Opera-maraton

:-) Szépjóestét!
A hétvégém úgy alakult, hogy mindhárom este operában voltam, ráadásul mindhárom nap grandiózus, négy felvonásos darabokat adtak amiket hatkor, A Nürnbergi mesterdalnokokat meg egyenesen ötkor el kell kezdeni ha azt akarják, hogy a tisztelt köznség elérje az utolsó metrót.

Pénteken Tokody Ilona 30 éves szinpadi munkásságát ünnepeltük, a művésznő A végzet hatalmának Leonóráját énekelte - üde, fiatal hangon, gyönyörű volt. Amiért örökké hálás leszek neki, hogy a jubileumi ünnepségére megszerezte Polgár Lászlót Gvárdiánnak. Legkedvesebb basszusomat már több mint két éve nem hallottam élőben énekelni, ebben a szerepben pedig még soha. Hozta a tőle megszokott kiváló szinvonalat, neki nagyon mennek a bölcs, jóságos figurák. Ami külön nagyon boldoggá tett, hogy előadás után tudtam vele találkozni, megköszönhettem azt a sok szép élményt amit tőle kaptam és bónuszként még behajtottam tőle egy autogrammot is; dedikálta nekem azt a Don Giovanni DVD-t amin Leporellót énekel és amit azzal a szándékkal vettem meg, hogy egy későbbi gyűjteményem első darabja legyen. Nem vagyok egy autogram-gyűjtő, de ez most nagyon boldoggá tett.
A nap embere mégis Wiedemann Bernadett lett. A hanggyilkos Preziosillát énekelte, gyönyörűen, hibátlanul. És olyan szinpadi jelenléttel, hogy elhúlt bennem a vér. Egy szép és okos markotányosnét alakít aki pillanatok alatt kiismeri az embereket. Ő azonban még ezen is túlmegy, nem hogy ismeri, de bonyolítja is a sorsokat és közben észveszejtően, irígylésreméltóan szexi. Ha én mondom, elhihetitek, a sárga irígység majd megevett. El voltam pedig varázsolva Polgártól, ha melette valaki mást is észrevettem, hát annak zseniálisnak kellett lennie.
A végzet hatalma egyébként nagyon szépen és izgalmasan meg van csinálva, nekem legalábbis nagyon tetszik a díszlet és a rendezés is. Nagyon kifejező az a felhasogatott, a széthulló belsőségeit feltáró óraszerkezet amiben a történet játszódik. Látványos is, a forgószinpadra állított díszlet pillanatok alatt változik kastélyból kocsmaudvarrá, kolostorból csatatérré. A rendezés is az én ízlésem szerint való. Sokan szidják, de szerintem nagyon kifejező. Szegény Leonóra egy hideg, szeretettelen családban nevelkedik, ahol ráadásul felnőni sem engedik. Szegény kislány a férjhezmenésbe menekülne, de attól eltiltják, kapaszkodik hát a babáiba. Tele van a darab apró finomságokkal, a háborút éltető kórus előtt gyerekek csontokkal játszanak, és az én kedvenc jelenetem, Alvaró II. felvonásbéli monológja. A csatára váró fiú szerencsétlen sorsát panaszolja: elveszett hazájáról, meggyilkolt szüleiről, elveszett szerelméről énekel és közben egy papírhajót hajtogat. Szép jelenet, tökéletesen kifejezi a fiú elvágyódását. Leonóra halála is tetszik; semmi összeesés meg ilyesmi, a lány egyszerűen csak elmúlik az életből, üdvözült lélekké válik. Első megtekintésre lehet nem jönnek ki ezek a finomságok, de hát az opera nem is az a műfaj, hogy láttam a Végzetet harminc éve Simándyval, ki lehet pipálni.

