Fhúúú.
Kilélegez ... belélegez .... Ki ... Be ...
Egyszer túl kell esni ezen is.
Akkor már jobb most, mint később, fogjuk azt a fehér papírt, egy merész vonallal osszuk két egyenlő részre és írjuk össze, hogy miért is akarok én innen elmenni. Illetve, hogy miért nem kéne innen elmennem. Mert ugye az a serpenyő is eléggé meg van pakolva.

Kezdjük ezzel, ti.: hogy miért kéne itthon maradnom.
Nyilván, ide születtem, ez a hazám, ide kötnek a kulturális gyökereim.
Ez így elég általánosan -és ezzel együtt hamisan- hangzik, szóval részletezzük.
Érzelmi és ehhez hasonló gyökereim nekem már régen nincsenek. Azokat már akkor elszakítottam, amikor érettségi után két nappal elköltöztem otthonról egy másik városba. Hogy miért, azt most hagyjuk, akkor azt láttam az egyetlen jó megoldásnak. Nyilván az is volt az egyetlen jó megoldás.
Még nem voltam 18 se (augusztusi születésű vagyok, éppen hogy nem szalajtottam, én voltam az osztályban a második legfiatalabb. ennyi idősen meg sem kottyan az embernek, ha lakókörnyezetet kell váltania és új barátokat, ismerősöket, patrónusokat, miegyebet szereznie.
10 év múlva onnan is költöztem, az már jóval fájdalmasabb volt, mert ott már terveket álmokat, érett fejjel kötött barátságokat kellett feladni. Azokat a gyökereket már nagyon fájdalmas volt feltépni, csomó minden ott is maradt, csak az elszáradt, csonkolt roncsokat hurcolom magammal tovább.
Azóta saját magam, önhatalmúlag tartom kordában a “gyökereimet”, lehet mondani, hogy cserépben élek. Cserépbe ültettem magam, növögetek a saját korlátaim között és alig várom, hogy valahová kiültethessem magam. Engem bárhova, bármilyen szabad földbe leraknának, az első időkben igazi szabadságnak érezném a változást. Hogy később mi lenne, hát az a jövő titka.
Mindezt csak azért mondom el, hogy világos legyen: a honvágy mint olyan, számomra nem létezik. Ez egyszer már -amikor majdnem két évig dolgoztam külföldön- bebizonyosodott. Soha, egyetlen pillanatra nem jutott az eszembe a hazavágyás. Illetve egyszer, amikor Szolnoknál egy vonatbaleseben meghalt huszonpár ember és azzal sikerült a vezető hírek közé kerülnünk. Akkor egy pillanatra megdermedt a vérem és arra gondoltam, hogy Anyuéknak csak van tán annyi eszük, hogy nem szállnak fel egy olyan vonatra, ami ki fog siklani.
Nem voltak rajta.
De ha rajta is lettek volna, hát nem mindegy az, hogy én közben Ausztráliában vagyok vagy a kisszobában?? Maradjunk annyiban, hogy tökmindegy, az ilyesmit megakadályozni akkor sem lehet, ha folyamatosan egymás mellett vagyunk.

A lehetséges, kínzó honvágy tehát nem ok arra, hogy maradjak.
Akkor mégis mi??
Munkám, pláne teljes szívvel végzett hivatásom ugye nincs, illetve ami van, azt bárhol végezhetném. Ahhoz meg nem kell túl sok ész, hogy az ember belássa, hogy Svédországban jobb takarítónőnek lenni, mint Magyarországon. Sőt, Svédországban titkárnőnek is jobb lenni, mint itt.

