Mefistofele, avagy feláldozzuk-e az életünk minőségét az életszinvonalunkért?

Mindenféle kertelés nélkül örömmel és boldogan jelentem, hogy egy egészen kiváló, új zenés szinházzal gazdagodott a magyar operaélet.
Bár a keddi premieren picit lehetett érezni, hogy zeneileg nincs még teljesen kész a darab, ez semmit nem von le az előadás értékéből. 1-2 előadás kell még csak, hogy beérjen a kórus és a zenekar.
Kovács János pálcája alatt szépen szólt a darab, egyszer-kétszer lehetett csak pici bizonytalanságot érezni. Nincs mit csodálkozni, ezúttal a zenekar egy része kikerült az árokból. És nem úgy ám, mint általában, hogy vagy beültetik őket az egyik proszcénium páholyba, vagy hátra, a diszletek mögé. Ezúttal a fúvosok több kisebb csoportban, a diszletekbe mintegy beépülve vannak a szinpadon. Az eredmény lenyűgöző, a nyitó- és a zárókép hangzása dermesztően szuggesztiv. Tényleg mintha az égi harsonák szólnának.
Hasonlóan jól szól az énekkar is, egy-egy kis bizonytalanságtól eltekintve. Lehet nem is zenei bizonytalanság, inkább csak hangulati. Mondjuk, nem csodálnám, amilyen állapotok most a Házban uralkodhatnak. De ezt hagyjuk is, az énekkar ötös alá, egy-két előadás és csillagos ötös lesz.
A szólisták, nos, ott bizony az a MÁO-ban igen ritka helyzet állt elő, hogy minden szerepet az arra legalmasabb szólistára osztották.
A cimszerepet éneklő Bretz Gábor szép basszusába már régóta szerelmes vagyok. Nem kevésbé lenyűgöző a fiatal és rendkivül jóképű énekes szinészi teljesitménye. Mefistofeleként cinikusnak és élvetegnek kell lennie, az is. Sőt, annál sokkal több, mert bár a hangjából süt a kiábrándultság, valahol mégis azt érzem, hogy nem igazán élvezi a rombolást. Mint a rosszul nevelt kisgyerek, aki próbálgatja, meddig mehet el, és mivel nem szólnak rá, elmegy a végsőkig. Csak simán játszásiból gyilkol. És mindezt az ő olvadékony, hajlékony basszusán, hát mit ne mondjak, én is elkárhoznék, ha cserében mindig hallhatnám.
A Margitot éneklő Létay Kiss Gabriella is tökéletes választás. Érdekes, sötét tónusú szoprán az övé, mezzós zöngékkel, biztos magasságokkal. Nagyon szép, érzéki hang, csak úgy önmagában is pontosan megmutatja a szigoruan nevelt, ébredező érzékiségű lány belső világát. Pontosan érezni lehet, hol az a pont, amikor az ágyékából induló bizsergés urrá lesz a nevelésen, amikor az ébredő érzékiség szétfesziti az eseménytelen kis élet unalomból kovácsolt kalodáját. Szinészi képességeit a börtönjelenetben tudja leginkább megcsillogtatni, amikor az önmaga által meghatározott téglalap oldalain, éles kanyarokat véve, megszállottként sétál, egyre gyorsabban. És közben énekel, szinte rohanva, lelkiismeretfurdalásban fuldokolva. Gyönyörű.
Faustot Fekete Attilára osztották. Tulajdonképpen jól áll neki a folyton kétkedő értelmiségi szerepe, élveteg is tud lenni. Sőt, még a hangja is szép lenne, ha tudná használni. De ő mint minden mást, Faustot is hangerővel akarja megoldani. Jön is a már menetrendszerűnek számitó gikszer. Ezúttal kicsit gyorsabban sikerült korrigálni, mint máskor, de attól még ott volt és csúnya volt nagyon. Nyilván bennem, a befogadóban is ott van a hiba, mert ha mindig a gikszerre várok, akkor soha nem fogom élvezni az éneklését. Csak remélni merem, hogy nem az én negativ kisugárzásom miatt szokott összeomlani a hangja.
Pánczél Éva Martaja is telitalálat. A művésznő hangja már túl van a zenitjén, de a figura, a szexmániás szépasszony, hát az nagyon ott van.
Boncsér Gergely Wagnere egy csúnya, üres hanggal indult, de a tehetséges fiatal tenor pillanatok alatt korrigált, és attól kezdve szépen énekelt. Az is lehet, hogy csak valami pormacska volt a hibás, akad olyan bőven az Operaházban.
A rendezés Kovalik Balázs munkája, és ezzel majdnem mindent elmondtam. Azt is, hogy nekem tetszik. Nagy meglepetés, hogy a közönség java részének is. Elvétve lehetett egy-két fújolást hallani, de azt is elnyomta a taps. Még Kovalik is csak nézett ki a fejéből nagy meglepetten, hogy hát mi az hogy nem kifütyülik, hanem megtapsolják, ilyet nem nagyon hallott még Pesten.
Már a nyitókép is nagyon hatásos, angyalok küzdenek egymással, rendesen, ahogy az kell. Ezt a jelenetet igy első ránézésre persze a szinpadon és a diszletelemek között szétszórt fúvósok adták el. Egyszerűen úgy szólt a zene, hogy majdnem mindegy volt, mit látok. Illetve tán nem is láttam semmit. Talán csak a szinpad bal sarkában leszórt könyveket.

