Önismeret

Még mindig tudok magamnak meglepetéseket okozni.
Nem is kicsiket, ráadásul.
Most is, gondoltam, a súlyzózás és kardiózás mellett el kéne kezdeni valami olyan sportot, ami segít összehangolni a kezem a lábammal. Hogy tudjak balra lépni és jobbra hajolni, ha éppen azt kell. Tudjak hirtelen megfordulni, felpattanni, ilyesmi.
Nosza, önvédelem. Egyébként sem árt, éjjel járok ugye haza, ha nem munkából, akkor színházból. Kerestem egy stúdiót, ahol elfogadják a sportkártyámat is és nem is valami kemény fiúk járnak oda. Találtam is, jobbára táncos foglalkozások mellett van önvédelem is, szinte csak nők és párok látogatják a helyet.
Az önvédelmi edző kábé feleannyi idős mint én, mosolygós, kölyökkutyaszemű. Bemelegítünk, megfogja a csuklóm, hogy szabadítsam ki magam.
És itt jött a meglepetés: egyáltalán nem akartam szabadulni. Sőt, a legszívesebben odatartottam volna a másik csuklómat is, ha már fog, akkor fogjon rendesen.
Meg hogy lökjem el, teljes tenyérrel, a mellkasánál. Hát ez megint nagyon kedvem ellen való volt, csak azért rátenyerelni arra a feszes férfihúsra, hogy ellökjem magamtól, amikor pont hogy nem...

na, mindegy. A kezdeti sokk után persze azért csak felfogtam a dolog lényegét, megtanultam szabadulni egyenes és keresztirányú csuklófogásból is. Egyre szorosabból, még másnap reggel is piros hurkák voltak a csuklóm körül.
A dolog egyébként tetszik, fizikailag meg sem kottyant, de agyilag teljesen elfáradtam az óra végére. Érzem én, hogy gyenge oldalam a koordinált mozgás. Túl robbanékony alkat sem vagyok, az én erősségem inkább a szívós kitartás. Ez mondjuk nem volt meglepetés, valamennyi önismeretem azért van.
De majd meglátjuk.
Azért remélem, lesz még pár hétnyi beszokatás, mielőtt azt fogjuk gyakorolni, hogy másszak ki valaki alól, aki rámesik.