Bakfis

Sült hal.
Máma megint a piacon jártam, gyümölcsöket vásároltam a hétvégére, meg kutyakaját, jah, meg a legfontosabbat, friss gyömbért és citromot ... de erről majd később.
Nem is tudom, miért álltam meg a halas előtt, nem nagyon szoktam onnan halat venni. Mióta megismertem a tengeri herkentyúket, nem eszem édesvizi halakat. Soha nem is szerettem egyébként, mindig is éreztem valami iszapizt a mi halainkon, legyen az harcsapörkölt vagy halászlé. Tudom, rossz helyen ettem, rossz halakat, de mit csináljak, nekem ez jutott.
A sült keszeg az más, arról nagyon kellemes emlékeim vannak. Amikor nyaranta kiszabadultunk a balatoni épitőtáborból, és a rengeteg baracktól meg a tábori konyhától elgyötört gyomrunkat nagy adag olajban sült halakkal próbáltuk rendbeszedni - vajmi kevés sikerrel persze.
Két féle hal volt, a hekk, meg a keszeg.
A hekkről azóta már tudom, hogy nem is édesvizi, hanem a legolcsóbb tengeri hal, de nekem nincs vele bajom, szeretem azt is, roston sütve, vajas-citromos-petrezselymes szószban, jó az nagyon.
De ma szép, fényes szemű keszegeket láttam meg, pikkelytelenül, belezve.
Gondoltam, egy életem, egy halálom, csak nem akad torkomon a szálka, megpróbálom.
Kértem két kisebbet, gondoltam, az egyiket megeszem ma, a másikat pedig ecetes hagymás lében marinálom, jó lesz a jövő héten egy hideg vacsorának.
Nem akarok elébe szaladni a történteknek, de ebből nem lett semmi.
Mármint a marinálásból nem lett semmi.
A halak fejét a nénivel levágattam, jó negyven deka volt a kettő.
Itthon szépen megmostam őket, a szuper szakácskésemmel beirdaltam.
Először fél centinként, de aztán gondoltam, nem lesz az elég, még közévágtam minden csiknak. Szóval a végén 2-3 milliméterenként vagdostam be a halakat, a gerincre merőlegesen. Igaza volt annak, aki azt mondta, hogy tizezer forintnál olcsóbb kést nem érdemes venni. Illetve legalább egy legyen egy háztartásban, ami az a kategória. Nekem majd' egy éve van egy méregdrága szakácskésem, azóta nem vágtam el a kezem. Most is, úgy vagdostam át a szálkákat a csúszós haltörzsben, mintha csak valami puha szalonnát vagy felvágottat szeleteltem volna. A beirdalt halakat kivül-belül bedörzsöltem durva szemű sóval (na, nem mintha finom szemű só lenne itthon. Évek óta sima, finomitatlan tengeri sót használok csak). Aztán egy serpenyőben jó sok olajat feltettem melegedni, közben kukoricalisztbe forgattam a halakat. Jó alaposan, a bevágásokba és a hasüregekbe is dörzsöltem belőle. Igaziból paprikás lisztbe kellett volna forgatni, de ez már csak akkor jutott az eszembe, amikor a halakat a sercegő olajba engedtem. Pont elfért a kettő egymás mellett, közben a másik lángra feltettem fél kiló cukrot olvadni .... de erről is majd máskor.
A halak jó negyed óra alatt mindkét oldalukon ropogósra sültek, félidőben egy szűrőlapáttal át kellett csak forditani.
Egy szalvétával bélelt tányérra szedtem ki őket, és olyan jó illatuk volt, hogy azonnal, azon forrón nekiestem az egyiknek. Az uszonya ugyanolyan finom, ropogós volt, mint azoknak a balatoni keszegeknek. A mély irdalásoknál szárazra sültek a halak, a hús kicsit összeugrott, a csontok imitt-amott kilátszottak, mintha két réteg csipke lenne egymáson. A vastagabb, gerinc melletti húsok édesek, vizpartillatúak lettek, szóval percek alatt úgy eltünt a két keszeg, mintha soha nem is akartam volna marinálni az egyiket. A másodiknál utoljára hagytam a legfinomabbat, a ropogósra sült farkát, és csak egy rövid pillanatra jutott az eszembe, amint bakfis koromban arról beszélgettünk, hogy létezik-e olyan ember, akit annyira szeretünk, hogy nekiadnánk a hal legfinomabb falatját, a farkát.
Akkor megegyeztünk abban, hogy nem, nem létezik, esetleg majd egyszer, valamikor, a gyerekünknek.
Hát én most gyorsan bekaptam azt a pirosra sült, ropogós halfarkat egyedül.
Ez van.