:-))) Jóestét!

Hulla fáradt vagyok. Hazafelé jövet kicsit pihentem, nagyon jó volt bringázni, alig találkoztam autókkal, mindenféle bokrok, orgonák, meggyfák és almafák illatoztak, a kisrádióban meg éppen Luna gróf és Leonóra duettezett. Egyszer próbáljátok ki, érdemes, egy kis alkonyi kerékpározás, valami olyan zenével amit szerettek. De mostanra megint összezuhantam, gondolkozni se nagyon tudok. Hogy mégis elszórakoztassalak Benneteket, meg persze magamat is, beteszem ide egy régebbi írásom.

Antikarrierem története

Úgy kezdődött, hogy nagyon unalmas kisvárosban éltem. De tényleg. 8-10 kritikán aluli köpködős kocsma, egy héten 2 mozielőadás, hétvégén dizsi a művházban. A KISZ szerencsére rendszeresen szervezett szinházlátogatásokat meg kirándulásokat, jó kis csapat volt.

Nem tudom már ki keresett meg azzal, hogy fel kéne eleveníteni a szüreti mulatságok hagyományát, és mivel mi ruhagyár létünkre női üzem voltunk, ugyebár, nekünk kéne biztosítani a szőlőszedő- meg a csőszlányokat és a női ruhákat is. Az egyik TSZ adta a lovakat, a szekeret, meg persze a délceg lovaslegényeket és csőszfiúkat. Nekiugrottunk.

Kerítettünk régi fényképeket, annak alapján megterveztem, kiszabtam a ruhákat, a lányokkal megvarrtuk. A gyárnak valamikor volt egy néptánceggyüttese, onnan is volt ruhánk. A huszároknak persze kölcsönözni kellett. Szereztünk cigányzenekart, süttettünk 3 db fél méter átmérőjű kalácsot, nótákat tanultunk, a farmerhoz meg edzőcipőhöz szokott lányok egy részét még arra is meg kellett tanítani, hogy hogyan járjon a 3 alsószoknyában, hogy azok ne akadjanak a lábuk közé. Szóval, hónapokon keresztülk dolgoztunk, de megérte, hatalmas volt a siker.


Az első szüreti mulatságon, mint fő szervezőnek, meg mint akinek a legszebb ruhája volt (hisz én csináltam őket, naná!) én voltam a kisbíróné. A legelső voltam a sorban, csípőre tett kézzel, hímzett fejkendőben (hisz bíróné, tehát férjes asszony!) riszáltam magam a város idősödő férfinépességének nagy gyönyörűségére.
Következő évben, a tavalyi párom megcsaládosodott, a friss asszonyka kizártnak tartotta hogy az ő uracskája bárki mással kézen fogva sétáljon, ugyhogy átmentem csőszlánynak. Azoknak a párja ugyanis lovaslegény volt, vagyis nem együtt, kézenfogva mentek. A kisbíróné szerepét átengedtem a nem is mondom, milyen csámpáslábú ifjú feleségnek.

Aztán, harmadik évben, nem tudom mi jött rám. Bugyiné akartam lenni. Ez egy kormosképű némber, aki rongyos ruhában rohangál, zsákból kormot meg tollat szór a nézőseregre. Most már bevallhatom, egyszerű bosszú vezetett. Volt egy munkatárs, aki egy párszor ujjal mutogatott rám mint követésre méltatlan példára, és tele lett vele a hócipőm. Lehet hogy én is tettem ezért a mutogatásért, de akkor is. Útáltam azt az ember, na! Legalább egyszer az életben be akartam mázolni korommal a képét, ha a mutogatós ujját már nem törhettem le. Csodálkozott mindenki hogy nem vállalok szerepet, de mondtam, nem leszek aznap itthon. Csak ketten tudtuk hogy Bugyiné leszek, a főszervező expárom -aki azóta is kisbíró volt- meg én.

Kölcsönkértem az öcsém 43-as méretű disznóetető bakancsát. Anyámnak volt egy barna parókája, nagyon koszlott darab. Nagyanyám rongyosládájából került flórharisnya, bundabugyi, ócska szoknyák. Apámtól elprivatizáltam a permetezős ujjasát. Az egyik flórharisnyát lecsúsztattam a bakancs fölé, a szoknyát féloldalt feltűztem és kilógattam rajta a bugyi szárát. A derekamra rátekertem egy egész dunnahuzatot, a hátamra szereltem egy kispárnát púpnak. A képemet bekentem szemhéjtussal (tudjátok, az a filmszerű, ami teljesen fekete), és az egyik szemfogamat fekete szemceruzával satíroztam le. A parókát jól feltupíroztam, egy kis agyaggal imitt-amott összetapasztotam és tűztem bele néhány libatollat. A sárból kentem egy keveset a lábam szárára meg a bugyiból kilátszó térdeimre is. Merthogy pont térdig ért a bugyogó. Jó nagy zacskó lisztet, egy kis kormot, meg egy foszlott tollpárnát vettem magamhoz és csatlakoztam a menethez.

Mit ne mondjak, óriási sikerem volt! Ilyen Bugyinét még nem látott a város! Végigtáncoltam az utat, próbáltam a férfiakat táncba hívni. Nem nagyon sikerült, pláne amikor a fekete fogammal rájuk vigyorogtam. Aztán az egyik mégiscsak derékon kapott. Nem tudom, hogy próbáltatok-e már csárdásozni 43-as bakancsban, amikor 37-es lábatok van. Nem könnyű. A vége az lett, hogy a forgatásnál összeakadt a lábam és estem egy óriásit. Az a 60 éves, retkes szárasbugyi szerencsére nem hagyott cserben, égnek meredő lábakkal, a hátamon hevertem ott, de a bugyi kitartott!!
Tényleg senki sem ismert meg! Szórtam a lisztet, a tollat, és a végén, amikor pedig lehetőségem lett volna rá, nem kormoztam össze azt az embert. Belemarkoltam a koromba, de megsajnáltam. Vagy lehet hogy az öltönyét. Kiráztam a kormot és kezet nyújtottam neki, az meg elfogadta, a hülye. Ugyhogy legalább a keze koszos lett, megérdemelte a disznó. Nagyon útáltam azt az embert, hiába.
De azt a Bugyinét azóta is emlegetik, bár később megtudták hogy én voltam, mindenki gratulált. A hétfői megyei Néplap tele volt az én fényképemmel, a fotós szinte csak velem törődött. Igaz, vagy 3 napig nem tudtam menni az izomláztól, az az óriási bakancs több kiló trágyalét szívott magába, iszonyú nehéz volt.
Jó volt, na, jól sikerült, mit álszerénykednék?

Következő ősszel már nem laktam a városban. Még azt sem tudom, hogy annak a 3 szüreti bálnak lett-e folytatása. Remélem, igen.
Na, hát így lettem én 3 év alatt Kisbírónéból Bugyiné. Már bánom, hogy miért nem egyből hátulról kezdtem a karrierem.