Két dudások egy MÁO-ban

Nem férnek meg, nem, az istennek sem férnek meg egymással.
Egészen konkrétan, most éppen a legfrissebben kinevezett miniszteri biztos nyilatkozta a rádióban, hogy Fischer Ádám nem szeret Kovács Jánossal dolgozni, és hogy szerinte (mármint Horváth Ádám miniszteri biztos szerint) Kovácsnak maradnia kéne. Ebből nem túl nehéz kikövetkeztetni, hogy Fischer szerint viszont mennie.
Pár héttel ezelőtt Kovalik Balázs, az Operaház néhány nappal azelőtt kirúgott főrendezője boritott bilit és kavart óriási, a semmiben hirtelen eltűnő indulatokat egy német lapnak adott nyilatkozatában.
Erre a nyilatkozatra is reagált Vidnyánszky Attila a Népszavában megjelent interjújában.

Politikai kurzusváltások tájékán normálisak az átrendeződések, vannak emberek, akik kiesnek a pixisből, vannak, akik beleesnek. Folyik a helyezkedés és a pozicionálás.

Gondolja az átlag újságolvasó, aki nem ismeri az ebben a szutyokban meghurcolt nevek munkásságát. Vagy legalább néhány munkáját, ne legyek nagyképű, egyik fent emlitett név teljes munkásságáról sincs átfogó képem, csak töredékeket ismerek belőle.

Kovács Jánost mondjuk évente 8-10 alkalommal, vagy tán többször is hallom vezényelni. Nem az én elfogultságom, gyakran beszélgetünk erről nálam hozzáértőbbekkel is, de jelenleg ő a Ház legjobb karmestere. Wagnert mástól nem is szeretek ott. Sőt, mióta Győriványi vezényli a Tannhausereket, nem szeretek Tannhauserre járni. Mióta nem Kovács csinálja, meredeken zuhant a Turandot zenei szinvonala is, az pedig a felújitás után olyan volt, de olyan, hogy az ember tényleg a Tiltott Városban érezte magát. Beethoven, Verdi, Strauss, Bartók, sőt, még Mascagni is, minden, minden úgy szól a keze alatt, ahogy egy operának meg kell szólalni. Ha van üres szék, beülök az első sorba, és csak őt nézem, ahogy fogja, irányitja a zenekart, ahogy együtt lélegzik az énekesekkel. Segit nekik támasztani, bizonyisten, láttam, a veszélyes belépésekhez és a nagy hangokhoz mély levegőt vesz, rekeszből engedi fel apránként, ahogy az énekesnek kell. Lenyűgöző jelenség az árokban. A nemzetközi élvonallal legfeljebb csak felvételről tudom összehasonlitani, szerintem simán megállja a helyét a világ legjobb operakarmesterei között. Egy csendes, hétköznapi zseni, egy ajándék a sok fakezű, tempóérzék nélküli, hangerőmániás karmesterpótlék között.

Fischer Ádám nemzetközi hirű karmesterünk, pár éve a Ház zenei vezetője vagy mije, státusza bizonytalan, ő nem akar közalkalmazott lenni. Felőlem ne is legyen, nem azon múlik. Ő hozta létre a budapesti Wagner napokat. Vezényel Bayreuthban, Salzburgban, a világ minden táján, szerencsére Pesten is. Én nagyon szeretem, senkitől, tényleg egyetlen felvételen sem hallottam még a Rajna kincse fináléját olyan vésztjóslónak, mint tőle. A Siegfriedben úgy épiti fel a zenét, hogy a gyászmenet alatt majd összedől a MüPa. Imádom.

És akkor ez a két kiváló karmester nem tud egy házban együtt dolgozni. Nem tudnak tán megosztozni a repertoáron? Fischer Ádám, mint főzeneigazgató, nem szeret együtt dolgozni Kovács János első karmesterrel. Inkább jöjjön Győriványi, akinél a nyitánytól a függöny lehullásáig le akar szakadni a plafon, aki mellett a legnagyobb hangú énekeseket sem lehet hallani. Meg Dénes István, aki még kétszer egyforma tempóban soha egyetlen előadást nem vezényelt le, akinek a tempóváltásaival még a legképzettebb énekesek sem tudnak lépést tartani, a kórus meg már meg sem próbál. Ők énekelnek úgy, ahogy azt megtanulták. És nekik van igazuk, mert ők tudják a darabot, a karmester meg nem.
És ez bizony a Fischer sara, hogy ilyen karmestereket az árokba enged.

