Otello Szegeden - avagy a változatosság gyönyörködtet

A múlt hét, de talán az egész év egyik legnagyobb kulturális szenzációja José Cura szegedi vendégszereplése volt. A világ egyik leghíresebb és mindenképpen legvitatottabb tenorja nem gálakoncertezni vagy dalestet adni jött Magyarországra, hanem végre elénekelni egy címszerepet. Ezért is gerjedtem rá annyira a szegedi Otellóra. Egy O sole mioért és egy Nessun dormaért soha nem adtam volna ki annyi pénzt a jegyre, pláne nem vállaltam volna be az oda- és visszautazást. Ilyesmit hallhatok bőven a rádióban, vagy akár teszkó gazdaságos CD-n. Egy címszerep, pláne egy Otelló, az más, azért már érdemes jegyirodával levelezni, postán a csekkel sorbaállni és aggódni, hogy megkapták-e a pénzt és ha igen, én megkapom-e majd a jegyet. Egy új Otellóért érdemes kutyapanziót keresni, a keservesen síró ebbel együtt pityeregni, szendvicseket csomagolni, szállás híján a híres szegedi Virág cukrászda mosdójában hátizsákból estélyi ruhába átöltözni.
A pesti Otellót én már annyira unom, hogy Cura ide vagy oda, boldogan töröm össze testem-lelkem a vonatozással és adok ki egy jegyért annyi pénzt, amennyiért Pesten már 5 előadásos bérletet is tudnék venni.

És hogy megérte-e mindezt a rengeteg energiát az Anger Ferenc rendezte szegedi Otelló?

Ha abból indulok ki, hogy szerettem volna már egy kevésbé nyálas előadást látni egy életszerűbb Otellóval és egy érettebb Desdemonával, nos, akkor igen, feltétlenül megérte. Márpedig én ebből indultam ki :-))

A csalinak meghívott Cura hangja bizony már nem a régi. A felvételekről ismert hatalmas tenor bársonya kopik, fakul, a művésznek jól hallhatóan erőltetni kell, hogy "áradjon" belőle a hang. Ugyanakkor Cura képes arra, hogy a hangi vagy technikai hiányosságait feledtetni tudja. Az eddig megszokott negédes és szomorkás Otellókkal szemben az ő énekhangja ostorként csattan a renitenseken, maróan gúnyos a butákkal, a szerelmi jelenetekben is inkább parázna mint gyöngéd. Énekstílusa inkább verista mint belcantó, emiatt kap is hideget meleget, gyűjti magának az ellendrukkereket. Nekem azonban tetszik ez az előadásmód. Szerintem az operaéneklés a szereplők pszichéjéről kell hogy szóljon, és Cura erre kiválóan ráérez. Ráadásul a tenorhang a világ egyik legsérülékenyebb és legrövidebb életű munkaeszköze, de ezzel a szerepformálással José Cura néhány évvel meg tudja hosszabbítani a karrierjét. És ebben semmi kifogásolnivaló nincs, sőt. Nekem nagyon tetszett az ő pökhendi, despota, túlfűtött Otellója.
A Desdemonát éneklő Rálik Szilviát még nem hallottam a szerepben, az eddig ismert Desdemonákkal szemben ő is tudott újat mutatni. Éreztette a hallgatóval, hogy ez a Desdemona nagyon zserelmes Otellóba, szinte rabja a férfinak, de valahol mélyen tudja, hogy menekülnie kéne. Én egyszer nagyon szeretnék már egy olyan Desdemonát hallani, aki az utolsó pillanatokban szembefordul Otellóval és próbál védekezni. Ezt Rálik hangjából lehetett hallani, mozdulatait persze a rendezés bekorlátozta. De nekem bőven elég, hogy legalább hallhattam végre, hogy Desdemonának van életösztöne, megérzi a veszélyt és próbál a csapdából menekülni.
Az est harmadik sztárja és kellemes meglepetése a helyi erőként fellépő Kelemen Zoltán Jágója volt. Szép baritonhang, és nagyon tetszett, hogy nem is próbált settenkedni, nem akart démoninak látszani. Egy szimpla kis szarkeverőt alakított, akinek az a világ legtermészetesebb dolga, hogy a karrierje érdekében vagy bosszúból embereket ugrasszon egymásnak. Ezer ilyen ember él közöttünk, egyiken sem látszik a mély gonoszság, hát akkor Jágón ugyan miért látszana.
Pál Tamás karmester a lehető legjobbat hozta ki a szegedi zenekarból. A fúvósok felől lehetett hallni ezt-azt, ami nem tetszett, de csak apróságokat. Ami nagyon tetszett, hogy a karmester egyértelműen kísérte az énekeseket, nem kényszerítette őket kiabálásra, engedte az énekhangokat érvényesülni.

