Pécs

Jó kis város ez.
Eltart két szinházat; a Nemzetit, és egy iszonyatosan lepukkant, szocreál (leginkább az angyalföldi József Attilára hasonlitó) Harmadik Szinház nevű formációt. Plusz az egyetem amatőr társulatát, ami meglepő módon repertoárszinházként működik. És van még egy Horvát Nemzetiségi Szinház is – ez utóbbi az egyetlen, ahova sajnos nem jutottam el.
Múzeumok tömkelege; én csak a Rippl-Rónai, a Csontváry, a Vasarely, a Zsolnay és a Bányatörténeti Múzeumokat néztem meg. Plusz a még október végéig megtekinthető 3 Munkácsy festményt – igaziból ugye miattuk jöttem.
A Mecsek adja magát a túrázáshoz, én csak a legkézenfekvőbbet, a Misina tetőt és a Tubest megkerülő Rotary körutat jártam be. Fél éjszakámba került a neten beazonositani a gombákat, amiket találtam: hánytató galambgomba, mozsárütő gomba, pereszkék és tuskógombák tömkelege disziti az erdőt. Meg készteti pusztitásra azt az idióta embertipust, aki úgy akarja az embereket megvédeni a gombamérgezéstől, hogy minden útjába kerülő gombát felszed és fejjel lefelé forditva visszatesz. Vagy éppen szétrugdossa, összetapossa. Igazán nem értem miért, aki nem ért hozzá, úgysem szedi le, hogy megegye, aki meg igen, az meg nem fogja megenni, ami nem arra faló. Ez az értelmetlen pusztitás ez nagyon a bögyömben van, egyszer elkapok egy ilyet, megtaposom. Vagy csak simán fejjel lefelé beállitom az avarba. Találtam egy hatalmas, korhadt fatörzset, ami tele volt nem fogyasztható, viszont védett petrezselyem gombával. Legalább egy szatyornyit leszaggatott a baromállatja és ledobálta a fa tövébe. Gyönyörú, elefántcsontszinű gombák voltak, mint valami vékony ágú korallmező, úgy burkolták –volna- be a fatörzset. Tényleg ritkaság, életemben először láttam ekkora telepet, nem értem, mire volt jó elpusztitani. A természetben minden élőlénynek van szerepe, mindegyik fontos valami miatt. Talán az ember az egyetlen élőlény, ami nélkül a Föld ugyanúgy egyensúlyban tudna működni.

Az éjszakai életben nem nagyon merültem el, túlságosan elfáradtam a nap végére. Szinházak után persze mindig útba ejtettem a cseh sörsátrat, ott mondjuk hétköznap éjjel 10-11 körül is óriási tömeg volt. És a szállodához vezető sétálóutcában is voltak éjfél körül is nyitva tartó éttermek, szendvicsezők, és egy jópofa romkocsma. Minden éjjel máshol találkoztam egy csapat fiatallal, akik a nyilvános koncerteken divatos, összehajtogatható papirszékekből épitettek várat. Túl nagy tömeget nem vonzottak persze, de azért ott volt a lehetőség egy kis levezető ökörködésre, székdobálásra, ugrálásra –mimdezt úgy, hogy se kukákat nem kell hozzá felrugdosni, sem disznövényeket gyökerestől kiszaggatni, sem egyedi azonositókat alkoholos filccel lábzatokra firkantani.
A kocsmákban és egyéb vendéglátó helyeken is volt kultura bőven. Festmények ügyében a kávézókban és cukrászdában borzasztó dolgokat láttam, tombol a giccs meg a gagyi. De a romkocsmában egy jó fotókiállitás, a cseh sörsátorban pedig egy egészen fantasztikus képeslap kiállitás van, amit nagyon érdemes megnézni. Csehország teljes történelme ott volt a képeslapokban, kezdve az eredetlegendáktól Masarykig és Benesig. Csak néztem, ha nem lett volna képalárás, nyugodtan hihettem volna azt, hogy nem Benest, hanem mondjuk Horthyt ábrázolja a képeslap. És az ő(ke)t fogadó, népvisletbe öltözött lányokat, virágcsokrot átnyújtó gyermekeket. Háborús emlékműveket. Döbbenetes, hogy mennyire egyformák vagyunk mi itt Közép Európában, és mégis mennyire nem férünk meg egymással. A csehekkel mondjuk tök véletlenül nem rossz a viszonyunk, de valószinűleg csak azért, mert nincs közös határunk.
A multikulturalizmus legnagyobb királysága volt egyébként egy Kossuthról elnevezett téren, a zsinagóga keritésének napsütötte lábazatán ülve horvát eredetű, sós túrós bureket enni és egy jó pohár, enyhén füstös illatú cseh barnasört inni hozzá. Ezt úgy kábé mindnekinek ajánlom kipróbálásra. Tényleg. Nagy bánatom amúgy, hogy nem sikerült mind a 10 féle cseh sört megóstolnom. Egyszerűen nem volt rá elég idő, hiába igyekeztem. Pedig minden nap kétszer, ebéd és vacsora után is ittam pedig egy-egy pohár sört, de igy is csak 7 félét sikerült. Egyik jobb volt mint a másik, kesernyés pilseni vagy karamelles barna, tökmindegy.