Szombaton Carmen volt. A tüzes cigánylány történetét meglehetősen langyoskásra sikerült előadáson ismerhettük meg. Mondjuk, ide Bretz Gábor Escamillója miatt mentem, benne nem is csalódtam, sőt!! Gyönyörű hangú, nagyon macsó, mégis vonzó torreádort ismerhettünk meg benne. Nekem Vizin Viktória Carmenje is tetszett. Én Carment meglehetősen közönséges némbernek képzelem, aki ugyan a szexisségével bármit elérhet, de ez a bármi nem több, mint néhány szép ruha és a barátnők irígysége. Kovácsház István Don Joséja is rendben volt, különösen a fináléban tetszett.
A zenekar viszont kritikán alul teljesített szombaton, valahogy semmi nem jött össze, ilyen lagymatag torreádor dalt és punnyadt habanérát nem is hittem, hogy lehet játszani.
A Carmen rendezése is felemás. Nekem nagyon tetszik, hogy a csempész ötös alatt egy hatalmas játékmaciba pakolják a kábítószert és végre arra is rájöttek, hogy Carmen nem egy nadrágkosztümös, merev emancipunci hanem a fény és a csillogás vonzza, azért csapódik Escamillóhoz. Nekem a folyton jegyzetelő újságíró jelenléte is tetszik, legalábbis bizonyos részeknél. Sajnos túlteng a jelenléte, nem sok értelme van például annak, hogy a csóró, külvárosi munkásnő körül is ott sertepertél. Az logikus, hogy népszerű torreádor leendő szeretőjének minden lépését követik, de amig csak egy dohánygyári munkásnő, addig ugyan kit érdekel? Az is nagyon zavaró, hogy a turistacsoport mindenhol ott lebzsel. Sem a külvárosban, sem a csempésztanyán nincs sok keresnivalójuk, ez csak zsúfolttá teszi a szinpadképet, csak egy felesleges ciráda a rendezésben. Ugyanakkor viszont furcsa, hogy egy ennyire túldíszitett előadásban a csemésztanya ugyanbban a díszletben van. Kissé hülyén néz ki a boltíves árkádok alá rakott tűz, aminél a csempészek melegednek. Egy ilyen szájbarágós, mindent megmagyarázós rendezésbe nagyon nem illik bele, hogy most a nézőnek magától kell kitalálni, hogy az árkád az nem árkád, hanem sziklahasadék, a lépcső pedig nem lépcső, hanem hegyoldal. Vagy valami hasonló. Ezen még csak ront az állandó díszletelemként hol ide, hol oda tolt függönyös emelvény, amiről hol azt kell képzelnünk hogy garnizon, hogy a csempészekhez csapódott lányok sátra, hol Carmen szobája. Mindezzel nem lenne semmi gond, ha más részletek nem lennének annyira szájbarágósak.

