Rigolettó - avagy a burokban nevelés visszaüt

Furcsa egy előadás ez a mi 'új', alig pár éves Rigolettónk.
Adnak a pompakedvelő közönségnek, Mantua kéjenc hercege palotájának falain óriási, három dimenziós festmények. Egyik-másik izmosabb fenék és rubensi cickó még ki is lóg a keretből. Az urak és hölgyek csodás, gazdagon díszített kosztümökben, tollas kalpagokban mulatnak. A bál fénypontján az inasok óriási tortát hoznak be, amiből -mint valami legénybúcsúban- félmeztelen táncosnő ugrik ki, rögtön bele is ül a herceg ölébe. Az inasok a tortát azonnal leakpják az asztalról. Sietniük kell, talán fél perc ha van a kis közjátékra, mert máris betör az ünnepségre Monterone gróf, maga után húzva hálóinges, frissen (gondolom, még a buli kezdete előtt, de lehet, hogy tegnap) meggyalázott leánykáját. Számon kéri uralkodóján a megrontást, hisz mindenki tudja, Mantua hercege válogatás nélkül falja a nőket. Most is éppen egy csinos grófnét fűz, a férj dúl-fúl, de tehetetlen, az udvaroncok folyton útját állják, nem tudja tűzről pattant, vörös hajú asszonykáját kiszedni a herceg karmai közül. Illetve hát, kár erőlködnie, mondom, a tortában behoznak egy nőt, az menekíti meg a kissé megszédült grófné veszélybe került erkölcseit. Szegény hoppon maradt szépség majdnem elsírja magát amikor látja, hogy egy professzionális élvezi ki azt a merevedést, amit ő okozott.
Illetve élvezné ki, de ugye közben beront a már fentebb említett ősz, 90 évesre maszíkrozott Monterone, magával cibálva leányát, akiről még a herceg spermájától foltos hálóinget sem vették le, sőt, még egy köpenyt sem adtak rá, vitték egyenest a palotába azon félmeztelen, had borzadozzon mindenki, hogy mit művelt az a bitang Mantuai herceg. Nyomában egy szakasz katona, körbeállják. Megszomorított apánk pisztolyt ránt, a katonák kardot. Monterone eldörgi átkát, közben egyfolytában hadonászik a pisztollyal, a szakasznyi katona meg egyfolytában markolássza a kardját. Végül a gróf lő, valaki a bal sarokban összeesik - leglaábbis úgy hallottam. Újra emeli a pisztolyt, végre a katonák elengedik a kadmarkolatjukat, rárontanak és lefogják.
Hihetetlen, komolyan, az egészet végigröhögtem.
Aztán jött Rigolettó gyönyörű monológja, majd egy kettős Sparafucilével, a bérgyilkossal. Hogy ezalatt mi történt, sajnos nem tudom, mert mindez a szinpad legjobbszélsőbb sarkában játszódott, nekem meg pechemre egy jobb oldali páholy mélyére szólt a jegyem, az égvilágon semmit nem láttam. Akár a művészbejáróban is énekelhették volna a duettet. Minden, ami dramaturgiailag fontos, ami a szereplők jellemét lenne hivatott megmutatni, az a jobb sarokban történik, így ezt csak azok ismerhetik, akik véletlenül éppen a nézőtér bal oldalára kaptak jegyet.
Megismerjük persze Gildát, az özvegy Rigoletto lányát és szomorú történetüket. Később jön a diáknak öltözött Mantuai herceg is, már hetek óta szemezgetnek Gildával, úgy gondolta, ideje lépnie. Aztán jönnek a bosszúszomjas nemesek is, lóvá teszik a gyűlölt Rigolettót és elrabolják Gildát, akiről azt hiszik, hogy a bohóc szeretője.
Első felvonás vége.

