Nem bírom tovább, másfél órája áll a bál a szomszédban, átkopogtam. Pontosabban be, az ablakukon, hogy segíthetek-e valamit. Mondták nem, azóta majdnem csend van, csak egy halk kis hüppögés hallatszik át. De bevettem valeriánát is, mire megírom ezt a posztot hatni fog és remélem el tudok majd aludni.
Fél éve költözött ide a szomszédba ez a kis nő a két fiúcskával, ez a harmadik ilyen ordibálós este. Nem veri a gyereket, dehogyis, hallom, hogy a konyhában matat és duruzsol, a fiúcska meg a szobában ordít, hogy Hagyjál békén!! Nem kell!! Inkább öljél meg!! és hasonlók. Istenem, hét éves ha van, és ilyesmiket mond. Az a borzasztó, hogy tudom hogy komolyan gondolja, én is komolyan gondoltam annak idején, az ember hét évesen még mindent komolyan gondol, nem azért mond ilyeneket hogy zsaroljon.
A nagyobbik gyerek ordít, a kicsi csendben van, meg se nagyon van ijedve, egy szál nudlicskában szaladt ki ajtót nyitni, ő is ösztönlény még, három vagy négy éves lehet. Nem volt könnyes a pofikája, végülis fél év alatt három eset, ismerheti már a koreográfiát, a végén úgyis mindenki meg fog nyugodni.
Amúgy rendes család, nem balhésak, tényleg nem. A nő egy csontsovány, lerobbant kis nő, szőkére festve, de évente jó ha kétszer eljut fodrászhoz, vagy tán maga festi, tenyérnyi lenövése van. Nagyon aszott, amikor bemutatkoztunk rámnézett és kérdezte tegeződhetnénk-e, egyidősek lehetünk, ő most múlt harminckettő. Pék valami cukrászatban, hajnali kettőkor kel, matat a konyhában, fürdik, aztán megy dolgozni. A két kisfiú öt körül ébred, megmosdanak, esznek, hallom őket is ahogy készülődnek. Fél nyolcra puccban gálában van mind a kettő, jön haza az anyjuk, elkíséri őket oviba meg iskolába aztán megy vissza dolgozni. Délután jön haza, megy a gyerekekért, azok meg szerencsétlenek abban a szoba-konyhában próbálnak csendben maradni. Közben az udvaron ott van a Böbike néni unokájának egy homokozó, de ezt a két kiskölköt nem engedik bele, dehogy engedik, nehogymán összecigányozzák a homokot. Az a borzasztó hogy mégcsak nem is lehet nekik adni egy zsákkal, mert ahhoz a lakáshoz "nem tartozik a szokásjog által kialakított tulajdoni hányad", a konyhába meg mégsem lehet homokozni. Társasház, basszus, hogy gyűlölöm. labdázni sem lehet benne, hogy is lehetne, át lehet köpni az udvaron, akkora. Játszótérre meg ... na, ezt inkább hagyjuk, errefelé nincs is játszótér. A nagyobbik, a hét éves gyakran szalad a boltba, hoz az anyjának kenyeret, margarint, ha ők a sorosak egyedül kihúzza a kukát, nagyon önálló, talpraesett kiskölyök. A multkor tőlem kért pumpát mert kapott egy biciglit csak lapos volt. Persze nem jött be, az én bringámon másféle szelep van.
Pár napja jöttem haza, derékig be volt hajolva egy autóba, klottgatyában, mezítláb, még rá is akartam szólni, hogy tele van a járda törött üveggel, papucs nélkül ne jöjjön ki. Aztán mégsem szóltam, mert úgy szaladt be a házba hogy észre sem vett, tiszta könny volt a pofácskája, azt suttogta, hogy Szeretlek apa. Akkor már késő volt megfordulnom, elporzott az autó, megnéztem volna pedig magamnak azt a pasast aki így otthagyja a járdán a síró fiát.
És most megint sírt, csak most el merte magát engedni, az anyja előtt nem kell visszafognia magát, az anyák elviselik ha ordítanak velük. Most már csend van, nyilván lefeküdtek. Az a szerencsétlen kis nő megint fogyott fél kilót, holnap hajnalban kel, megy dolgozni, a gyerekek is nyilván felkelnek, megmosdanak szépen, reggel jön az anyjuk, a kicsit viszi oviba a nagyot meg azt hiszem napközis táborba.
És igaza volt a kis pucér seggűnek, tényleg nincsen semmi olyan baj amin segíteni lehetne.