:-) Szépjóestét!

Szép koncertet hallgattam ma a Zeneakadémián. A BM Duna Szimfonikus Zenekar adott hangversenyt az Operaház magánénekeseinek közreműködésével. A műsoron Verdi, Mascagni, Puccini, Guonod romantikus operáiból voltak részletek. Csupa-csupa romantikus darab, ahol majdnem mindenki belehalt a szerelembe, majdnem mindenkit elárult valaki, majdnem mindenki mérget ivott, vagy ha nem, akkor mérget kevert és ha véletlenül nem ő halt meg, akkor ő ölt – bosszúból vagy szerelemféltésből. Szép este volt, az énekesek nagyon kitettek magukért. Lukács Gyöngyi a legmélyebb alttól a koloratúr szopránig sétáltatta a hangját, Balatoni Éva tépelődő, bosszúszomjas, szerelemittas Ebolit énekelt, Bándi János leordította a csillárt a plafonról, Kálmándi Mihály baritonja most is bársonyos volt és áradó.
Én nem igazán szeretem az ilyen operaesteket, amikor az operák legszebb, leghatásosabb, legsikeresebb részleteit válogatják össze. Kicsit olyan, mint amikor valaki nem egy meccset néz meg, hanem két órán keresztül csak a legjobb gólokból összevágott filmet.
Túl sok, túl tömény, túl akciódús és hiányzik az építkezés, a kibontakozás, a fejlődés.
Arra jó egy ilyen koncert, hogy az emberben felidéződnek az egyes operákhoz kapcsolódó emlékek.
Nekem például Tosca imájáról jutott az eszembe egy régi történetem. Ez volt életemben az első alkalom, amikor komoly hasznát vettem annak, hogy némi műveltségmorzsákat innen-onnan összecsipegettem.
Az én történetem megértéséhez érdemes -legalább dióhéjban- ismerni a Tosca történetét.
Floria Tosca, a szép operaénekesnő kedvesét forradalmi szervezkedés miatt letartóztatják. Scarpia, a gonosz helytartó már régóta szerelmes a a gyönyörű Toscába, hát most ki akarja használni az alkalmat és a halálos ítéletére váró Cavaradossi életéért cserébe Tosca szerelmét kéri. Az énekesnő látszólag enged a csábításnak, de amikor kezébe kapja kedvese kegyelmi határozatát, megöli a zsarnokot. Később persze kiderül, hogy Scarpia hazudott neki, Cavaradossit kivégzik és kedvese halálát látva Tosca leveti magát a toronyból.
Az én történetemben még egy másik opera is szerepel, mégpedig a Carmen. Carmen, a szép cigánylány alakja majdnem mindenkinek a tüzes szerelemvágyat, a konvenciók semmibevételét jelenti.
Szóval, az én történetem:
Jó régen, ha nem is az Óperenciás tengeren, de legalábbis az Indiai Óceánon túl dolgoztam és volt egy vén kéjenc főnököm. Olasz volt a szívemszottya, ráadásul a rosszabbik fajtából, abból, amelyik minden olyan nőt szabad prédának tekint aki mögött nem áll ott egy férfi és aki maga keresi a kenyerét. Ezt különböző formában hozza az illető nő, és ami még ennél is fontosabb, a szintén az ő főnöksége alá beosztott, alacsonyabb rangú férfiak tudomására. Elsőlegjobban is szépeket mond a nőnek, mindig olyankor, amikor azt egy beosztott férfi is hallja. Persze nem elégszik meg a szavakkal, szerét ejti annak is, hogy hol a nő karján, hol a hátán, hol a vállán pihentesse a ronda, fekete körmű, szőrös kolbászujjú kezét. Kitérni előle nem lehet, mert a finom elhúzódást nem veszi észre, a főnökét meg mégsem veri orrba az ember, legalábbis annyiért még nem, mert hozzáér a karjához. Durvább kézrátételeket, fogdosásokat persze nem mer, mert tudja a szemétláda, hogy az már komolyabb, esetleg nyilvános elutasítást vonna maga után. Megelégszik hát a nyálcsorgatással és azzal, hogy a többi férfi azt higgye, ő dugja az illető nőt.
Szóval, egy ilyen főnök egyszer megtudta, hogy én szeretem az operát, és vesztemre, akkor még az olasz operát, Verdit, Puccinit. Ettől kezdve egyebet sem hallottam tőle, minthogy én pont olyan lehetek mint Carmen: büszke, tüzes, a szerelemért meghalni is képes.
Én!! Hahaha.
Meghallgattam ezt a dumát egyszer, meghallgattam kétszer, harmadjára már kibukott belőlem, hogy dehogy vagyok én olyan mint Carmen! Sokkal inkább olyan vagyok, mint “la Floria Tosca”!
Mindehhez még feltört bennem a büszkeség, kihúztam magam, a vállam hátrafeszítettem, az állam egy kicsit leszegtem, úgy nézek ki ilyenkor, mintha egy fejjel magasabb lennék annál, akivel beszélgetek és fentről, valami elképesztő erkölcsi magasságból néznék le rá.
Hát kérem, annak a vén szemétládának az arca egy esettanulmány volt. Pontosan lehetett látni rajta a folyamatot, ahogy megkeresi az emlékeiben a Tosca sztoriját, összerakja magában a képet és rádöbben, hogy ha ebben a játékban én vagyok Tosca, akkor neki csak a Scarpia szerepe juthat. Látta magát tőrrel a szívében, két gyertyával a feje mellett, amint imádkozom a lelki üdvéért.
Soha, de tényleg soha többé nem tette a karomra a kezét.