Hát igen, az Operaházat nem tudom majd magammal vinni, az hiányozni fog. Meg az Örkény színház is, a Radnóti és a Krétakör is. Ez utóbbinak mondjuk van esélye arra, hogy bárhol a világon fellépjen. Sőt, Operaház is mindenhol van, legfeljebb nem Molnár András énekli Tannhausert és nem Wiedemann Bernadett Gertrudist.
Hát igen, Bánk bán biztos nem lesz máshol, azt vinnem kell magammal DVD-n.
Mi nem lesz még máshol?
Könyvek.
Túl sokat nem olvasok mostanában, de ha mégis, ott az internet, legfeljebb kicsit többe kerül a szállítási költség.
Ez tehát nem akadály.
Mi van még?
A nyelv.
Igen, ez nehéz dió. Mégiscsak a magyar az anyanyelvem, ezen tudom magam a legjobban kifejezni. I mean if I have anything to say, but nowdays it does not happen too often. Ami mondanivalóm van azt leírom a blogon. Amit el akarok olvasni azt elolvasom az interneten, amit pedig meg akarok hallgatni azt meghallgatom .... szintén az interneten.
Szóval ez sem nagyon tart vissza.
Ami visszatart, az a megszokás, a kényelmesre, vagy legalábbis viszonylag komfortosra berendezett életem. A teáskannám, az aromamécsesem, a könyveim, a futonágyam, az évekig vágyott és csak tavalyelőtt megvásárolt tollpaplanom, a pár éve kicserélt, huzatmentes nyílászáróim és hasonlók. Ezeket a dolgokat sajnos nem vihetem magammal, többe kerülne a fuvar, mint bárhol megvásárolni az újakat. Ezt nem kell lebecsülni, én nagyon ragaszkodok a tárgyaimhoz, mindegyiknek külön története van mind a megvásárlásukhoz szükséges pénz összegyűjtésére, mind a feltalálásukra vonatkozóan.

Van még ugye a bizonytalanság, illetve az attól való félelem, mint itthon tartó erő.
Erős kapocs, nem kétséges, nagyon erős – már ha valaki elég hülye ahhoz, hogy itthon biztonságban érezze magát. Merthogy ebben az országban semmi sem biztos.
Részletezzem?
Részletezem.
Itt lehet 15 évig építgetni egy sportkarriert, ha egy antidoppingos ügynök nagy skalpot akar szerezni, akkor megszerzi a miénket, ha elég jóhiszeműek, had ne mondjam, buták vagyunk. Márpedig vagyunk, én is vagyok – úgy értem, jóhiszemű.
Itt még mindig a ZsarátnokVáros-ZsebreVáglak elv érvényesül, had ne részletezzem, mindenki olvas újságot.
Itt a szociális érzékenység abban nyilvánul meg, hogy a munka elvégzésére totálisan alkalmatlan, földbuta, ám kedves ismerős (vagy legalábbis annak bemutatott) embereket tartanak állásokban.
Itt úgy írnak ki pályázatokat, hogy annak csak és kizárólag egyetlen egy pályázó felelhessen meg.
Sorolhatnám még, de minek.