A második felvonás újra próbára tette az önuralmam.
A herceg a palotájában unatkozik és azon bosszankodik, hogy Gildáját nem találta - valószínűleg elrabolták, még mielőtt a magáévá tehette volna. Elénekli persze a híres La donna e mobile-t - mégmeg hogy, jáhhááájjj, erről majd később. Az urak jőnek, sutyorognak, majd hozzák a lepedőbe csavart Gildát is. A tüneményes, ötven kilós énekesnőt felteszik az asztalra, két legény megfogja a lepedő sarkát, megfeszíti, másik kettő pedig a bokájánál és a vállánál fogva végiggörgeti Gildát az asztalon úgy, hogy a testéről letekeredő lepedővel egyúttal meg is terítik azt. Nem tehetek róla, itt megint elröhögtem magam. Értem én, bazmeg, hogy a cinikus udvaroncok kvázi feltálalják kéjenc hercegüknek a friss pipihúst, de basszátok meg, hát miért kell a nézőt hülyének nézni??? Gondoljátok, hogy magunktól nem jövünk rá, hogy mi folyik éppen?? Hát mégis, hol vagyunk, az operában, vagy valami csőd szélén álló étteremben, ahol úgy próbálják növelni a forgalmat, hogy az ilyesmi iránt érdeklődők meztelen táncosnők köldökéből nyalhatják ki a rántott gomba mellé járó majonézt? Olcsó poén, igen tisztelt rendező úr, még annál is olcsóbb, simán csak közönséges! A kissé hamiskásan éneklő, bár meglehetősen jó kötésű hercegünk becsületére legyen mondva, hogy karjába kapta szíve aznapi választottját és már vitte is.
Ahogy eltűntek, jött Rigolettó. Tudta, hogy a lányának itt kell lennie valahol, de az udvaroncok útját állták, csak akkor kapta vissza a gyermeket, amikor azon Mantua hercege már kedvét töltötte. Az összeroppant kislánnyal apja nem túl barátságosan bánik, behúzódott egy sarokba és zárkózottan karba tett kézzel (Rigolettóra egyébként is nagyon jellemző volt a szorosan összefont kar, a magába zárkózás, a külvilág elutasításának mozdulata) hallgatja végig imádott kislánya zokogását. Bosszút esküszik, Gilda hiába könyörög, hogy ő még a történtek ellenére is szereti a herceget, bocsásson meg neki.
Közben hozzák ám az elfogott Monterone grófot is. A szöveg szerint tömlöcbe viszik, a rendezés szerint bekötött szemmel, hálóingben (hehe, úgy látszik a hálóing a rendezőnk fétise) viszik kivégezni. A szemét gondolom, csak a látványosság okán kötötték be már a szalonban, sokkal mutatósabb az úgy, hogy két marcona katona kétoldalról karonfogva vezeti a vérpadra.

A III. felvonás is tartogatott meglepetést - ha nem is röhögni, de bosszankodni valót.
A díszlet állandó eleme egy díszes belső függöny volt. Hogy minek, arra nem sikerült rájönnöm. Színházban az ilyesmivel ugyebár a "színház a színházban" hatást szokták érzékeltetni, itt ugye ilyesmiről szó sem volt. Hacsak az nem, hogy Rigolettó mindig ez előtt a leengedett, igen díszes belső függöny előtt énekelte a monológjait, de erről nem tudok biztosat mondani, mert mint említettem, nem láttam be a sarokba, dunsztom sincs, hogy ott mi történt. De mindegy is, van ugye ez a jelen információim szerint teljesen értelmetlen belső függöny, gazdagon redőzött felső drapériával. Sparafucile, a bérgyilkos kocsmája udvarában vagyunk, hátul egy híd féle átjáró. Ezen a hídon van Rigolettó és a már fiúruhába öltözött Gilda (na, róla legalább leszedték a spermafoltos hálóinget, még szerencse, hogy Verdi ezt előírta). Legalábbis gondolom, hogy ők lehetnek, mert látni csak térdtől lefelé látom őket, lévén, hogy feljebb takar a drapéria. És én csak a II. emeleten voltam, van még egy III. is, elképzelem, hogy onnan még a bokájukat sem látták. Mondjuk, ez nem is szükséges, aki ismeri a történetet az úgyis tudja, hogy kiknek a hangját hallja, aki meg nem, hát az vegyen jegyet a földszintre. Lent az udvarban zajlik az élet, Mantua grófja éppen most sétált be a csapdába. Maddaléna, a bérgyilkos csinos húgának a szoknyája után szaladt. A lánynál hamar célt ér, duettjük után Maddaléna széttárt combokkal felfekszik a kocsmaasztalra, Mantua grófja pedig eléáll és ráfekszik. Rendező úr gondolom, még életében nem szeretkezett asztalon, ezért itt most megsúgom; ilyen esetben a tenornak nem kell ráfeküdni a szopránra, elég, ha beáll a széttárt combok közé és marokra fogja a lány csípőjét - ha már realistán próbálunk rendezni, hát akkor csináljuk realistán.
Mindegy, szegény Gilda a végén persze bekopogtat a gyilkosok házába, le is szúrják, be is zsákolják. Sőt, még a haját takaró kalapját is leveszik, gondolom, nem férne a zsákba. A kalap alól leomló szőke hajzuhatag Sparafucile és Maddaléna részéről is reakció nélkül marad. Nyilván nincs idejük meglepődni azon, hogy a leszúrt férfiról kiderült, hogy nő. Verdi ilyesmire nem adott időt, pár akkord után már jön is Rigolettó, át kell neki adni a bezsákolt hullát. Csak ha már nincs idő meglepődni, akkor mi a fenének kell levenni róla a kalapot? A néző úgyis tudja, hogy Gildát szúrták meg, ha pedig mégsem (mondom, csak a lábuk látszik) akkor majd rájön akkor, amikor Rigolettó is. A vége azért szép, Rigolettó nem ölelgeti haldokló leánykáját, hanem most is magába zárkózva, karját szorosan összefonva hallgatja végig Gilda halálát. Ami akár még jó is lehetne, ha tudnám, hogy címszereplőnk miket csinált ott a jobb sarokban, amiből kitalálhatnám, hogy milyen ember is ő amikor magában van és nem játssza a bohócot. De ezt majd következő alkalommal, akkor lesz annyi eszem, hogy a nézőtér bal oldalára vegyek jegyet.

