:-) Szépjóestét!
Nem mosolygok ám, a szemem dagadtra van sírva, az orrom vagy a könnyektől, vagy a náthától csepeg, a torkom kapar, a fejem is fáj. Ez is kétesélyes, vagy a bujkáló láztól vagy bőgéstől.
Máma egy olyan baromi egyszerű és barátságos kérdéstől hogy "Mikor lesz még vizsgád?" elbőgtem magam. Ugyanis éppen akkor kezdődött egy méréstechnika csak én a multkori hiszti miatt nem mertem rá szabadságot kivenni. Basszák meg, benne van majd egy millióm, három év kőkemény tanulásom (na jó, másfél évet én lazáskodtam el) és több mint kilencven megcsinált vizsgám, közte két szigorlat. És az utolsó három vizsgával azt lesem, hogy mikor írják ki szombatra, hogy a kibaszott munkahelyemről ne kellessen szabadságot kivenni. Mert néhány naccságának szemet szúrt, hogy három napot szabdságon vagyok, kettőt dolgozok, négyet megint szabdságon, de pénteken már bementem. Mindezt egyeztetve, mindenkitől elkérezkedtem, jajjjajj, de gyűlölöm én ezt!!! Táppénzre persze mehetnék, arra senki nem szólhatna semmit. Még okos dolog is lenne, mert vállalkozóként befizetem a tb-járulékot, alkalmazottként meg visszacsalom mint táppénzt.
Gondolják ők.
Ja.
Végülis, nincs mit a szemére vetnem senkinek, én akartam ilyen egyszeri és megismételhetetlen lenni, hát akor ne csodálkozzak, ha senki sem érti hogy mi bajom.
Másodmunkába menet aztán jól bőrig áztam, jót tett nekem. A fizikai megpróbáltatások mindig a józanabbik eszemhez térítenek.
Hazafelé kerekezve aztán rájöttem, hogy én vagyok az alkalmatlan erre a fajta irodai munkára.
Magamban elkezdtem szépen összeszedni azokat az alkalmakat amikor a legrosszabbul éreztem magam és rájöttem, hogy az esetek kisértetiesen hasonlítanak egymáshoz, szinte egy kaptafára készültek.
Vegyük például a tavaszi konferenciát. Csak emlékeztetőül: azt az utasítást kaptam hogy írjak egy meghívólevelet az előadónak. Én megírtam, ők aláírták, elment. A konferencia előtt két nappal derült ki, hogy az előadó egyrészt rá sem ér, másrészt senki sem kért tőle sem árajánlatot és nem meghívni kellett volna hanem felkérni, sőt, a munkahelyéről kikérni. Ott maradtam én a klamóban, én csesztem el, miért írtam meg a levelet mielőtt egyeztettünk volna vele.
Vagy egy másik eset; kapok egy kinyomtatott e-mailt. Egy kérdés volt benne, hogy egy bizonyos rendezvényen tartunk-e szakmai előadást és ha igen, hány munkatársunknak kérünk belépőt. Én böcsületesen megírtam hogy igen, lesz egy programunk, kérünk hat belépőt. Másnap kiderült, hogy volt egy másik levél is, amiben csak annyi volt, hogy hány belépőt kérünk. Merthogy az nekünk jár, ingyen, annak aki kér. Megint én maradtam ott, elbasztam, nem tudtak a többiek ingyen menni bulizni. Akkor egyébként megvédtem magam, visszaordítottam és hozzájuk vágtam egy tízezrest, hogy vegyenek maguknak jegyet belőle. Csúnya jelenet volt, azóta is szégyellem, de valahol tényleg kell egy határt szabni, hogy miért vonhatnak felelősségre és miért nem.
Vagy Kekec Asszonyság, akit sikerült lebeszélnem arról, hogy egy isten háta mögötti volt szovjet köztársaságba magyarul címezzük a levelet. Sikerült magamra bizonyítanom, hogy még egy boriték megcímzésére sem vagyok képes. Mert az orosz címet persze őnagysága sem tudta előkeríteni, mégis csak a fordító irodára kellett bíznunk.
És így tovább, rendszeresen ilyesmikbe futok bele. Kapok egy pár szavas utasítást, a végrehajtásukhoz szükséges információ felét vagy harmadát, aztán a saját fejem után menve ott maradok hülyén.
A legutolsó ma történt, egy nagyon fontos levelet postázás előtt el kellett volna faxolnom. A levélen volt név és cím, egy cédulkán a faxszám - ami nem működött, egész délelőtt hívtam, nem vették fel. Amikor meguntam, a telefonkönyvből kikerestem a címet, felhívtam őket és kértem egy másik számot, ahova szépen el is faxoltam a levelet, aztán rohantam vele a postára. Mondom, hogy sürgős volt. Délután jött egy telefon. Hogy várják a faxot, miért nem küldjük. Rövid kavarodás után kiderült, hogy a levél ugyan a címben megjelölt helyre ment, de az épület hatodik emeletén egy nagyon nagy főnöknek, a faxot viszont ugyanannak az épületnek a földszintjén, az ügyfélszolgálati irodában várta valaki. A főnök éppen tárgyal, nincs ember, aki a faxot az asztaláról ki merné hozni. Ott maradtam megint, csak ezúttal nem a szégyenben, hanem a lelkiismeretfurdalásban. Miattam egy embertársam ott ült több mint három órát egy ügyfélszolgálati irodában - még elképzelni is szörnyű, én biztos asztal borítottam volna ilyen esetben. Baromság, de álmomban eszembe nem jutott volna, hogy egy levelet másnak kell elfaxolni mint aki a címzettje.
Amikor már minden helyre került, akkor persze az is kiderült, hogy rossz szám volt írva a cédulkára, 6 helyett 9.
Csak hát ilyenkor (mármint ha pl. nincs fax a megadott számon) akkor nem azt kéne csinálnom, amit a józan eszem diktál, azaz a rendelkezésemre álló információk alapján kinyomozni egy másik számot, nem, ilyenkor nem ez a helyes technika. Ilyen esetben Cuppancs Kisasszony módszerét kéne követnem, betenni a kézbesíthetetlen levelet egy kupacba, aztán három vagy négy nap múlva visszabattyogni vele a főnökhöz, hogy hát ezt nem tudtam elküldeni, főnökúrdrága, valami baj van a faxszal.
uhh.
Több sírás egyébként nem lesz a blogon. Vagy összekapom magam és írok normálisan, vagy abbahagyom. Én ugyanis szeretem visszaolvasgatni és újra átélni a dolgaimat, hát pár hónap múlva, amikor az egész már nem fog számítani semmit, nem szeretném újra érezni ezt a mostani gyomorgörcsöt.
Szóval, lényeg a lényeg: nem passzolok bele ezekbe a nagyon tagolt, mélyen hierarchizált rendszerekbe ahol nagyfönök, főnök, főnökhelyettes, kisfőnök, kisfőnök helsettese, asszisztens, titkárnő, titkárnőhelyettes, adminisztrátor és adminisztrátorhelyettes adogatja egymásnak a munkát. A sok kéz között úgy vész el a munka jó szinvonalú elvégzéséhez szükséges információ, mint az egyszeri király utolsó marék lisztje az udvari léhűtők kezén (kézen-közén).
Ha valaki nem ismerné a mesét, annak várnia kell holnapig, már nincs erőm leírni.
Szóval végeztem ezzel a fajta aktatologatással. Vagy találok normális, kreatív munkát amit hasznosnak is érzek, vagy visszamegyek varrni vagy takarítani. Ott legalább nem aláznak meg naponta.