:-) Szépjóestét!
Ma kávézás közben arról beszélgettünk a barátnőmmel, hogy az anyukája mennyire nem tud szabadulni a spórolás kényszerétől és hogy milyen ostoba módon spórol; mindenből csak a legolcsóbbat veszi még akkor is, ha csapnivalóan rossz és semmire nem költ ami kicsit kényelmesebbé tenné az életét - csak rakja a garast élire.
Érdekes, hogy a szegénységben felnövők egy része akkor is szegény módra él, amikor pedig már lenne neki mit aprítani a tejbe.
Az én szegényparaszt nagyszüleimnél például szép vitrines szekrény volt, tele nippekkel, Miska kancsóval, kékvirágos porceláncsészékkel. Soha, senki nem ivott azokból a csészékből, de még pohárból se, közösen használtak egy ütött-kopott zománcos bögrét - mert az nem törik el ha odakoccan, a porceláncsésze meg igen, azt kímélni kell. Anyámat még csak most néhány éve tudtam leszokatni arról, hogy üres tejfelespohárból igya a kávéját (szintén mert azért nem kár, ha elejti) és konzervesdobozt használjon hamutartónak. Próbáltam tapintatos lenni, kávéskészletet meg hamutálakat vettem neki ajándékba, de nem értette a célzást, berakott mindent szépen a vitrinbe. Össze kellett vele veszni ahhoz hogy megértse, felfordul a gyomrom, ha meglátom a kezében a sok mosogatástól kifakult cimkéjű tejfelespoharat. Aztán pár éve vettem neki egy rozsdamentes lábaskészletet, szintén azért, mert már nem bírtam nézni az ezeréves kaszrojait. Azt nem a vitrinbe tette, mert az már tele volt, csak simán be a spájzba és továbbra is főzött a kívül sötétzöld, belül barnára patinásodott lábasában, amihez még fedő sem volt, egy fakanalat tett keresztbe a fazékon, úgy támasztott ki egy négy centivel kisebb fedőt. Kérdőre vontam, rosszul is esett, hogy ennyire semmibe veszi az ajándékom, hát mondja nagy ártatlanul, hogy örül hogy van egy jó darabja, hát kímélni akarja.
Kimélni, bazmeg, KÍ-MÉL-NI, ordítottam vele, legközelebb estélyi ruhát veszek neki flitterekkel meg tollakkal, azt aztán megkímélheti, Falufarka-Alsón aligha mehet ki benne a piacra!! Meg tűsarkú cipőt a dagadt lábaira, szintén azért hogy megkímélhesse! Megsértődött, de a húgom is mellém állt, hát azóta nincsenek már éles szélű konzervesdobozok hanem eloxált aluminiumból készülét hamutartók (az sem törik), vastag falú üvegpoharak (azok jobban bírják a mosogatást mint a porcelán, meg több is fér bele) és végre normális lábasok, hozzájuk illő fedővel - igaz, a fedő fakanállal való kitámasztásáról nem tud leszokni, de tőle már ez is figyelemre- és tiszteletre méltó fejlődés.
De visszatérve nagyanyámhoz; a nagyszobában fotelok is voltak, nagy, ormótlan fülesfotelok. A színűket nem tudom megmondani, mert mindig le voltak takarva valami fakult kék klottanyaggal. Kímélni kell, hogy ne kopjon a kárpit, mondta nagyanyám, csak ha valaki vendég jön, akkor szedi le róluk a huzatot. Nem tudom ki számított nála vendégnek, de én soha nem láttam azokat a fotelokat huzat nélkül. Sőt, azt sem láttam soha, hogy valaki ült volna bennük. Ülni mindenki a konyhai hokedliken ült, ha tévét néztek, bevitték a szobába, de a fotelbe nem ült bele senki, nehogy baja legyen. Talán harmadikos lehettem, amikor az egyik osztálytársam meghívott magához és ott láttam először fotelban ülő embert. Sőt, nagy megilletődve ott ültem először magam is fotelban; egy hetvenes években divatos, viszonylag kicsi, műbőrhuzatos garnitúra volt. Akkor én úgy éreztem, hogy ez a jólét netovábbja, aki esténként fotelból nézi a tévét az nagyon gazdag lehet, hisz ha tönkremegy, akármikor vehet magának másikat. Ma már tudom, hogy az a házaspár a tanári fizetéséből jóval szegényebb lehetett mint mi, nálunk apámnak a munkája mellett állattartásból, maszek munkákból, mindenféléből jó bevétele volt.
De mindennel így volt nagyanyám. Ha ágyneműt mosott mindig a konyhában szárította, nem teregette ki az udvarra mert szégyellte hogy rongyos. Pedig tele volt a szekrénye ágyneművel, szebbnél szebb slingelt dunnahuzatokkal, damasztabroszokkal, vastag lenvászon konyharuhákkal. De azokat nem használta, az onokáinak szánta, staffírungnak. Én is onokája voltam ugyan de soha semmi ilyesmit nem kaptam tőle, viszont gyakran kinyitotta a szekrényt és mutogatta, hogy majd ha férjhez megyek ez is az enyém lesz meg az is. Azóta is tűnődöm, hogy ha mondjuk érettségi után rögtön féjhez megyek, kaptam volna-e valamit is tőle? Aligha hiszem. De mindegy is, engem már a staffirung szó hallatára is kilel a hideg. Nem is gyűjtök be semmi ilyesmit, három ágyneműgarnitúrát körforgalomban mosok, ha tönkremegy egyik, veszek (na jó, varrok) helyette másikat, de nekem ne fogja a helyet a szekrényben, mert megőrülnék tőle minden évben kimosni és lesni a szomszédaszsony arcát hogy elsápad-e az irígységtől.
De így vagyok mindennel: nem gyüjtök kristálypoharakat, porceláncsészéket. Illetve ami van, az azért van, mert használom. Vitrinem nincs is, nyilván nem is lesz soha, ki nem állom. Bennem valahogy úgy csapódott le ez a néhány gyerekkori emlék, hogy szegény az, akinek van valamije, de nem használja, mert nem tudná pótolni.
Gazdag -tehát jól él- az, aki használni is meri azt amije van, mégha ez kevesebb is mint a másiké.
Az évek folyamán persze sokat finomodott ez a tézisem, de alapjaiban valahol mégis ezt jelenti.
Pár éve tudatosult bennem és élesen elvált egymástól az életszinvonal és az életminőség fogalma is - de ez már jócskán átvezet a mába és a filozofálgatásba, mára elég ennyi.