:-)) Széhéhépppjóhóestéééét!!!

Back on board!
Mindenütt jó, de a legjobb otthon.
Saját mosógép, saját levesestányér, saját bogarasság, saját trehányság, saját főztöm, saját napló.
Minden csak és kizárólag az enyém, senki sem szólhat bele, senki sem dirigálhat, senki sem akadályozhat.
Csak az tudja értékelni az ilyesmit aki igazán megdolgozott érte és aki előtte legalább tíz évet lehúzott albérletben; dirigáltak neki, utasítgatták, hülye rigolyákhoz kellett alkalmazkodnia, meg kellett hunyászkodnia. Csak egy ilyen élettapasztalat után érzi át az ember azt a hihetetlen boldogságot, hogy hazaérkezik a saját otthonába.
Imádok hazaérni és becsukni magam mögött a saját ajtóm.

Jó volt pedig Anyuéknál, beszélgettünk, kedvemben jártak, nyársaltunk, aludtam, beszélgettünk, ágyba hozták a kávét, beszélgettünk, beszélgettünk, ágyba hozták a kávét, beszélgettünk.
A nyársalásról csak annyit, hogy bár normális körülmények között meg nem ennék egy túlsózött ételt, a sztabadtűzön való sütés-főzés ez alól kivétel. Anyukám a sima sós szalonnát szereti sütni és a debrecenit, én viszont hajszálvékony füstöltszalonnákat és csirkemellkockákat sütnék, de mivel ezt mindig elfelejtik, hát maradok a szalonnánál. Sósnak ugyan sós, de nagyon finom ezért általábam két nyársat is húzok belőle. Egy kétliteres ásványvizet megittam utána, de olyan, de tényleg olyan nagyon ízletes az a nyárson pirított szalonna, hogy jelzőket sem találok hozzá. Mindig összekapunk pedig, mert én vékonyra szeletelt füstölt szalonnát szeretek sütni csirkemelldarabokkal felváltva nyársra húzva, Anyuék meg tenyérnyi darab sós szalonnákat. Az én nyársam vége mindig megég és csak akkor jut eszembe, hogy hát egy hagymát kéne húzni a nyárs végére. Anyuék ilyenkor fanyalognak hogy fúúúúÚÚjjj!!! ..... és a végén mindig megeszik előlem a sült hagymát. Valahogy mindig elfelejtik, hogy legutóbb ízlett nekik, úgy örülnek a frissen felfedezett ínyencségnek, mint a gyerekek. Akkor persze kibékülünk.
Legközelebb aztán kezdjük előlről: -Ne azt a gallyat tedd rá, még nem elég nagy a láng! - Miért nem vársz, még nem jó a parázs! - Akkora darabot? Ha vékonyabbra szelnéd, hamarabb átsülne. - Megint nem kapartad le róla a sót?!! - Ne vágd le a zöldjét a hagymának, az a legjobb benne! - nNa, rád se bízom többet a tűzrakást! - Csirkemellett nem vettetek?? - Ne hosszába tűzd fel azt a kolbász, hanem keresztbe!! - és így tovább, jól megkoreografálva, kipróbálva, kellemesen, családiasan megy a zsörtölődés csak azért, hogy egy idő után már csak halk cuppogás hallatszon. Még később -már a tűz kioltása után- pedig diszkrét szuszogás, amit csak nagy-nagy rosszindulattal lehet jóllakott hortyogásnak nevezni.

Reggel volt egy kis kalandunk. Én mindig kiviszem a blökit sétálni, itt a Duna-, ott a Zagyva partra. Most hatalmas a Zagyva, el van öntve az árterület, hát ellenkező irányba indultunk, a hagymaföldek között, a földúton. Érdekes élmény az Alföldön, a szántóföldek között sétálni; nincsenek fák, mégis hangosan énekelnek a madarak. Most az idő is szép volt, az őszi vetés már dús, smaragdzöld, a tavaszi vetés éppen most kel ki, a repce már kezd virágozni, az olajfák ezüstzöld levelei már bontakoznak, az akácfák viszont még kopaszok. Csodálatos a tájkép, a tavaszi madárhangok, a békák, a hirtelen felugró tapsifülesek, a szélfogó erdősávokból kibukkanó és ugyanolyan gyorsan eltűnő őzek életerővel és -kedvvel töltik fel a hozzám hasonló sápkórós városiakat.
De nem ez volt az érdekesség.
Faluhelyen nem szoktak az emberek sétálni. Kutyát sétáltani meg pláne nem.
Már visszafelé jöttünk, amikor felbukkant egy autó. Aztán még egy. Kicsit ácsorogtak, tanácskoztak, aztán, amikor látták, hogy mi nyugodtan jövünk velük szembe, nem dobálunk el semmit, nincs nálunk szatyor, nincs nálunk zsák, elindultak. Amikor elhaladtunk egymás mellett -én persze az autó miatt lábhoz hívtam a kutyát- zavartan köszöntek és jól megnéztek maguknak. Bekanyarodtak a hagymaföldre, végighajtottak rajta, lassan, hogy lássák; nincs-e ásásnyom valahol. Amikor látták, hogy nincs, akkor visszafordultak és -ezúttal már köszönés nélkül- elporzottak mellettünk.
A húgom magyarázta: a faluban működik egy riadólánc, a szélső házak gazdái figyelik a mezőt, ha valami gyanúsat látnak, felhívják a környékbeli földtulajdonosokat.
Hát kérem, mi hárman, a húgom, a kutyám meg én gyanúsak voltunk. Ugyan miért sétálnánk ki a falu határába ha nem lopni?
igaziból csak azon imádkoztam, hogy nehogy valaki megdézsmálva találja a hagymaföldjét, mert az isten le nem mossa rólunk, hogy mi voltunk a tolvajok.

És most, itt, ebben az élethelyzetben hasad a tudatom:
én is vidéki vagyok, parasztlány, paraszterkölcsű és paraszt-gondolkodású. És erre büszke is vagyok, sőt, mi több, hasznom van belőle, munkabírásban és életerőben kenterbe verem a nyamvadt, született városlakókat.
Hanem, közben -muszáj-városlakóként, proliként, a túlélésért naponta megküzdőként- megtanultam, hogy igenis, kell az embernek sétálni, igenis, kell az embernek boldognak lenni egy párzó pacsirtapár látványától, igenis, fel kell ismernem, hogy milyen madár dalát hallgatom és igenis, kell örülnöm a smaragdzöld árpa és a kanárisárga repce látványának.
És nem kéne mindig a legrosszabbat feltételeznem az emberekről. Még akkor se, ha -a szomszédom szerint- furcsán viselkednek és sétálni viszik a kutyájukat.
És igenis, kéne örülnöm annak is, hogy az emberekben még van szolidaritás és figyelmeztetik egymást, ha szokatlant tapasztalnak.
Végülis, tényleg vannak olyanok, akik kilopóznak a határba és ellopják azt a termést, amit mások megtermelnek.

Nno. Sokfélék vagyunk, sokféle élethelyzetben, sokféle gondolkodással és még többféle élettapasztalattal.