Ma pedig a Nürnbergi mesterdalnokokat hallgattam. Eredetileg nem akartam menni, mert jövő szombatra bérletben van, de az egyik cimborám a homlokához szorított egy üveg langyos szovjet pezsgőt és megfenyegetett, hogy ha nem megyek, mind megissza. Mivel senkinek a halálát nem kívánom, hát összekaptam magam, korán bementem dolgozni és ötre oda is értem az Operaházba.
Ilyen jó döntést régen hoztam, csodálatos este volt. Remek szereposztás, Hans Sachsot a "szokásos" vendégművész, Friedemann Kunder énekelte; ha nem is kimagaslóan vagy tökéletesen, de stabilan és elfogadhatóan. Egy ilyen hanggyilkos szerepnél egyébként ennél többet aligha lehet elvárni. Molnár András új beállóként valami húsz év után most először énekelte Waltert. Nagyon jó döntés volt, tudott a szerepbe új színeket vinni - már legalábbis azokhoz az árnyalatokhoz képest, amiket eddig Kovácsházi István tolmácsolásában megismertem. Molnár Waltere indulatosabb, forróbb fejű, míg Kovácsházi inkább a költőt hozza ki a szerepből. Nem mondom, hogy kettejükből kéne csinálni egyet, mert az nagyon unalmas lenne. Ez így pont jó, ősszel egy ábrándosabb, tavasz felé pedig egy "lovagosabb" Walterünk van.
Bretz Gábor ma is énekelt, ő volt Fritz Kohner. A tegnapi öntelt szépfiú után ma egy önelégült szertartásmester, ráadásul az egyik francia, a másik német világ. Nem csak a nyelv különböző, a világ is, szóval le a kalappal. Szép hangja van ennek a fiúnak, tessenek megjegyezni a nevét, viszi a hírünk a világban.
A nap beugrása kedves basszistámé, Szvétek Lászlóé. Nagyon örültem a cserének, Szvétek igen szépen énekli a jószándékú, de kissé együgyű Pogner mestert.
Derecskei Zsolt beteg lehetett ma, de amit nem bírt hanggal, azt pótolta színészi játékkal; Dávidja nem volt ugyan kimagasló, ám annál szórakoztatóbb.
A női főszerepet éneklő González Mónika a kedvenceim közé tartozik, ma sem csalódtam benne, mint ahogy Gémes Katalin Magdalénájában sem, tetszettek nagyon mindketten.
A nap hőse azonban egy -általam- eddig nem kedvelt figura, Sárkány Kázmér Beckmessere lett. Az eddig előadásokban nekem az maradt meg, hogy Beckmesser fejhangon énekel, így karikírozza a botcsinálta, szépelgő, a rímfaragást kínrímfaragássá silányító iparosokat.
Ehhez képest ma Sárkány Kázmér valami -számomra legalábbis- teljesen új hangot ütött meg; mély, búgó, bugyigumiolvasztónak szánt hangon énekelte a szerenádot és a versenydalt is. Majd becsurgattam, annyira erőlködtem, hogy el ne nevessem magam. Tényleg nagyon vicces volt, egy igazi bájgúnár, aki ellenállhatatlannak hiszi magát. Gratula a művész úrnak és köszönet, amiért egy figura általam eddig ismeretlen oldalát mutatta meg. Ez is azt jelzi, hogy akárhányszor meg lehet nézni egy operát, mindig érhet valami meglepetés.
Ma a zenekar is kiválóan teljesített, a tegnapi kiábrándítóan punnyadt, fakó spanyol ég után ma csillagfényes, szenvedélyes német éjszakát varázsoltak körénk - hála Kovács János kiváló karmesteri teljesítményének.

Szóval jó kis hétvégém volt.

A nap videójának egy Carmen részletet válaszottam. Egyrészt, hogy hallhassak egy darabkányi jó Carmen zenét is, másrész, hogy dühönghessek kicsit azon, hogy milyen pofátlanul megrövidítik a darabokat Pesten. Jó, tudom, sem Bizet, sem Verdi, sem Wagner idejében nem volt még utolsó villamos, így a zeneszerzők nem is gondolhattak arra, hogy legkésőbb 11-ig be kell fejezni egy előadást.
De akkor is, a fenébe, ha egyszer úgyis hatkor kezdik, akkor most számít az a két perc, amit egy Don José - Escamilló késpárbaj meghúzásával nyernek? Vagy mint a Tannhausert ahogy meggyalázták? Ott is, a II. felvonásban van egy szerelmi kettős, ami közben bejön Wolfram, aki annyira szerelmes Erzsébetbe, hogy még lemondani is képes róla, csak hogy boldognak tudja a lányt. Belép, látja az egymásba gabalyodott szerelmespárt lemondóan sóhajt egyet és kimegy. Ezt az egy mondatot (és nyilván a duett egy részét is) simán kivágták a darabból, legalábbis januárban igen nagyon hiányoltam. Most meg itt van a Carmen, ha nem ismerném ezt a videót, csak sejthetném, hogy ez a mi késpárbaj jelenetünk olyan kurtán-furcsán ér véget. Hát naná, itthon ez az egész alig három mondat.
Most ezekkel a pár perces kis húzásokkal az előadást nem rövidítik meg jelentősen, a darab dramaturgiáját és zenei egységét viszont tönkreteszik. Hagyni kéne a darabokat békén és a mocskos, tintafoltos cenzor-ujjakat távol tartani a partitúráktól.
Tehát Carmen, Jonas Kaufmann és Ildebrando D'Arcangelo, 2006. Covent Garden

.