Edgar - avagy fordítva ülni a cabrión

Mit lehet írni egy olyan operáról, aminek a prospektusában az alábbi mondat szerepel: "Puccini hagyja a férfiakat emésztő szenvedélyben vergődni, míg hősnői diadalmaskodnak és tragikusan elbuknak a zokogó férfiak gerjesztette szerelmi mámorban."??
Húbazmeg!
Sőt, tovább megyek; mit lehet írni egy olyan operáról, amiben a címszereplő megrendezi a saját temetését, csak hogy letesztelhesse, hogy az életében szerepet játszó két nő közül melyik hűséges hozzá még a síron túl is?
Broááááá....
De tényleg.
És pláne mit lehet írni olyankor, ha a prospektus szerint egy félig szcenírozott, koncertszerű előadásra megyek, a látott produkció viszont egy teljes értékű színházi produkció ... lenne, ha értékes lenne. De nem az, sajnos. Mármint nem értékes. De erről majd később.

Az Edgar Puccini második operája, igen fiatalon írta. Ez csak azért fontos, mert egyrészt még a saját zenei stílusa sem volt teljesen 'kész', másrészt, hát nyilván a legjobb librettisták sem tolongtak a kegyeiért. Az Edgar egy iszonyúan bugyuta történet, ami egyszerre akar romantikus és borzongató is lenni, viszont a nagy erőlködésben inkább nevetségesre sikerült. Mondjuk, ha 1889-ben ismerték volna a groteszket, akkor más lenne a helyzet, de sajnos nem ismerték. Ami még mindig nem lenne igazán nagy baj, a probléma ott kezdődik, hogy a rendező, Éry-Kovács András sem ismeri, holott a darab születése óta eltelt 120 évben azért nem csak az irodalom, de a zene is felfedezte ezt a műfajt.
Némi gondolata és elképzelése azért volt a darabról, csak éppen kidolgozottság hiányában mégsem állt össze szerves egésszé.

Jól indult pedig, nekem úgy általában is tetszenek az egyszerű szinpadképek, itt meg különösen jól mutatott a templomot és a szigorú kispolgári erkölcsiséget jelképező, a szinpad egyik felében szigorú rendbe rakott széksor, a másik oldalán pedig az Edgar szétfolyó, akarat nélküli, sodródó életét jelképező, össze-vissza elhelyzett öt szék - amelyek egyúttal az öt szereplő helyét is kijelölték. A karakterek megformálása is rendben lévőnek tűnik.
Edgar egy enervált, depresszióra hajlamos, élveteg takonypóc, ennek megfelelően szinte szétfolyik a szinpadon, mihelyst teheti, azonnal elfekszik. (Engem egyébként Csehov Ivanovjára emlékeztet, de ezt nagyon zárójelben mondom)
Szeretője, Tigrana egy bővérű nő, talpig valami meghatározhatatlan, a pink és piros közötti színbe öltözve. Vagány csajnak gondolja magát, fütyül a világra, az életből csak a neki ízlő dolgokat csipegeti ki. Az élet párszor megtaposta, kényszer-túlélőként talán még igaza is van, ha próbál minél több jót kicsikarni magának.
Riválisa, Fidelia egy teljesen más karakter. Ő beleszületett a jóba, kicsit tán el is kényeztették. Felserdülvén egyetlen gondja, hogy végre szerelmes legyen. Hideg, kékes lilás színű ruhája azonban mutatja, hogy teljesen azért még nem érett a dologra - ki is választja magának az erre legkevésbé alkalmas alanyt, Edgart.
Negyedik szereplőnk, Frank Tigrana volt szeretője. Valamennyire illene a lányhoz, a szexuális kémia megvan közöttük, ugyanakkor ő sem elég arra, hogy lekösse a bővérű lány energiáit. Pech. Az is pech, hogy a számára kiválasztott mályvás-lilás pulcsi + gecbinadrág összeállítás nem áll jól a szerepet megformáló énekesnek, mackónadrágos puhapöcsnek néz ki a kosztümben. (Holott nyilván nem az, sem az énekes, sem az általa megformált Frank.)
Fidelia apjáról, Gualtierorol csak annyit tudunk, hogy egy nagy tekintélynek örvendő öregember, ennél többet sem a szerző, sem a rendező nem közöl róla.

