Valami mindig történik, ami ráerősít az antiszociális hajlamaimra. Még pár év és nem bírok embert látni magam körül.
Reggel kimentünk az erdőbe, egyetlen lábnyom volt a jeges-kásás hóban, egyenesen az etetőink felé vezetett. A szalonnáknak hűlt helye, de ez még semmi, amin még ennél is jobban megdöbbentünk, hogy a szotyolás üvegek is üresek voltak. Az olcsó madárszotyit vesszük, abban mindig van törek, szemét, amit a madarak benne hagynak az etetőben. Most az sem volt, látszott, hogy valaki megbillentette az etetőt és kiborította belőle a magot.
Nem a földre.
Elvitte.
Van olyan ember, aki ellopja a madarak elől az eleségüket.
Nem az arrafelé tanyázó hajléktalanok voltak, azokat ismerjük, azok mindig ketten járnak tüzifát gyüjteni. Ez az ember, vagy alak, vagy mittudomén micsoda egyedül volt.
Ha az a kilónyi szalonna meg az a két marék mag megmentette az éhhaláltól, akkor rendben van, akkor nem érvényes.
De ha nem, akkor az ilyen rohadékra csak valami cigány átok mondható: a béle rohaggyon meg, a béle a ganéjnak!

más:
A koncertre sem mentem el. Először is, mert egyik telefonszámot sem sikerült felhívnom, hogy bejelentkezzek. Másodszor meg, nem merem felvállalni a metróig való csúszkálást, onnan a Lágymányosi hídig való villamosozást, majd onnan ki az Erzsébet körútra és meló után haza. Nem feszítem túl magam, most ennyit bírok. Van egy kazettám a BFZ-től, beteszem és próbálok egy órácskát aludni mielőtt dolgozni megyek.
Nagyon pocsékul érzem magam.

ui.: azért nem olyan fekete a világ, röhögni még tudok magamon. Ez a jégen való csúszkálás meg hóban való taposás felér egy mélyizomtornával. Sőt, intimtornával. A sok egyensúlyozástól meg hótaposástól olyan helyeken van izomlázam, amiket még megnevezni sem tudok. Nem azért mert szégyelleném, hanem azért, mert azoknak az helyeknek nincs hétköznapi nevük, anatómiát meg nem tanultam.