Erkel-ünnep, diszcsomagolásban

Az idén ünnepeljük Erkel Ferenc születésének 200. évfordulóját.
Nyilván nem tudtam minden eseményen ott lenni, de igyekeztem, legalábbis ami Pesten történt.
Nem sok alkalom volt, amikor a közönség Erkellel, pláne Erkel kevésbé ismert műveivel találkozhatott.
Tavasszal az Operaházban hallhattuk a Dózsa Györgyöt koncerten, és a Tháliában vendégszerepelt két produkció: az egyik a Kolozsvári Magyar Opera Brankovics Györgye, a másik a Szegedi Nemzeti Szinház koncertje. Ez utóbbin Pál Tamás vezényelt és ismertetett két operát, a Saroltát és a Báthory Máriát. A szegediek előadása “csak” keresztmetszet volt, az énekesek sem voltak mindig tökéletesek, de mindenképpen nagy hála és köszönet nekik a hiánypótló előadásokért. Különösen nagy köszönet illeti Pál Tamást, aki irattárakból, szinte oldalanként kutatgatta össze a Saroltát.
A kolozsváriakról akkor nem irtam, igy most igen nagy késéssel, innen gratulálok. Bár az énekesi teljesitmények igen vegyesek voltak, az előadás egésze mégis igen lenyűgözött. Bátran állitom, hogy az általam látott produkciók közül az övéké az egyetlen, ami nem múzeumi darabként, hanem örökérvényű, bármilyen korban aktuális zenedrámaként nyúlt egy Erkel operához. Zeneileg teljesen rendben volt az előadás, szinpadilag pedig még annál is több; korszerű, izgalmas, szakmailag igen magas szinvonalon kivitelezett szinházat élvezhetett a Thália szinház közönsége – vagy legalábbis az ilyesféle művészetre fogékony része.

Ezt csak azért irtam le, mert most már véglegesnek látszik, hogy ez a tavaszi Brankovics György volt az egész Erkel év fénypontja - már legalábbis az általam látott előadásoknak.

Ősszel a Károlyi Palota is megrendezte a saját, 5 előadásból álló Erkel-napjait. Tiszteletre méltó kezdeményezés egyébként, már legalábbis ha az Operaház összesen két koncertjéhez hasonlitjuk.

Én a szeptember 11-i Erkel és az irodalom, valamint a másnapi Erkel hősnői cimű előadásokon vettem részt.
Mindkét programot értő szakemberek állitották össze, a két általam látott előadásból mégsem éreztem, hogy nagyon mélyen elmerültek volna a témában, hogy nagyon túl akartak volna lépni az „a nemzeti opera megteremtője, a Bánk bán szerzője” közhelyeken. Talán csak Erkel sakk sportágvezetői tevékenysége volt kivétel.
Sajnos már a második napon is nagyon untam Ókovács Szilveszter felvezetőjét, hát igy jártam, kellett nekem két eseményen is ott lenni.
Elképzelem, hogy érezte magát az, aki tán mind az 5, teljesen különböző előadásra elment.

A legnagyobb kiábrándulást az Erkel hősnői koncert jelentette. Eleve, ha a zenekart és a kórust is összeszámoltuk, legalább kétszer annyian voltak a szinpadon, mint mi a nézőtéren. Nem tudom, hogy ennek a 2500 Ft-os jegyek voltak-e az okai, vagy inkább az, hogy a közönség úgy érzi, mindent tud Erkellől amit tudni szükséges – magyarán, nem érdekelt a dolog senkit, a pár lelkes családtagon és kiváncsi operarajongón kivül.
Sajnos, nem is kaptunk semmi többet, mint amit eddig is ismertünk; gazdagon hangszerelt, verbunkossal magyarositott olasz operazenét, nemzeti szinű szalaggal átkötve.
Ráadásul, azt is elég soványkán, mert a műsor cime ugyan Erkel hősnői voltak, de mindössze két opera három hősnőjével találkozhattunk. Ráadásul ez a két opera is a már jól, sőt, talán túl jól is ismert Bánk bán és Hunyadi László. Megértem én, hogy nagyon drága ritkán játszott darabokat szinreállitani, de az Operaház első igazgatója, sőt, a magyar opera megteremtője tán megérdemelne annyit, hogy ha már úgyis kottából, koncerten énekelnek a művészek, más darabjaiból is adjanak elő részleteket. De nem, ilyesmi senkinek eszébe sem jutott, Erkel hősnői közül elég nekünk Melindát, Gertrudist, Bánk bánt és Szilágyi Erzsébetet ismerni. Őket is szigoruan piros, fehér, zöld diszcsomagolásban, nehogy egy darabka emberi hús, egy tenyérnyi emberi érzés látszódjon belőlük. És hiába dedikálnak egy műsort Erkel hősnőinek, az est fénypontjának mégiscsak a Hazám, hazámat kell megtenni. Anélkül a közönség tán el sem hinné, hogy Erkelt hallgatott, hát nem? Meg a Hunyadi Palotását, ami nélkül viszont szalagavató bál nem nagyon képzelhető el mifelénk. Nekem legalábbis, ha meghallom ezt a zenét, azonnal fehér műselyembe és fakózöld meg padlizsánlila gabardinból varrt bocskaiba öltözött, pattanásos fiatalok jelennek meg a szemem előtt, ahogy sután, magukban vihogva próbálnak a zene ütemére lépegetni, és mozgásukból hiányzik minden tartás és kecs, ami a palotást palotássá teszi. Nem tehetek róla, nekem ez égett be a retinánba. Jobb szerettem volna más, kevésbé elközhelyesitett zenét hallani ezen az ünnepen, de úgy látszik, ennyit érdemeltünk.