De térjünk vissza a történetre és a renedezésre: szerintem tényleg jól indult a darab, a karakterek és az egymáshoz fűződő kapcsolatuk lényege abban a pillanatban átjött, ahogy az énekesek a szinpadra léptek.
Az első komoly probléma a két fiatal férfi összecsapásakor jelentkezik; a késpárbaj helyett egy KISZ-táborokra emlékeztető székfoglaló játékot láthatunk. Az öt szereplő egy jól megkoreografált rend szerint rohangál a szétszórt székek között, egy-egy pillanatra leülnek, közben megy a nagy ötös; az egyik arról énekel, hogy megöli a másikat, a másik arról, hogy megöli az egyiket, a két nő sikoltozik és aggódik, a korához képest meglepően fürge és agilis öregember meg próbál köztük békét teremteni. Ezzel az I. felvonás vége el is lett rontva, zeneileg legalábbis; ilyen fizikai aktivitás, ennyi rohangászás mellett ugyanis lehetetlen operai szinvonalon énekelni. Ez az egyik probléma, a másik, hogy ebben a jelenetben felcsillant némi abszurd és ezzel együtt a remény, hogy valahova vezetni fog a darab. Ez a remény azonban sajnos nem vált valóra, mert a II. felvonásban folytatódott a modern környezetbe helyezett, realisztikusnak szánt rendezés. Ami mégsem lett annyira realisztikus, mert például a végtelen kék tengerparton napozó bikinis nők egyáltalán nem közvetítették az a csömört és züllöttséget, ami miatt Edgarnak ki kellett volna ábrándulnia Tigranából. Az egy nagyon kellemes 'édes élet' jelenet volt, pezsgővel, selymes mediterrán homokkal és virágzó narancsfákkal. Ebben az idilli hangulatban nem volt túl meggyőző Edgar kiábrándult cédázása.
Ami azonban végleg elrontotta a darabot, az a III. felvonás temetési jelenete. Nem a ravatalra boruló elhagyott Fidelia verte ki nálam a biztosítékot, hanem a mikrofon előtt helyet cserélgető Frank és Edgar. A jelent lényege ugyanis az lenne, hogy Edgar megrendezi a saját temetését, amin a testi szerelemből (és egyúttal Tigranából) kiábrándult barátja, Frank mond gyászbeszédet. Ő meg közben hecceli a tömeget, hogy Edgar azért nem volt ám akkora hős, züllött volt, tivornyázott, felgyújtotta apja házát, stb, stb. Na most, ahelyett, hogy ezt a tömegből ki-kiszólva, esetleg a gyászbeszédet mondó Frankot a mikrofon elől félrelökve kiabálta volna bele a nagy álszent áhitatba, nem, a mondatai végén Frank udvariasan félreállt és engedte szólni az álruhás Edgart. Ezzel aztán az egész jelenet abszurditása elolvadt, az addig megteremtett kevéske feszültség is kisült - sajnos egy elfojtott kuncogás formájában. Nem lehetett nem röhögni, hisz az erőteljesen karikírozott késpárbaj után tényleg nagyon nevetséges volt ez a zsánerkép-szerű, komolykodó és szenvelgő jelenet. És ezen még a modernség és korszerűség jelképeként a szinpad hátterében elhelyezett gyönyörű, ezüstszürke cabrió sem segített. Az autó rendeltetése eleinte tisztázatlan, hisz halottaskocsinak nem alkalmas, és az sem valószínű, hogy a temetési beszédet mondó, tiszti minőségében jelen lévő Frank érkezett volna vele. Mondjuk, talán Fidelia és az őt kísérő apja, Gualtiero jött vele a temetésre? Aligha, őhozzájuk inkább egy sofőrös limuzin illene. Végül persze kiderül, hogy a rendező elsülésre váró pisztolyként helyezte a szinpadra a főszponzor legdögösebb modelljét. A darab végén egymásra találó boldog pár, Edgar és Fidelia ezzel akarná elhagyni a helyszint, ha az addigra porig alázott Tigrana a retiküljéből előkapott valódi pisztollyal le nem lőné vetélytársnőjét. Amivel megint nem lenne semmi baj, sőt, nagyon is tetszene a megoldás. A baj ott van, hogy egy szinpadon két elsülésre váró pisztoly kicsit soknak tűnik.