Anger Ferenc rendezése igen tisztességes munka, és ha nem is értelmezte teljesen át a darabot, de ő is igyekezett szakítani a nemes mór - ártatlan feleség - sátáni cselszövő - zöldszemű szörny sztereotípiákkal. Desdemona és Otelló viszonyát egyértelműen a nyers szexualitás határozza meg. Jágóról már beszéltem. Ami nagyon tetszett ebben a rendezésben az a Desdemonával szembeni erőszak átértelmezése volt. A rendezések többségében a II. felvonásban Otelló fellöki és megüti Desdemonát. Ebben a rendezésben nem, itt a nőiességében alázza meg, a velencei követ előtt letépi róla a ruhát. Ha már kurva, akkor kvázi bedobja a közösbe. Az mondjuk egy nagyon ütős jelenet volt, még úgy is, hogy a tépőzár a vártnál erősebben tartott, kétszer is neki kellett gyűrkőzni, hogy elszakadjon az a szoknya. Kár, hogy rögtön ezután Desdemona belebújik egy majd fél méter magas, ezüst flitterekkel kirakott csótányroppantó cipőbe. Teljesen felesleges volt ilyen fizikai eszközökkel a szájtáti tömeg fölé emelni a megalázott nőt. És az a hülye cipő ráadásul elterelte a figyelmet arról a gyönyörű megoldásról, ahogy a kétszínű velenceiek egy folyosót alkottak Desdemona körül, így bekorlátozva őt a mozgásában és abban, hogy szabaduljon. Sem a meglázottságának nem tudott így szabad folyás engedni, sem a kínos szituációból nem tudott elmenekülni.
Voltak más megoldások is, amik nagyon tetszettek. Szintén a II. felvonásban van egy kettős, ami úgy végződik, hogy Otelló lekurvázza hűtlennek hitt feleségét. Általában itt is elcsattan egy-két pofon és Desdemona a földön fetrengve végzi. Kábé olyan a látvány, mintha egy családon belüli erőszak megelőzésére felhívó reklámot látnánk. Anger megkímélt bennünket ettől a klisétől, az ő Otellója durván belemarkol Desdemona ágyékába. Nagyon jó mozdulat, tökéletesen kifejezi, hogy Desdemona csak a kielégülés eszköze, ha ebben a funkcióban alkalmatlannak bizonyul, többé nincs rá szükség és pusztulnia kell. A rendezés hiányosságai között kell megemlítenem a mereven mozgatott kórust és az imitt-amott fellelhető szájbarágósságot. Kifejezetten nem tetszett például, hogy a Credo alatt a statiszták hullákként lefeküdtek és rájuk eresztették a szalagokat, így kvázi el is földelték őket.
Szendrényi Éva díszlete rendkívül látványos. A szinpadkép változása nem mindig követhető, néha a már egyszer belső teret jelképező oldalt használják külső térként is, de ez nem lényeges, ráadásul az én képzeletemet már jócskán bekorlátozza a pesti sztereotip előadás díszlete. Az időnként a mennyezetről leengedett szalagok néha felesleges látványelemnek tűnnek, máskor azonban remekül osztják a teret és búvóhelyül is szolgálnak, vagy éppen a szereplők rejtőzködő jellemét láttatják.
Papp Janó kosztümjeit kissé furcsának találtam. A velenceiek kétszínű viselete kissé szájbarágósan mutatja a kettős erkölcsi mércét és az őslakosok idegenkedését, de legalább jelez valamit. A II. felvonásban használt oroszlánok azonban teljesen funkciótlanok és zavaróak, én legalábbis nem értettem, hogy miért kell a követet és a kórust megelevenedett címerállatként szinpadra állítani.
Összességében nagyon élveztem az előadást, jó volt egy kicsit más szerepfelfogást hallani és rendezést látni.
Legyen itt két videó, az egyik rögtön az opera elejéről, amikor Otelló a győztes csata után megérkezik Velencébe. A címszerepet Wendler Attila énekli:

A másik videón José Cura énekel, a II. felvonásban itt hangzik el az az ominózus kurvázás, amikor olyan ordenáré módon megalázza Desdemonát. Itt ez nem történik meg, de érdemes a hangra figyelni, arra a perzselő gyűlöletre, ami egyrészt nagyon jó, mert otelló valóban így érezhet, másrészt viszont jótékonyan elfedi, hogy a hang az már nem olyan szép.