Emberileg egyik karmestert sem ismerem, fogalmam sincs, hogy lehet velük magánemberként kijönni. Lehet sehogy, a zsenialitás nem garancia arra, hogy az illető kedves és simulékony legyen.

Politika van a dologban, gondolja ilyenkor a kivülálló, Fischer a régi kormány favoritja, a miniszteri biztos az újé, a szakszervezet vezetője is az újé, vagy tán inkább a radikálisok felé húz, szóval megy a helyezkedés, a megfelelni akarás, a poziciók védelme.


Jah, persze.


De vegyük a két rendezőt.
Lehet emlitettem már, hogy Magyarországon jelenleg két operát (is) rendező rendező van, akiknek a munkáját érdemes megnézni. Az egyik Kovalik Balázs, a másik Vidnyánszky Attila.
Két teljesen ellentétes stilust képviselnek egyébként. Vidnyánszky a pszichorealizmus hive talán, vagy nem is tudom. A lényeg, hogy az ő karakterei nagyon ismerős figurák. Vidnánszky természetes, a hétköznapokban megfigyelt mozdulatokra tanitja az énekeseket. Kovalik Balázs pont az ellentéte, ő az operákat szimbolikusan vagy hogy rendezi meg. A drámákban meglevő hétköznapiságnak ő mindig mögé néz, szimbólumokat, sőt, szimbólumrendszereket használ. A konzervativ nézők „rendezői szinháznak” tartják a munkáit.
Ezt a két teljesen különböző rendezői stilust egyvalami köti össze: mindketten igen alaposan megismerik és elemzik a darabot. Nem csak a szövegkönyvet nézik meg, hogy itt most megcsókolja, vagy bejön, vagy kimegy a szereplő. Kovalik és Vidnyánszky is nagyon mély dramaturgiai elemzéseket csinál, pontosan meghatározzák a figurákat, az egymáshoz való viszonyukat. És megnézik a kottát is, és észreveszik, ha a zene mást mond, mint amit a szöveg. Ha a zenében mögöttes érzések, célzások vannak, az ők mind tudják, és belerendezik a darabba.
Ezt Magyarországon nem sokan csinálják, legalábbis a jelenleg futó, más rendezők által jegyzett előadásokon egyáltalán nem látszik, hogy valaha valaki ilyesmivel próbálkozott volna.
És ez a két nagyszerű szakember ott rúg egymásba, ahol csak tud.
Az elmúl években Kovalik volt helyzetben, elbocsátásáig ő volt az Operaház főrendezője. Drámai volt a folyamat, ahogy engedte lerohadni Vidnyánszky rendezéseit.
A Végzet hatalmából eltünt a kis papircsónak, ami oly szivszoritóan érzékeltette Alvaro honvágyát. Eltünt a Leonora beavatási szertartása alatt forgó korong mögül a fény, ami lehet ugyan, hogy csak egy rendezői truváj volt, de gyönyörű volt, ahogy a sötét nézőtéren szétszóródtak a vékony fénysugarak. Az angyallá vált Leonorával nem forog ki a diszlet, ott áll az elvileg halott lány magasra tartott karokkal, ami elég idiótán hat.
Kovalik hagyta, hogy Perencz Béla torgyánjózsefi hordószonokká silányitsa Hans Sachsot a Nürnbergiben. Sőt, inkább kis zsebhitlerré, mert évek óta megtörténik az a gyalázat a Magyar Állami Operaház szinpadán, hogy a záró jelenetben Hans Sachs, a békés, verseket irogató cipészmester kiveszi a kardot Walter kezéből, megcsókolja, és magasra tartva körbehordozza a szinpadon. Teszi ezt annak ellenére, hogy az eredeti rendezésben szó sem volt ilyesmiről. Tudom, már a második előadást is láttam, és utána még jópárat, ezt egyedül Perencz Béla engedi meg magának. És az Operaház főrendezője nem szól rá, nem vonja félre, nem csinál fegyelmi ügyet ebből a gyalázatból. Mondom ezt úgy, hogy a Nürnbergi Vidnyánszky leggyengébb munkája, kifejezetten nem szeretem, de attól még a darab egysége érdekében nem hozathat be egy énekes egy diszletbe nem illő kisasztalt, merthogy ő nem fog egy könyvcsomón ücsörögni. A kardcsókolgatásról nem is szólva.
De ugyanez a zseniális rendező Kovalik Balázs engedte vissza főrendezőként a Házba Manont, aki a kerben körbesétálgatva kilincsre, szökőkútra, mindehova akaszt egy gyöngysort, hogy aztán amikor menekülni kell, legyen mit összeszednie. Ő engedte vissza a Nabuccot, ahol még azt sem tudja a néző eldönteni, hogy Izmael a zsidóktól vagy a zsidókhoz szökteti Fenénát.
Merthogy egy darabot pihentetnek pár évig, az ok. Az is világos, hogy a rendezés már akkor is semmilyen volt, amikor eredetileg szinpadra került, az évek meg csak koptatnak rajta. De ha van egy Operaháznak egy rendezőként zseniális főrendezője, akkor az miért engedi, hogy mindenféle asszisztensek mondják meg az énekeseknek, hogy jobbról bejössz, a szinpad közepe előtt két lépéssel megállsz, énekelsz és balra kimész?
Miért nem szán rá egy egyébként zseniális rendező főrendező egy hétnyi próbát arra, hogy a már meglévő diszletekbe valamennyire beállitsa az énekeseket? Miért kell nékem minden egyes Bohéméletben azt nézni, hogy a bohémek hülyéskednek egymással, aztán amikor Musette beesik, hogy jön a halálos beteg Mimi, akkor rohannak, eltolják a paravánt és a szinpad közepére vonszolják az ágyat, hogy Miminek legyen miben haldokolni? Ha már úgyis bohóckodnak, akkor miért nem mondja meg nekik egy egyébként zseniális rendezőként elismert főrendező, hogy gyerekek, futkároztok, a partvissal kardoztok, Te meg Schunard közben rágurasz az ágyra, Te meg Marcell tologatni kezded, mintha barrikádod épitenél. Oszt tessék, mire Roldolfo betámogatja Mimit, ott is van az ágy középen, anélkül, hogy jelmezes diszeletezőmunkásnak tünnének a bohémek. Kovaliknak tökéletesen igaza van abban, a magyar operajátszás a béka segge alatt van, hogy az átlag magyar operanéző izlése még annál is mélyebben, de főrendezőként a világon semmit nem tett annak érdekében, hogy ez megváltozzon. Rendezőként igen, ami a keze alól kikerül, az zseniális – még ha nem is mindenki számára érthető.
Most fordul a kocka, a Teátrumi Társaság elnökeként Vidnyánszky kerül felülre. Kiváncsi vagyok, mennyire fognak lerohadni Kovalik rendezései. Amiket imádok, de amiket ha nem tartanak karban, tényleg egy katyvasz lesz belőlük. Nem szeretném pedig elvesziteni sem az Elektrát, sem a Fideliót, pláne sőt nem az Anyegint. Az a kedvencem, csodálatos szinház.