Jöjjön a felsorolás, hogy miért lenne jobb nem itt élni.
Hát ezt röviden és tömören úgy fogalmazhatnám meg, hogy nem akarok egy ilyen helyen megöregedni.
Milyen helyen?
Olyan helyen, ahol ha találok egy szem gombát és le akarok mellé térdepelni előbb körbe kell néznem, nincs-e egy törött villanykörte vagy sörösüveg a gomba mellett. Mert szinte mindig van, szóval akárhol vagyunk, jobb nem letérdepelni a földre, pláne jobb nem leülni.
Nem akarok olyan helyen élni, ahol három hónapig csak a kórház portásával tudok beszélni és amikor végre kapok egy időpontot mellrákszűrésre az január másodikán 9.00 órára szól. Ráadásul csak 11.35-kor kerül rám sor és a több mint két és fél órát egy hullaszállító tepsi mellett ülve kell végigvárakoznom.
Nem akarok olyan országban élni, ahol bármikor bilincsbe verve vihet el a rendőr csak azért, mert nem kaptam meg egy levelet egy önkormányzattól. És ezt még el is lehetne viselni, de ebben az országban nincs senki aki azt mondaná, hogy ojvé, bocsánat, hát ez bizony elkerülte a figyelmünk mind a törvényalkotásnál, mind a kodifikációnál, mind a megszavazásnál. Bocsánat, máris intézkedem, remélem, hogy a jelenlegi országgyűlési ciklus végére, de legkésőbb a következő elejére készen leszünk a módosítási javaslattal. Egyúttal köszönjük, hogy felhívta a figyelmünk az ellentmondásra.
Nem akarok olyan országban sem élni, ahol csak a véletlenen múlik, hogy bármilyen piszlicsáré ügyem aktái tévédoboz méretűre duzzadjanak, és csak a bulvársajtó, vagy az éppen aktuális miniszter közreműködésével intéződjenek el.
Olyan országban sem akarok élni ahol bárki, bármikor, büntetlenül figyelmen kívül hagyhat fontos szabályokat és még elnézést sem kér, amiért a másikat kis híján megölte. Lásd az egy héttel ezelőtti elsőbbség meg nem adási esetem.
Olyan országban sem akarok élni, ahol a napjainkban adócsaláson kapott miniszter ügyeit egy három évvel ezelőtt adócsaláson kapott volt miniszter emlegetheti fel.
Olyan emberek között sem akarok élni akik gondolkodás nélkül elhisznek bármit, ami alátámaszja az előítéleteiket. (Erre majd még máskor hozok konkrét példát)
Olyan országban sem akarok élni, ahol egy kereskedelmi bank minden ellenvetés és állami tiltás nélkül adhat közzé olyan reklámokat, hogy “ne takarékoskodjon feleslegesen....” Hát bazmeg, mijaz, hogy spórolni felesleges??? És hol van ilyenkor az állam - akit azért fizetek, hogy engem megvédjen- hogy engem megvédejen a szélhámostól??? És pláne nem akarok olyan országban élni, ahol az emberek tömegesen, birkanyáj módjára bégetnek, hgoy jaj, de jó, hát ha nem kell, akkor nem spórolok.
Szóval nem akarok ilyen országban megöregedni.

Én persze speciális helyzetben vagyok, mondom, évek óta cserépben élek, engem nem átültetni, hanem kiültetni kell.

Persze, ha máshol is ilyen savas, sittes, törmelékes, terméktelen a talaj mint itt, az más.
Akkor persze akár itthon is maradhatok.

Majd meglátjuk, mindenesetre nyitva tartom a szemem és amint lehet és érdemes, csomagolok.

És a félreértések elkerülése végett: nem a lehetőségeket hiányolom.
Én már nagyon régen, legalább 6-8 éve nem akarom megváltani sem a világot, sem magamat. Nem akarok meggazdagodni, nem akarok karriert csinálni.
Meleg szobát akarok karácsonykor virágzó kaktusszal, a lábam előtt hortyogó kutyát akarok és operabérleteket. Nem kell páholyba, elég a III. emelet is. Nem akarok autót sem, de ha mégis kell vennem, akkor szeretnék hozzá parkolóhelyet is. Azt szeretném, ha a mentő maximum 15 perc alatt kiérne, ha hívom. Azt szeretném, hogy ha eszméletlenül bevisznek egy kórházba, akkor is jó orvost kapjak, ha nincs a zsebemben éppen százezer forint. Merthogy egyébként van egy átlagos biztosításom. Azt akarom, hogy nyugodt, kiszámítható munkahelyem legyen ahol nem kell naponta a más hibája miatt infarktust kapnom. Üsse kavics, nem vagyok maximalista, két hetente egyszer belefér 3-4 túlőra is, csak hogy mutassam, mennyire opportunista vagyok.
De emberek, az opportunizmushoz legalábbis egy bizonyos szintű kiindulási alap kell!!
De ebben az országban nincs se kiindulási szint, sem alap, sem alkulehetőség.
Hát ezért élek én itt évek óta cserépben és most már muszáj beismernem magam előtt, hogy nincs több tápanyagom és fonnyadok. Vagy találok magamnak -ha szabad földet nem, is, de legalább- egy tágabb cserepet, vagy elpusztulok.