A Munkácsy képek lenyűgözőek, ha semmi más nincs itt, csak miattuk is érdemes lett volna ide utazni. Érdekes volt egyébként megtudni, hogy Rippl-Rónai hamar kiábrándult Munkácsyból és az hisztorizáló stilusából, de azt azért nem lehet nem észrevenni, hogy Munkácsy sem csak a nagy vallási témát festette meg, sokkal inkább az eseményekben részt vevő embereket. Nyilván a grandiózus méret és a téma alapos kitárgyalása vonzza a látogatókat, és azt is elfogadom, hogy egy bizonyos korszakban mind a témaválasztás, mind a stilus ódivatúnak és konzervativnak számithatott. Egy Rippl-Rónainak legalábbis biztosan, hisz őneki is meg kellet találni a saját témáit és stilusát. Meg is találta, az ő festményei is lenyűgözőek. De Munkácsy is olyan szinten belemegy az emberábrázolásba, hogy szerintem egyáltalán nem vádolható puszta historizmussal. Minden arcon más kifejezés van, márpedig jó csomó alakot megfestett. Az én egyik kedvencem A Krisztus Pilátus előtt fiatal fiúja, aki egész mélyen kihajol a korláton, hogy Jézus arcába nézhessen. Kiváncsiság és némi kajánság van az arcán. A másik az Ecce Homo fiatal római katonája, aki éppen Krisztus alatt áll. Látszik az arcán, hogy rettenetesen meg van ijedve a Jézus halálát követelő tömegtől. Órákig álltam a teremben, csak néztem, egyik arcot a másik után, nagyon nagy élmény volt.

A Csontváry kiállitás is nagyon szép egyébként, megvan nekik a Magányos cédrus, a Mosztári hid, több tucat festmény. Grandiózus vásznak is vannak, Jeruzsálemi látkép, Siratófal. Nno, a Siratófal a másik, amiről inkább egy szociológiai tanulmány jutott az eszembe, mint ecsetkezelés és technika. Vicces, de a Siratófalhoz szerintem =illetve Csontváry szeritn) a legkevesebben azért járnak, hogy elpanaszolják a bánatukat. Az emberek többsége a mások bánatában gyönyörködni, vagy éppen kárörvendeni jár oda – vagy legalábbis járt oda Csontváry idejében. Van egy fiatal nő, aki meg egyenesen azt panaszolhatta el, hogy a szeretője nem szereti elégszer – legalábbis erre utal az arcán fénylő parázna mosoly. Tetszett nagyon, remekül szórakoztam.

A legmélyebb hatást mégis a Zsolnay múzeum tette rám. Az ipertelep sajnos nem látogatható, éppen felújitják. Vicces, mert lassan véget ér az Európa Kulturális Fővárosa év, de a Zsolnay Kultúrális Negyed nem úgy néz ki, mintha akár jövőre is látogatható lenne végre. Ritka csemege lenne pedig, azért nem sok gyárkémény van a világon, amibe mázas kerámiából raktak sormintát.
Nem is a porcelánok nyűgöztek le, hanem az egész életstilus és szemlélet, ami a Zsolnay családot jellemezte. Zsolnay Vilmos ugye festő szeretett volna lenni. Nem lett, talán nem volt elég tehetséges, vagy csak erősebb volt benne az anyagi biztonságra törekvés, de mindegy is. A megvásárolt kis fazekasműhelyben viszont pont a művészi ambicióit kezdte kiélni. Meg a vegyészi ambicióit, mert ugye több új mázat is technológiát is kidolgozott és szabadalmaztatott. Meg az üzletemberi ambicióit, mert a kerámia egészen új felhasználásait kutatta fel és terjesztette el, hogy bővülhessen az üzlet. Közben pedig nem akart mindent maga irányitani, körbevette magát tehetséges emberekkel; festőkkel, szobrászokkal, régészekkel, épitészettel. Nem volt neki zsenánt csempéket és tetőcserepeket gyártani sem. Sőt, művészi tökélyre fejlesztette az épületkerámiák készitését. Ha úgy érezte, hogy az üzletnek új inspirációra, frissitésre van szüksége, akkor utazott, hogy más kultúrákból meritsen ihletet. Utaztatta a munkatársait is, és nem félt fiatal, radikálisan más szemléletú fiatalokat alkalmazni. Igy került be a Zsolnay-repertoárba a törökös, a japános, az egyiptomias, a németes, az impresszionista, később a Bauhaus, meg a mittudoménmilyen minta- és formakincs. Ezt a lenyűgöző nyitottságot adta tovább az egész családjának, generációkon keresztül. Mindenki nyelveket és művészeteket tanult, rengeteget utazott. Manapság ezt innovációnak vagy minek is hivnánk. Szomorú látni, hogy ez a nemzedékeken keresztül öröklődő hagyomány egyszercsak megtört és már csak az elődök által felhalmozott szellemi tőkét élik fel.


Folyt. köv.
Ibusár
Gettó
Templomok