Szóval, itt vagyunk egy politikainak tűnő purparlé sorozat kellős közepén. Vagy lehet, hogy még csak az elején. Megy az adok kapok, dúl a pozicióharc, csattognak az előszobakilincsek, pletykák születnek, hátak mögött súgnak és/vagy mosolyognak össze. Telefonszámok keresődnek ki rég fiókok mélyén penészedő noteszekből. Felmondási levelek iródnak, bizottságok alakulnak és üléseznek, aktacsomók porolódnak le.

Ilyen a mai magyar közélet, mondja a mai magya átlagember.

Egy nagy lófaszt, mondom én.
Ilyen az ember.
A tehetség és a zsenialitás semmire sem garancia. Még arra sem, hogy valaki tényleg zseni.
Arra meg aztán végképp nem, hogy ne legyen irigy. Hogy ne féltse a kenyerét-kalácsát. Hogy ne féltse a pozicióját. Sőt, sajnos arra sem, hogy más tehetségekkel együtt tudjon működni.
Szerencséjükre mindezen a gyengeségeket igy kormányváltások körüli időben rá lehet kenni a politikára.
A kedves magyar néző meg vagy szurkol az egyiknek és utálja a másikat, vagy utálja az egyiket és szurkol a másiknak, de legfőképpen nem érti az egészet.