Illetve, dehogyis, volt jó zene aznap, bár ez nem a műsor szerkesztőin, hanem az énekeseken múlott. A Károlyi-kertnek meglepően jó az akusztikája, mindenféle hangositás nélkül is tökéletes zenei élményt nyújtott, életemben itt értettem először az énekesek minden szavát. Az Operaházban ugyanis –kevés kivételtől eltekintve- soha nem lehet érteni a magyar nyelvű szöveget. Ha valaki nem ismeri az operát, az bizony egy szót sem fog érteni belőle – más tészta, hogy a jelenleg futó rendezés sem segiti a befogadást. Mindegy, ezúttal nem igy volt, pontosan átjöttek a szavak. És a hangsúlyok is. Azt hiszem, életem legjobb Gertrudis – Bánk kettősét hallottam Wiedemann Bernadettől és Molnár Andrástól.
Wiedemannhoz még nem volt szerencsém a szerepben, valahogy mindig nagy nevű, de már erősen tönkremenőben lévő, lebegő hangú énekesnőket fogtam ki. Tehát már az meglepett, hogy Gertrudist lehet szép, egészséges hangon is énekelni. Molnár Bánkjával pont forditva vagyok, ismerem nagyon jól. Mindig is tudtam, hogy fokozatosan épiti fel a csúcspontot, nagyon megtörten és majdhogynem alázatosan kezdi, és csak lassan, Gertrudisra reagálva dühödik fel annyira, hogy gyilkoljon. Ebben a fokozatos épitkezésben Wiedemann ideális partnernek bizonyult, és nekem bizony felállt a hátamon a szőr, amikor azok ketten úgy igazán összecsaptak. Látni semmit sem lehetett egyébként, mert valamiért az énekeseket hátulról világitották meg. Rendezés sem volt, Bánknak nem kellett a hülye kupára, Gertrudisnak meg az ágytakaró esztétikus redőire figyelni, szóval nem volt semmi, csak a zene, és egymással szemben a két hang: az érett, gömbölyű, büszke mezzó, és a megtört, a fájdalmat fokozatosan gyilkos dühhé érlelő tenor. Hát volt egy perc, amikor nem tudtam, melyik fog nekirontani a másiknak. Ilyet eddig még csak Puccinitől tapasztaltam, csak ő tud igy életre halálra egymásnak forditanai egy nőt és egy férfit. És hát ezek szerint Erkel.
Azt sajnálom csak, hogy erre mintegy véletlenül, mellékesen jöttem rá, sőt, a műsor készitőinek határozott szándéka ellenére.
El is illant egyébként a varázs hamar, mert az opera dramaturgiájára fittyet hányva, Melinda halála után jött Bánk nagyáriája. Nem mondom, hogy nem szeretem, de egyészt itt ugye hősnőkről volt szó, másrészt pedig ne rugdossuk már a hallgatót egy opera végéről az elejére vissza. Már persze ha fontos nekünk úgy egészében az opera mondanivalója, és nem csak egy kis szelette.
Márpedig, a XIX. századi hazafiság Erkel munkásságának csak egy szelete. Mint azt a Károlyi-kerti Gertrudis – Bánk kettős, és a kolozsváriak Brankovics Györgye megmutatta, Erkel elsősorban operaszerző, méghozzá nagyon jó operaszerző, aki képes érzelmeket, fájdalmakat, hazugságokat zenével ábrázolni. Elég hitelesen méghozzá. Minden darabjában ott vannak az élő, érző, vérző emberi lelkek, csak le kéne róluk fejteni a piros-fehér-zöld diszcsomagolást és engedni, hogy a darabok önmagukban, zeneként hassanak.

Az Operaház a jelek szerint ezt a munkát egyáltalán nem vállalja fel. Visszaléptek a Bánk bán eredeti, ősváltozatának bemutatásától is, mindössze egyetlen alkalommal, november 7-én, koncertszerűen hallhatja majd a közönség Erkel zenéjét az eredeti szöveggel és zenével. Utána visszakapjuk a Rékai Nándor - Kenessey Jenő - Egressy Béni - Oláh Gusztáv - Nádasdy Kálmán féle átirást (egyes vélemények szerint meghamisitást), ráadásul Kerényi Imre gondolattalan, vállalhatatlan rendezésében. Merthogy voltak vélemények, miszerint egy olasz rendező úgysem tudna magyar operát szinre vinni.
Amit akár el is hihetnék, ha nem látnám, hogy a jelek szerint magyar rendezők pláne nem tudják Erkel remekművét szinpadra vagy akár celluloidra vinni. Akkor meg miért ne próbálkozhatnánk olasszal vagy hottentottával akár? Ahogy nekem beégett a palotásra billegő középiskolások látványa, ahhoz már valóban egy idegen és friss szem, fül és agy kell, hogy Erkel munkásságát a mindenféle ráragadt mázaktól megtisztogassa és csak magát a zenedrámát állitsa szinpadra. Hogy legyen nekünk végre Puccini szinvonalú nő-férfi összecsapásunk, lázadó kamaszlányunk, undok cselszövőnk a szinpadon.
Mert lehetne. Csak ki kéne bontani a nemzetiszinű diszcsomagolásból.


Erkel Napok a Károlyi Palotában

a jegyekért köszönet az opera-vilag.hu-nak