Rijeka - utolsó nap

és én sírok. Elfogadom a sorsom, nem apellálok, nem hisztiztek, fegyelmezett vagyok és még mosolyogni is tudok, de legbelül vérzek. Szép volt egyébként, még az felújítás alatt álló új lakásában is voltunk, ültünk a teraszon, a malterosvödrök között. Csodaszép panoráma a tengerre, a konyhaablakból a hegyekre, minden együtt van, hogy elálljon a lélegzetem. A lakberendezési ízlése so-so, barna-fehér, nagyon biztosra megy. De a térszemlélete kiváló, és ahhoz is van érzéke, mit hova kell tenni egy lakásban, hogy kényelmes legyen.
Ebédre beljebb mentünk, a hegyek közé. Az út szélén árulták a hatalmas vargányákat, a nyálam majd elcsöppent. Azt is ebédeltünk, roston sütött gombát, aztán valami húst, már nem is emlékszem, de amellett is gomba volt. Az is napi gyűjtés egyébként, elég későn érkeztünk, nem tudtunk már válogatni, csak vargánya volt és kész, csak az volt a kérdés, hogy készítsék el. Neki természetesen gnocchi, tejszines gombamártással (imádja a tésztákat), nekem meg roston, egyszerűen, friss gombához nem kell nagy fakszni.
Dolga van este, a Tengerészeti Múzeum előtt rakott ki. Gyors búcsú volt, arcra puszi, hvala, thank you, hope to see you tonight, és már ment is, dudáltak mögöttünk mint az őrült. Igaziból nem bánnám, ha nem hívna ma már, megúsztam sírás nélkül, a lelkierőm utolsó morzsáit használom. Amúgy én sem értem, miért hiszem el neki, hogy fejesekkel vacsorázik ma este, de elhiszem. Tudja, nem igénylem a kegyes hazugságot, az egész helyzetet elfogadtam, és le is mondtam már róla régen. Kerestem is helyette mást, az más tészta, hogy nem találtam. Mondjuk ettől még kifosztva érzem magam.
Az előbb egy baromi rövid e-mailt írtam neki, pontosabban csak egy képet küldtem, ezt:

Jah, és hogy milyen volt tegnap a Hegedűs a háztetőn?
Jó. Kihangosított előadás, pár énekes -számomra- jól hallhatóan éppen csak el tudta énekelni a szólamát, de mindenki átviszi a lécet. A rendezés szerethető, semmi újat nem mond a darabról, minden poén ki van játszva és minden szívszorító pillanat ki van merevítve. Néhány alkalom után nyilván véresre unnám magam, de elsőre nagyon élveztem, hogy ismerem annyira a darabot, hogy horvátul is tudjam követni.
A horvát közönség egyébként jóval visszafogottabb, mint a magyar vagy akár a német. Itt nincs hosszas tapsolás, bravózás. Mindössze egy tapsrend van, a szereplők meghajolnak egyenként és csoportban is, a hosztesszek osztogattak minden szólistának valami szponzori ajándékot. Kihoztak két virágkosarat, még egy közös meghajlás, függöny. A közönség azonnal elhallgatott, még sötét volt a nézőtéren, amikor már álltak fel és húztak a kijárat felé. Egy évadnyitón, pláne egy premieren ez nem túl sok, nekem legalábbis szokatlan. Ez ugyanígy volt egyéként Zágrábban is, csak ott még ennél is röidebb volt, hisz nem osztottak ajándékokat. Függöny, még sötét a nézőtér, de már el is hallgat a taps, mindenki feláll. Lehet nekik van igazuk, egy sokszoros függöny elé hívásnál azt is tapsolni kell, aki nem érdemli meg.