, még van egy felvonás. Na, ebben aztán megnyugodott, én meg nem tudtam eldönteni, belemenjek-e a kártya-ária ismertetésébe, miszerint az egyik lány fiatal, tüzes szeretőt, aki ráadásul leader lesz, a másik korai, gazdag özvegységet, Carmen pedig halált jósol magának. Aztán úgy döntöttem, hogy ennyire nem megyek bele, csak rájönnek tán maguktól. Meg aztán közben bejött a karmester is, kezdődött a második rész.

Ezt is pisszenés nélkül nézték végig, a fiatalember le sem ült, végig állta az előadást.

Mikor aztán végre Carmen holtan esett Jose karjaiba, borzasztó lelkesen tapsoltak, dicsértek mindenkit, nagyon, very nagyon pleasant evening, wonderful performance, hát ha ők ennyire örültek, én sem maradhattam ki.

A búcsúzó fényképezkedés közben (mindenkit mindenkivel, sőt, mindenki fényképezőgépével lefényképeztek, nekem kellett középen állni) aztán be is mutatkoztunk. A házaspár Malajziából érkezett, a hölgy az Egyesült Államokból, a mellette ülő (illetve álló) fiatalember pedig Braziliából. A házaspár mellett ülő, mindeddig egyetlen szót sem szóló, ám roppantul fülelő férfi pedig Münchenből jött. A mögöttem lévő úrról nem derült ki semmi, ő a villanyok felgyulladása előtt lelépett.

A végén a brazil fiú megjegyezte, hogy érdekes, mintha egyre jobb lett volna az előadás. Őneki először annyira nem nagyon tetszett, de a vége felé már nagyon. Mondtam neki, azért lehet, mert közben a zene dolgozik a memóriájában. Amikor megjelenik egy karakter, akkor ahhoz társul egy zenei motivum, ami később vissza- visszatér, és ő tudat alatt érzékeli ezt is, és a változásokat is. Ezzel igen nagy örömöt szereztem neki, csak az a baj, hogy közben elszalasztottam a németet, pedig volt egy olyan érzésem, hogy ő volt a társaságból az egyetlen, aki értette is, hogy mi történt a szinpadon és az árokban. Mert közben váltottunk egy félmondatot, hogy Németországban jó operaházak vannak, és még kérdezte is, hogy jártam-e már Münchenben. Mondtam nem, de videóm van onnan. És állatira szerettem volna tőle megkérdezni, hogy neki hogy tetszett az előadás – és nem utolsósorban a hirtelen gyorstalpaló tanfolyam, amit tartottam.



Az előadás egyébként pont olyan volt, mint amilyet megjósoltam. Mester Viktória bár betegen énekelt, ezt alig lehetett hallani. Talán csak a mélységei nem voltak annyira teltek és bársonyosan sötétek mint máskor. Ettől még ő a legjobb Carmenünk. Nyári Zoltán Don Joséja is rendben volt, ami vokálisan hiányzik belőle, azt pótolja a játéka. Nagyon kitalálta magának Josét, és össze is dolgoznak Mesterrel, jó párost alkotnak nagyon. Erre mondjuk nagyon jók az ilyen semmilyen rendezések, hogy az igazán tehetséges emberek meg tudják benne teremteni a maguk figuráját. Anatolij Fokanov nem az a tipus, ő a klasszikus iskolát járta, ha nincs jó rendező, aki beállitsa -márpedig neki olyannal még tán életében nem volt dolga- akkor ő játssza azt, amit soha meg sem tanult. Még szerencse, hogy énekelni nagyon tud, Escamillot is. Fodor Gabriella Michaelája nekem a legjobb a jelenlegi pesti Michaelák közül. Lehetne kicsit bátrabb és ő is megcsinálhatná a saját karakterét. A hangja és a képességei megvannak hozzá, ennek a rendezésnek meg úgyis mindegy, ezt nem lehet holmi egyéni szerepfelfogással szétverni, lévén semmi teste, semmi mondanivalója nincs. A cigarettagyár környékén őgyelgő turisták a csempésztanyán már kifejezetten ostobán hatnak, a spanyolosnak szánt balettbetétek egyenesen borzasztóak és szánalmasan szinvonaltalanok. Már rögtön az elején, amikor egyik balettos fiú lekapja egy turista válláról a piros kabátot, hogy bikaviadort játsszon vele – majdnem mindig felröhögök, mert a piros zakó ujjába előre bele van dugva a sétapálca, és a pasin meg ott van egy másik zakó, egy vajszinű. És a cigarettakórus, amikor a fáradt munkásnők kitódulnak egy kis szellőzködésre, borzasztó. Én nem értem, hogy nem hallják a zenében, hogy azok az asszonyok halálosan ki vannak merülve. És az utcagyerekek is, a halálom ez a bűbájos, papircsákós, falovacskás gyerekkórus. Sevilla külvárosában, egy gyár, kocsmák, kurvák, csempésztanyák szomszédságában aligha hiszem, hogy ilyen bájosak az utcagyerekek. Mindegy, az egész rendezés és a diszlet vérciki, semmi koncepció, vagy ha mégis, az is el van rontva – lásd a mindehol jelenlévő turisták.

A zenekari árokból is az jött, amitől féltem: Dénes István vontatott tempói minden tüzet, minden mediterrán életörömöt kiöltek a zenéből. Dinamika nélküli, nyúlós zenekar, ami csak a nagy tömegjeleneteknél gyorsitott fel, akkor viszont annyira, hogy a kórus gyakran le is maradt.

Én azért elég jól éreztem magam, a jelek szerint a fizetős turisták is elégedetten távoztak, legalábbis ahogy én tudom.

Azért a müncheni véleményére tényleg kiváncsi lettem volna, hogy tetszett neki ez a mi repertoár Carmenünk.



Anatolij Fokanov énekli Escamillo hires áriáját. A Duna Szimfoniukusokat Deák András vezényli. Nem régi ez a koncertfelvétel, Fokanov még mindig ugyanilyen jól énekel - és ugyanilyen pocsékul is játszik. De az első miatt megbocsájtjuk néki az utóbbi, és én tényleg nagyon szeretem őt.



És hogy a dráma se maradjon ki: Anita Rachvelishvili és Jonas Kaufmann énekli a finálét, tavaly decemberben. A Scala zenekarát Daniel Baremboim vezényli.