RIP Polgár László

Ma délután meghalt Polgár László.
Fogalmam sincs, mi lesz ebben a posztban, nagyon fáj a szivem. Nem elég a kifejezés, hogy nagyon szerettem Polgárt, sokkal több, amit iránta érzek. Rajongója vagyok, imádom a hangját, a szerepformálásait, a langaléta hosszú lábait. A hangját persze a legjobban, az volt a legfontosabb, ezer közül is azonnal meg lehet ismerni.
Nincs a világon még egy olyan gyönyörű, meleg szinű, egyszerre sötét és egyszerre fényes basszus, mint az övé. Ez a fajta szerelem persze mindig nagyon szubjektiv, számomra ő az a Hang, ami valamit nagyon mélyen, nagyon belül megpendit bennem.
Igaziből ő szerettette meg velem az operát. Illetve ő volt az első, akinél megéreztem, hogy az opera sokkal-sokkal több mint szép hangok összessége.
Egy Don Giovannira tévedtem be, az utolsó pillanatban, a harmadik emeletre egy 'nemlátó' helyre. Egész konkrétan a jobb oldali oldalülés 3. sorában, az oszlop szinpad felőli oldalán ültem. Ha felálltam, láttam a szinpadra ültetett zenekarból az utolsó sorban ülő első hegedűsöket. Szóval semmit. A DG Leporellóval kezdődik, és ahogy Polgár megszólalt, bennem azonnal elindult a mozi, és láttam magam előtt a sunyi, dühöngő, gazdája jódolgára irigy cselédet. A katalógusária maró gúnyában volt egy pillanat, amikor hallottam, hogy megsajnálta Donna Elvirát. És egy másik, amikor megkivánta. Aztán összeveszett a gazdájával, iszonyat vicces volt, lehetett hallani, hogy alig várja, hogy egy kis pénzt vágjanak hozzá és megbékülhessen. És volt egy áriája, amikor teljesen világos volt, hogy rettenetesen fél. És végül a nagy finálé, amit librettó szerint az asztal alól énekel végig. Pár óra alatt mindenféle érzelmeken végigvezetett, én meg boldogan mentem vele. Mái napig sem tudom, ki mások énekeltek abban az előadásban. Nyilván, kezdő operába járóként nem tudtam egynél több dolgot befogadni.
Polgár minden alakitásában tudott valami egészen különlegeset adni.
Majdnem minden szerepében okos, jószivű karaktert alakitott. Ha meg mégsem, mint például a Don Carlos Fülöpje, akkor olyan mélyre vitte a nézőt a figurába, hogy néha szinte megértettem, tán oka van annak, amiért ilyen gonosz.

Egyik legcsavarosabb alakitása például a Rigoletto bérgyilkosa, Sparafucile. Egy zürichi felvételem van vele, fantasztikus, ahogy egy elegáns, fehérgalléros bűnözőt csinál az általában szakadt csavargóként ábrázolt figurából. Teljesen hiteles egyébként, az operai szinjátszás egyik csúcsa.
Koncertformában hallottam Tőle Marke monológját. Marke amúgy is egy jófej, Polgár pedig olyan hitelesen formázta meg a mélyen megbántott, mégis megbocsátó férfit, hogy nem lehetett nem megsiratni. A Kékszakállúja meg, istenem, hát abban minden benne van, ami egy férfival egy kapcsolatban megtörténhet.
A legnagyobb hatást mégis tavaly, a húsvéti Parsifalokon tette rám. A Gurnemanzáról sokat hallottam előtte, de ami a szinpadról átjött, az minden képzeletet felülmúlt.
Az I. felvonásban egy jó kondiban lévő, kissé kiábrándult, majdhogynem cinikus Gurnemanzot énekelt. Aztán a II. felvonásba nincs szinen, közben eltelik 30 év. És a III. felvonásban ott van a szinpadon egy megöregedett, testileg és lelkileg is megtört Gurnemanz. Nincs az az énektanár, aki meg tudná fejteni, hogy csinálta, hogy tökéletes, gyönyörű, mégis valahogy öreges hangon kezdte elbeszélni Parsifalnak az elmúlt évtizedek szenvedéseit. Mint egy nagyon öreg ember, aki hosszú évek óta nem tudta magát kipanaszkodni, megállithatatlan zuhatagként indult meg belőle a szó. Hallottam már világhirű énekeseket ebben a szerepben, meg sem közelitik Polgár alakitását. Több interjúban is mondta egyébként, hogy ez a szerep áll hozzá a legközelebb.
De bármit énekelt, mindenbe annyi szenvedélyt és érzelmet tett bele, hogy a hallgató csak kapkodta a fejét. Pár éve Miskolcon hallottam Schubert dalokat énekelni. Egészen addig azt hittem, hogy Schubert inci-finci kis dalocskákat irt csak, amiket jól el lehet hallgatni háttérzeneként, ha az ember éppen arra vágyik, hogy ne legyen csend körülötte. Hát nem, annyi szenvedély, bánat, lemondás, önmarcangolás van azokban a dalokban, hogy szinte agyonnyomták a lelkem.

Nem csak az én elfogultságom egyébként amiket itt leirtam. Sőt, nem is csak a pesti közönségé. 20 éve énekelt a világ egyik legjobb operaházában, a zürichiben. Nagyon fájt, amikor megtudtam, hogy kiment. Nem lett hűtlen egyébként, hazajárt énekelni. Mostanában meg már valósággal örültem neki, mert a zürichiek rengeteg előadást felvettek és kiadtak vele. Igy van vele Rigolettóm, Don Giovannim, Fidelióm, miegyebem videón. És minden egyes előadás végén ő kapja a legnagyobb tapsot, a zürichi közönség tombolva ünnepli. Még olyankor is, amikor tényleg nagyszerű világsztárokkal énekelt, még akkor is, ahogy Polgár kilép a függöny elé, feldübörög a taps, és alig akar elhallgatni.
És most nincs többé.
Nem tudom elhinni.
Még annyi mindennek nem hallottam, rengeteg énekelni valója lett volna, és csak 64 éves volt, ami egy basszusnál nem nagy kor. Pláne nem olyannál, mint ő, aki a természettől ajándékba kapott szép hangot még iszonyat sok munkával és atombiztos technikával is megtámogatta.
Hallgatom a Mozart lemezét, és folyik a könnyem. Nem lehet, nem létezik, hogy nincs többé. Akit ennyien szeretnek, annak nem lenne szabad elmenni.
.

(kép opera-vilag.hu)