A bürokrácia diszkrét bája...
Fél évvel ezelőtt megalakult ugye ez a mi nemzetközi csoportunk. Rendeltünk faxot, fénymásolókat, számítógépeket, bútort, miegymást, ami kell egy irodába. Kaptunk tíz éves felújított fénymásolót, a 70-es évekből ittmaradt íróasztalokat, a számítógépek hőskorából származó vasállványos számítógépasztalokat, ilyesmit. Ezekből az ócskaságokból egyedül a számítógépasztalok voltak használhatóak, akkoriban még nem sajnálták az anyagot belőlük, stabilag voltak, bár iszonyú rondák. A csoportvezetőnk naponta dühöngött hogy egy ilyen téesz-iroda kinézetű helyen nem lehet külföldi partnereket fogdni, én naponta dühöngtem mert a felszálkásodott íróasztal hol egy nadrágom tépte el, hol a harisnyám szálát húzta ki. Minden nehézkes volt és kezelhetetlen: a fiókok szorultak, a polcok leszakadtak, az ajtók lógtak, a fax többet van szervízben mint használatban.
Szóval három hónapja rendeltünk bútorokat: 5 db számítógép asztalt, 5 db íróasztalt és 5 db kisasztalt nyomtatóknak, fénymásolónak, esetleg mellé tenni két fotelt a vendégeknek.
Máma csörög a telefonom, hogy pakoljunk, most, azonnal, rakják le a bútorokat.
Milyen bútorokat? A mieinket??? Jééééé??
Mint az őrült, dobáltunk mindent kosarakba, dobozokba, ráadásul két kolléga nem is volt bent, helyettük is, a személyes dolgaikat is. Több száz iratköteget, amit végre ábécé-sorrendbe raktam szintén összemadzagozva kosarakba, dobozokba, kötegekbe, ahol éppen elfért - folyt a valagunkon a víz.
És hozták a bútort, gyönyörű, cseresznye színű L alakú lapokat. Jaj de jó, nem íróasztal - számítógépasztal kombinációt hanem szép sarokasztalt kapunk, hurrá!! Aztán ahogy kezdték összeszerelni, bennem úgy érlelődött a felismerés, hogy itt valami nagyon el van szabva. Csodaszép, hatalmas sarokasztalok ..... 180x180 centi, amikor nekünk a kisebbik szobánk összesen 230 centi széles. Nyomtatóállványnak szánt dohányzóasztal gyanánt fél íróasztalnyi toldalékok. A munkások meg csak szerelték az asztalokat, csak szerelték, szerelték, már mindenhol asztal volt, már egymás tetejére fordítottuk őket és még mindig volt bontatlan doboz. Jelenleg a szobánk úgy néz ki mint egy íróasztal raktár, az asztalok között fél méternyi közlekedő folyosó van csak, csupa-csupa íróasztal minden, még ping-pongozni sem tudnánk, mert nincs annyi hely hogy ugráljunk a labda után.
De most komolyan!!
Ezt a nyavalyás bútorrendelést legalább három főnök írta alá, de lehet hogy több. A gazdasági vezető nyilván alkudozott is kicsit, de legalábbis pihentette az aktát mert máskülönben aligha tartott volna három hónapig egy ilyen egyszerű beszerzés. Szóval aláírta a főnököm, az ő főnöke, a gazdaságis, a legfőbb főnök. Jváhagyás után a csúcsról elindult az akta visszafelé: nyilván megint megkapta a gazdaságis, továbbadta a beszerzési osztályvezetőnek, az a bútorbeszerzési csoportvezetőnek, ő lepasszolta a bútorbeszerzési csoportvezetőhelyettesnek. Ő aznap nyilván pocsékul érezte magát és odaadta a levelet Gizikének. Gizikének, aki tavaly diplomázott büfé-ruhatár szakon, az élettapasztalatát a sztori magazinból szerzi, az ízlésvilágát pedig a kozmopolitán formálja. Olyan irodát szeretne ő is amit a 'zújságban látott, ahol csillogó harisnyában, piros körömcipőben, lazán keresztbe vetett lábakkal ül az asztal mögött egy piros körmű és piros szájú nő, az asztalon pedig nincsen más csak egy lap-top és egy kaktusz piros cserépben. És mivel üveglapú asztal nem volt a katalógusban, hát rendelt valamit. Még azt sem vette észre, hogy az L alakú asztal azért olyan, mert kombinálták benne a számítógépasztalt és az íróasztal. Ő gondosan rendelt még mellé 5 db számítógépasztalt is, ami gyakorlatilag egy méternyi széles toldalék az L-lapokhoz. Mint ahogy a nyomtatóasztalok is, csak azoknak erősebb a lábuk.
Mi pedig itt állunk egy csomó dizájnolt lábú hatalmas íróasztallal amihez se fiók nincs, se klaviatúra-tartó, se kábelkivezető nyílás, de még csak egy takarólap se, hogy nyáron, ha a nagy melegben szoknya van rajtam a szemben ülő ne lásson fel a méhszájamig. Az eddigi alacsony nyomtatóasztalok helyett most íróasztalon van és pont az államig ér az én sokemeletes, A3-ast és boritokot is adagoló nyomtatóm.

De most tényleg!
spórolnak, értem én, állandó beszállító van és nem mondhatják azt, hogy menjünk ki egy bútorboltba és vegyük meg a bútorainkat. De a fene enné meg, egy kibaszott colostokot megfogni és felmérni a szobánkat nem került volna olyan sokba!!
Vagy ideadni nekünk a katalógust hogy tervezzük meg mi a berendezést és válasszuk ki mi a megfelelő (mondom: MEGFELELŐ!!!) bútorokat.
Arról nem beszélve, hogy a bútorszállító munkások már hétfőn tudták, hogy ma hozzánk jönnek, tehát a beszerzőinknek lett volna idejük értesíteni minket hogy össze tudjunk pakolni és ne kellessen a teljes mai munkanapunkat elpocsékolni.
És most ott állunk féltucatnyi felesleges asztallal és nincs egy csomó olyasmink, ami pedig kéne.
Most várhatunk újabb három hónapot, mire ismét engedélyezik nekünk hogy ha már asztalunk van, hát akkor fiókunk és klaviatúra tartónk is legyen hozzá.

Más:
tegnap Tannhauser volt az Operaházban, de egyrészt este gyengélkedett a blogspot, másrészt meg ma a bútorszállítási mizéria kitörése előtt kávészünetben elmeséltem az opera tartalmát az egyik fiatal kollégának. Nagyon furcsa, de ha egyszer elmesélek valamit, akkor utána már nem olyan érdekes leírni vagy újra elmesélni. Vannak persze történetek amiket ezerszer is el lehet mondani, ami minden elmesélésnél újdonságnak hat (és egy kcisit mindig változik is, színesedik és a részletek között átrendeződnek a súlypontok), de ez az operai este nem volt olyan kiemelkedő élmény. Szép volt, különösen Molnár András Tannhausere volt szép, de egyszer elég elmesélni.

Most pedig megyek lefeküdni, teljesen kikészítet ez a mai nap. Sokkal, de tényleg sokkal-sokkal fárasztóbb tipródni, egyik sarokból a másikba állni és behúzott hassal csúszkálni a bútorok között mint egész nap dolgozni és ki sem látszani az akták mögül.