Ami az énekesek teljesítményét illeti, hát tegnap volt részünk jóban is, rosszban is.
Úgy tűnik, hogy a Tigranát éneklő Mester Viktória jelenleg az Operaház ügyeletes rosszlánya; szinte minden szexi, romlott nőt ő énekel. Teljesen megérdemelten egyébként, mert a gyönyörű hangjának olyan sötét és titokzatos, mégis vonzó mélységei vannak, hogy aligha akad férfi, aki abba örömest bele ne szédülne.
A Fideliát éneklő Herczenik Anna egy naiv, szűzies karaktert formált, kár hogy a magas hangjai kissé bizonytalannak tűntek. Ez persze betudható annak is, hogy friss még számára a szerep, a többedik előadást már nyilván stabilabban énekelné. Bár, ebből a rendezésből ne legyen többedik előadás, ha kérhetem.
A Frankot éneklő Kálmándi Mihály hangja nagyon rendben van, azt hiszem, hogy a művész úr éppen mostanában van a pályája csúcsán. Aki szép, érett baritont akar hallani, annak érdemes őt figyelemmel kísérnie. Kár, hogy a rendező nem szentelt elég figyelmet a karakterének.
Szvétek László Gualtieroként is hozta a tőle megszokott szinvonalat. Szép hangon, nagy odafigyeléssel és rendkívül precizen énekelt. Basszistasors, hogy szinte mindig csak öregembereket énekeltetnek vele, holott ebben a fiatal művészben ennél jóval több van. Kicsit oda kéne rá figyelni, rendkívül szép, erőteljes hangja van, ami még mindig sötétedik. És ráadásul igen fegyelmezett, megbízható és egyenletes színvonalon teljesítő művész.
Ez utóbbi nem mondható el a címszerepet éneklő Fekete Attiláról. A tavalyi Froh-on kívül én őt még soha nem hallottam hibátlanul énekelni. Méghozzá nem apró mellécsúszásai vagy hangkímélő visszafogásai vannak, hanem igen durva, gurgulázó és hamis hangjai. Ez az önfegyelem hiányát mutatja, mert az ő alapvetően szép hangjával nem lenne szabad olyan brutális hamisságokat énekelni, mint az első felvonásban is tette. Ezt egy kórista megengedheti magának, de olyan művész, aki fő- és címszerepeket énekel, aligha.
A zenekar és Kovács János karmester teljesítményéről nem tudok mit mondani. Mint már említettem, zeneileg ez egy nem túl erős opera, új is itthon, egyszeri alkalomra tanulták be, érthető, hogy a zenekari árokból nem hallottam semmi átütőt és katartikusat. Aminek az is oka lehet, hogy számomra is teljesen ismeretlen volt a darab, szóval fogalmam sincs milyen az, amikor nagyon ihletetten szól. Talán majd legközelebb, bár azt is mondtam már, hogy ebben a formájában jobb, ha nem lesz legközelebb.

A nap videóján Kálmándi Mihály énekli Frank I. felvonásbéli áriáját. Arról énekel, hogy tudja, hogy tönkre fogja tenni ez a buja szerelem, mégsem tud ellenállni Tigrana vonzerejének.
A felvétel elég rossz minőségű, de engem annyira elbűvölt, hogy végre van magyar előadóművész, aki felismerte az internet fontosságát, hogy megbocsátom azt a kis alapzajt és torzulást. Kálmándi egyébként jó, ha még egy csinosabb kosztümöt is adtak volna rá, hmm, hogy is mondjam, még meggyőzőbb lehetett volna.
.