Az énekesek szerencsére jók voltak, miattuk érdemes volt állva (mondom, egy páholy mélyére szólt a jegyem, állva lehet látni a szinpad felét) végighallgatni ezt az előadást.
A címszerepet éneklő Massányi Viktor szép hanggal festette elénk a nyomorultsága és megvetettsége miatt gyűlölködő, mégis szeretetéhes udvari bolondot.
Kertesi Ingrid Gildája édes, naív és törékeny. Amikor az álruhás diákja elment tőle -és annak ottfelejtett szemüvegéhez énekelte csodálatos áriáját- igazi, frissen szerelembe esett 16 éves módjára szinte röpködött a szinpad felett. Szép volt nagyon.
Mester Viktória Maddalénája igen érzékire sikerült, gyönyörű hangjával nagyon jól hozta a frissen beszerzett szeretője életéért alkudozó nőstényt.
Berczelly István Monterona grófja hatalmas és felháborodott, a művész úrnak nagyon testhez álló ez a szerep. Hogy a maga valójában hetvenpár éves basszistát, aki egy tizenéves lány apját alakítja miért kell ősz parókával és álszakállal kilencven évesnek feltüntetni, nem tudom. Berczelly nem néz ki többnek hatvannál, remekül tartja magát hangilag és fizikailag is, kis sminkkel és ezzel-azzal simán eladhatná magát élete delén lévő, negyven és ötven közötti férfinak - ami valljuk be, jobban passzol a tinédzser apjának figurájához, mint a reumásan csoszogó, hajlott hátú nagypapa. De mindegy, ezen még nem akadnék fel, szépen énekelt és kész.
Mantua hercegét Fekete Attila énekelte meglehetősen éles hangon, gyakran hamisan, viszont nagyon szép sikerrel. A La donna e mobile úgy látszik, még akkor is viharos tapsot érdemel, ha közben kétszer is mellécsúszik a tenor. Kár, máskor hallottam már nagyon szépen énekelni, de ebben a szerepben egyáltalán nem tetszik. Csinos fiú pedig, de valahogy hiányzik a hangjából a ragadozó szexizmus és a cukros hajlékonyság - ráadásul többször is mellécsúszott, szóval az még nem is ízlés kérdése, hogy tegnap nem volt túl jó passzban.

Rigoletto áriáját a II. felvonásból Leo Nucci énekli.
Rigolettó visszamegy a palotába, hogy az elrabolt Gildát megkeresse. Eleinte játssza a szerepét, gonoszkodik, szimatol. Közben egy komorna kéri a herceget, hogy látogassa meg a feleségét, de a nemesurak elhajtják. Rigolettó ekkor összeomlik, bevallja, hogy az elrabolt lány a gyereke. Az urak kissé megdöbbennek, azt hitték, hogy a szeretője. Az udvari bolond kétségbeesve könyörög, de hiába, a dolog már eldőlt, Gildát megerőszakolta a herceg.

.