Tizenkét dühös ember - Nemzeti Színház

Kábé két év jegyvadászat után sikerült ma megnéznem a darabot.
Most rögtön mondom, hogy alapmű, évente-kétévente érdemes megnézni a darabot, vagy a filmet, esetleg elolvasni.
Pontosabban nem csak hogy érdemes, de szerintem egyenesen kötelező. Legalábbis azoknak, akik többet akarnak tudni morálról, demokráciáról, felelősségtudatról, a saját és mások előítéleteiről, arról a képességről, hogy más szemével is képesek vagyunk-e látni a világot, hogy felül tudunk-e emelkedni a saját magunkon, hogy be tudjuk-e ismerni a hibáinkat és tévedéseinket.
Nehéz dolog bármit is írni egy ilyen darabról, ami tökéletes, feszes ritmusú, első perctől az utolsóig feszültség alatt tartja a nézőt, amiben egyetlen felesleges mondat, de még csak felesleges szó sincs. És pláne egy olyan történet, ami ötven éve beívódott a kultúrába, hisz ezt a filmet hidegháború ide, kapitalizmus oda, de az elkészülte után néhány évvel már játszották itthon is, egészen kiváló szinkronnal.
Alig hiszem, hogy ezt a darabot el lehetne játszani rosszul. Egyszerúen nem alkalmas rá, annyira élőek a karakterek és a párbeszédek, annyira jó ritmusban követi egymást a dráma és a humor.
A Nemzeti Színház előadása is jó. Van persze néhány színész, aki picit túljátszik, vannak, akik picit alul, és vannak, akik egészen kiválóan. Öszességében azonban egységes az előadás.
Ami a rendezést illeti, nos, megint csak önmagam tudom ismételni: a film annyira beivódott a köztudatba, hogy a darab ettől nem térhet el jelentősen. Ezeket a párbeszédeket egyszerűen nem lehet máshogy megcsinálni, csak úgy, ahogy azt Reginald Rose filmjében látható. Csekélyke eltérések persze vannak. A 8. esküdt itt például garbót visel, így a zseniális késes demonstrációnál nem lehet a zsebébe csúsztatni a bicskát. Vagy -ami nagyon sokat elárul a pillanatnyi hazai viszonyokról- a nagy rasszista beszéd alatt nem mindenki fordul el a 10. esküdttől. A film elkészülte óta eltelt ötven évben a dohányzás is kiment a divatból. A teremszolga még behozza a hamutálakat, de -igen helyesen- rá már senki sem gyújt.
Egy pici és egy nagyobb hibát tennék csak szóvá. A kis hiba, hogy a kezdéskor az esküdszékre jól hallhatóan és meglehetősen vérfagyasztó hangon rázárják az ajtót, viszont soha többé nem nyitják ki - pontosabban nem halljuk csikordulni a kulcsot. Amikor a teremőrtől bekérik a bicskát, nyilván nincs akkora dramaturgiai jelentősége mint amikor bezárják az esküdteket, csak az arányérzék mondatja velem, hogy amit bekulcsolnak, azt vagy ki kell nyitni, vagy örökre zárva marad.
A másik, nagyobb és tényleg zavaró hiba, hogy az esküdtek egy tükröző üvegfal mögött, egy kvázi akváriumban üléseznek. Én értem, hogy ezzel is hangsúlyozni akarták a bezártságukat, de a dolog fordítva sült el. Nem az esküdtek vannak bezárva, hanem a nézők kizárva. Egyrészt, hiába trükköznek a világítással, az üvegfalon zavaróan visszatükröződik a nézőtér. Másrészt, mivel a hangot erősíteni kell, igen zavaró, hogy nem a beszélő színészt hallom, hanem a kihangosítást a fejem felett. Három hangszóróval próbálják a térhatást biztosítani, de nem sikerült. Akárhol is tartózkodik a színész, a néző mindenképpen a feje fölül hallja beszélni. Ki kéne dobni azt az üvegfalat a francba, az ilyen stúdiószínházakat pont azért találták ki, hogy a nézőt közelebb vigyék a játéktérhez és nem azért, hogy elzárják tőle.
És még egy dolgot szeretnék mondani, csak úgy magamnak, mert megtehetem; az 5. esküdt szerepére nagyon kéne találni egy cigány színészt. Egy olyat, aki "hátsó udvarokban nőtt fel". Nem azért, mintha bármi bajom lenne az esküdtet alakító színésszel, nagyon jól csinálja a dolgát. Egyszerúen arról van szó, hogy szerintem a színháznak, különösen egy nemzeti színháznak nagyon fontos feladata, hogy a művészet eszközeivel szűrje meg és tükrözze vissza az itteni és mostani életünket. Itten és mostan pedig 12 ember között kéne lenni legalább egynek, aki mélyről küzdötte fel magát tiszteletre méltó állampolgárnak, de akit még mindig, most is, egész életében gátol a származása. Az 5. esküdt figurája tökéletesen bemutatja, hogy milyen az, amikor egy embernek az előítéletekkel szemben kell valamit elérnie és pláne milyen az, amikor újra és újra bizonyítania kell. Még olyankor is, amikor másoknak, akik nem "ott nőttek fel", már régen nem kell semmit sem bizonyítani.

További részletek a filmből itt.