Igy elsőre nem is igazán tudnám elemezni a rendezést, mert annyira részletgazdag. Szokás szerint inkább kiemelnék néhány részletet, ami a leginkább megfogott. Az jött át a legerősebben, hogy mi emberek saját magunkat tesszük boldogtalanná a túlzott, talmi vágyainkkal és buta fogyasztásainkkal. Zseniális amikor a kórus az éjszakai város kivilágitt házikóiból mindenféle kütyüt, porszivót, hajszáritót, elefánt alakú telefont, fűnyirót, pinaborotvát, miegyebet vesz elő. Önfeledten játszadoznak a kis vackaikkal, közben meg tombol köztük Mefistofele.
A boszorkányszombat egy játékteremben játszódik. Hófehérbe és aranyba öltözött emberek kártyáznak, ruletteznek, játékgépeznek. Közben egy gyönyörű uszályos ruhát viselő kórista kis hiján magára húzza az egyik félmeztelen pincérfiút. Mindezt a tivornyát Mefistofele egy Eu zászlóba burkolózva vezényli le, halálos.
Borzasztóan tetszett, ahogy a bevásárlószatyrokat cipelő emberek múzeumi tárgyként csodálták meg a szolárium-vitrinekbe zárt szerelmespárt. És igy tovább, és igy tovább, humor, gyilkos irónia, tűéles szúrófények.
Én sajnálom, hogy a záróképben csak ingre-gatyára vetkőzött a kórus, szép lett volna, ha pőre lelkek mennek mennybe az üres, teszkós, humanikos meg ikeás szatyraikat hátrahagyva. Egy testszinű dresszel és némi világitási trükkel talán meg lehetett volna oldani a csupaszság illuzióját, mert egy anyaszült meztelen kórust tán mégse... nem a nézők, a kórustagok miatt. Ez a kombinéra-atlétára vetkőzés nekem inkább vicces volt, mint katartikus.
Nem tetszett még a szerelmi négyes sem. Az zeneileg egy kissé furcsa jelenet, pár szavas párbeszédekben mutatja meg, hogy alakul ki a szerelem Margit és Faust, és hogy lobban fel a nyers testi vágy Marta és Mefistofele között. Tényleg néhány szó hangzik csak el, aztán már vált is a muzsika a két párocska között. Nem tett jót a jelenetnek, hogy a szaggatott mondatocskák kedvéért az énekesek kirohantak a függöny mögül, majd visszarohanva átadták a terepet a másik kettőnek. Lihegtek is, meg egyáltalán, az úgy nagyon szájbarágós volt. Én talán a szintekkel játszottam volna, ha már úgyis bevetették a teljes szinpadtechnikát. Az azért még ennek ellenére is elég emlékezetes, amikor a Mártát éneklő Pánczél Éva alsó madárfogással elkapja Mefistofelét – aki bár állitása szerint minden rosszat ismer már, ettől mégis megijed kissé.


Ettől a két apróságtól eltekintve engem meggyőzött Kovalik Balázs rendezése (a jelmezeket Benedek Mari, a diszleteket Antal Csaba tervezte), alig várom, hogy pénteken újra láthassam.
És persze hallhassam Létay Kiss Gabriella és Bretz Gábor csodálatos hangját.



Ui. Csak a második előadáson jöttem rá, miért inditott Boncsér Gergely olyan csúnyán. Faust a nézőtér közepéről áll fel, Wagner pedig kiséri őt. Aztán van cirka 20 másodpercük, hogy a nézőtér bejáratátától futva, valamilyen titkos összekötő ajtón keresztül a nézőtérre érkezzenek. Faustnak szerencséje van ő, kap pár másodpercet, hogy kifujja magát. Wagnernek viszont rögtön van pár szónyi énekelni valója, hát egy ilyen sprint után, le a kalappal, hogy egyáltalán meg tud szólalni, nem hogy még énekelni.