Turandot – avagy Gung Bao pizza káposztás csülökkel az operában

Én a pénteki előadáson voltam. Túlzottan nem szeretem Puccini utolsó operáját, és ennek elsősorban a cimszereplőnek irt hanggyilkos, kegyetlenül magas, feszitett szólam az oka. Szinte látom magam előtt a szoprán meggyötört, fáradt, sebes hangszálait. Szakértők szerint 17 C van a szerepben. Én ezt ellenőrzni nem tudom, csak azt hallom, hogy az énekesnő folyton fent, a legmagasabb regiszterekben van – ha néha akad is egy-egy mélyebb hang, az sem pihenés, mert egyetlen hirtelen zuhanás az egész, aztán ismét fent, magasan. Kevés igazán jó Turandot van, terjengenek pletykák énekesnőkről, akiknek a hangját és a karrierjét ez a szerep szerep tette tönkre. Lukács Gyöngyi szerencsére nem tartozik közéjük, évek óta énekli a szólamot a világ minden táján. Nagyon vártam hát az előadást, egy jó Turandot azért mégiscsak egy jó Turandot, ritka élmény.
Na, várakozás ide vagy oda, régen hallottam ilyen fertelmet ebben a Házban.

Kezdődött ott, hogy a zenekar valami rejtély folytán egy falusi sramlibanda szintjére süllyedt. Nem is értem, mi történhetett, minden felvonás, sőt, minden önálló szám végén valóságos tust húztak. De olyannyira, hogy söröskorsók és zsirtól csöpögő káposztás csülkök jelentek meg a szemem előtt. Az egész egy borzalom volt, a hegedűk, a fúvósok, nem is értem, Győriványi Ráth György karmester mit csinálhatott ezzel a zenekarral. Arról nem beszélve, hogy folyton csúcsra járatta a bandát. Halkan nem is szóltak, illetve ha igen, akkor inkább fakón, szintelenül. Régen hallottam ilyen rondán játszani a zenekart.
Folytatódott ott, hogy Bándi Jánosnak teljesen és tökéletesen elment a hangja. Beteg talán, vagy nem tudom, de meg sem ismertem azt a fénytelen, erőtlen hangot, ami már éneknek is csak nagy jóindulattal volt nevezhető. Borzasztóan sajnálom, Bándi –bár nem a kedvencem, de- igen népszerű művésze a Háznak. Ha beteg, nem kéne kinozni. Az a ritka csoda történt meg pénteken, hogy a már megszokottan mindig csúnya, kopott, hang nélküli tenorok által játszott Altoum császár leénekelte Kalafot. Fájdalmas volt hallgatni.
És a kis szerepek, istenkém, de tényleg! Az udvarhölgyek között volt egy remegős hangú meg egy hamis, egészen elképesztő, nem akartam hinni a fülemnek. A világ egyik legjobb operakórusa a miénk, és ilyen szerencsétlen udvarhölgyeink vannak?
Ping-Pong-Pang hármasa soha nem volt igazán jó ebben a házban, valaki mindig orditott, vagy hamis, vagy csak kopott hangú. Valaki a háromból, de most mindhárom énekes pocsék volt.
A Timurt megformáló Rácz István nem tudom mire készült, egy trónfosztott, öreg, támogatásra szoruló királyt nem lehet teljes hangerővel énekelni. Rácznak pedig van hangja, ajjaj, hatalmas, magvas basszus, csak hát itt éppen egy megtört öregemberről van szó.
Létay Kiss Gabriella Liujára mondanám, hogy kellemes meglepetés volt, de mióta hallottam Tatjánának, nem lep meg, hogy kellemes hallgatni a meglepően sötét szoprán finom pianóit. Az előadást megmenteni persze nem tudta, ahhoz Liu szerepe kevés.
És hát Lukács Gyöngyi, a cimszereplő, hát ő sem okozott csalódást. Hihetetlenül birja a szólamot, mindenhol kiegyenlitett, még Győriványi bömbölő zenekarán is áthatol. A szerepet persze nem tudja velem megszerettetni, de ez nem az ő hibája. Sok az én fülemnek az a 17 C, jóból is megárt a sok.
A kórus is gyönyörű volt, már legalábbis amit hallani lehetett belőle. Itt is igaz, hogy a legszebb részeket elfedte a zenekar – a kelő hold sápadt fényét például vastag viharfelhőként takarták el a nekiszabadult hangszerek.
Mindent összevetve életem egyik legkinosabb operaélménye volt a pénteki. Amikor én azon kezdek filózni, hogy Puccini igencsak melléfogott, amikor a Turandot különleges, tényleg kinaias zenéjébe idegen testként passzirozta bele a túláradóan olaszos Nessun Dormát, szóval ott valami nagy baj van – és nem velem.