Népviseletté nemesülni

Szinte egész augusztusban Városnapokkal örvendeztetett meg bennünket az önkormányzat. Majd’ minden hétvégén volt szinház, koncert, a művelődési központ ilyen-olyan csoportjainak bemutatója. Meg hát persze kirakodóvásár, mert anélkül már nem létezik városnapok. A kisebbségi önkormányzatok, a meglehetősen militánsnak kinéző polgárvédelmisek, a medvecukor árusok, keramikusok, gyertyaöntők mellett van már aurafotós és sorselemző sátor is. Kedvencem az üvegfestő, a pultján izlésesen, méret szerint sorbarakva a nagymagyarországos, a pléjbojnyuszis, az „Én vagyok a Főnök”, a ’Világ legjobb férje’ és a „Sörhasba sört!” matricás korsókkal.

A nagy attrakció egy borsodi kis falucska vendégszereplése volt. Épitettek egy nagy tűzhelyet, és ott helyben, üstben főzték a szilvalekvárt. A másik sátorban szintén üstből, 150 ft/db áron árultak hüvelykujjnyi méretű, izetlen, szárazra melegitett töltöttkáposztát. Még szerencse, hogy nem nálunk kóstoltam életem első töltöttkáposztáját, aligha érteném, hogy mitől is olyan népszerű ez az étel, hogy ettől kell félteni a magyarok egészségét.
Mindenestre biztosan nagyon autentikus recept alapján készült, mert az asszonyok mind ’népviseletben’ voltak. Egyforma, műszálas kékfestő anyagból varrott rokolya, fehér blúz. Az mindenféle volt, kettejükön a FÉKON ’80-as években BNV dijat nyert ballagási kollekciójának egy-egy darabját fedeztem fel. 30% pamut, 70% műszál üni anyagból, az egyik parasztos szabású, nyakban ráncos, puffos ujjú, a másik ugyanabból az anyagból, kis kerek bubigallérral.
Lehet, hogy mégsem csináltunk mi akkor olyan szarokat? Én nagyon utáltam ezeket a kevert anyagokat, még a fehérben sem volt soha két egyforma szinű. Ha belevarrtuk az ujját, vagy rávarrtuk a gallért, akkor látszott, hogy az egyik sárgás-, a másik drappos-, a harmadik kékesfehér. Sőt, olyan is volt, hogy egyik-másik alkatrész kissé sűrűbb vagy ritkább szövésű volt, mint a többi. Egész konkrétan mondjuk a blúz bal ujján átsejlett a kar, a jobb ujján nem. Vagy a jobb elején átlétszott a melltartó, a balon nem. Nagy szivás volt az egész, a magyar ruhaipar ennyit tudott felajánlani a 14-18 éves lányoknak, mint divatos viseletet. Nem is csodálom, hogy akkoriban úgy felvirágzott a butikipar és hogy a remdszerváltás után olyan hamar összeomlott a ruhaiparunk.
És most tessék, majd’ 30 év után itt jönnek velem szemben ezek a blúzok. Kibirták a szekrényeket, továbbajándékozásokat, a mosásokat, a vasalásokat, a hipózásokat.
Mindent kibirtak. Még mindig nem szépek, a régi, finom minőségű holmik bájos, ódivatú patinája is hiányzik belőlük. Sőt, pont ellenkezőleg; a mindenféle öblitők meg fehéritők ellenére is árasztják magukból a szegénység szagát.
De egyben vannak, viselhetőek, sőt, népviseletté avanzsáltak. Belőlem, a szakmai versenyek nyerteséből meg egy multinál lett SAP masszőr és excel-guru.