:-) Ragyogó szépjónapot!
Mondhatnám, hogy minden jó, ha a vége jó.
Lidérces egy délelőttöm volt :-(
Elmentem a pajzsmirigy ambulanciára, ideje volt végére járnom a vizsgálatoknak.
Fél nyolc előtt pár perccel érkeztem, addigra már tömve volt az orvosi váróként funkcionáló lépcsőház - egyrészt időpontra visszahívottakkal, másrészt sorszámos "új" betegekkel. Az újat azért tettem idézőjelbe, mert én nem vagyok új, ismételniük kellett egy vizsgálatot, de nem voltak hajlandóak időpontot adni. Félóránként 6-8 beteget lát el az orvos, ha magamból indulok ki, még rá sem néz a betegre, csak kikeresi a számítógépben a leletét. Nem ecsetelem a lépcsőházi huzatot, a majdnem egy órás orvosi kávészünetet, lényeg a lényeg, 3/4 11-kor került rám sor úgy, hogy azok, akik 10 órára voltak visszarendelve még nem jutottak be. Több mint három órányi várakozás után megtudtam, hogy nincs pajzsmirigy betegségem.
Ez mondjuk jó hír, de ha előre tudom, eszem ágában sem lett volna végigszenvedni ezt a délelőttöt. Én, aki -20 fokban is bringázok (oda is azzal mentem) fél óra várakozás után bringás macskanadrágban, kabátban, kesztyűben, elkékült körmökkel, behúzott nyakkal dideregtem a jeges huzatban. Balról egy idős hölgy olvasott fel hangosan a mellette ülő másik idős hölgynek a "Gyógyulás és hit" című könyvből, jobbról egy harmadik idős hölgy vitatta meg az őt kísérő középkorú hölggyel, hogy melyikőkjüknek kellett volna tegnap videóra rögzíteni a nemrég indult új sorozat valahanyadik epizódját. Sajnos mindketten elmulasztották a felvételt, úgyhogy már nyilván soha nem fogják megtudni, hogy ki kivel és mit és hányszor. Egy idős úr mindenkit sorba kérdezett, hogy maga elé engedné-e. Mindenki a nővérkéhez utasította, szegény csak totyogott ott tanácstalanul.
Szóval hiába volt nálam a Delphi könyv, tanulni nem lehetett. Döntöttem magamba a szar_de_forró automatás kakókat, de nem segített semmi, a huzattól és a visszafojtott indulattól remegtem mint a kocsonya. És persze szorított a mellkasom, de ezt már szinte meg is szoktam.
Mikor végre megszabadultam, felültem a bringára, pár perc múlva éreztem, ahogy a lábaim és az ujjaim átmelegszenek, visszatér belém az élet.
Ebéd előtt még kivittem a kutyut egy kicsit a Dunára. Gyönyörű idő van, ezer ágra süt a Nap, nincs szél, kristálytiszta a levegő. A folyó zajlik, hatalmas jégtáblák úsznak rajta. A part mentén feltorlódnak, nagyon érdekes alakzatokat lehet látni. Éppen megzavartuk az ebéd utáni csendespihenőjüket töltő vadkacsákat. Egész nap vízen vannak, ha nem úsznak, akkor vagy a part menti jégen ülnek, vagy a sodródó jégtáblákkal vitetik magukat. Dél körül kicsit kiülnek a partra, gondolom, szunyókálnak a napon. Sajnálom, hogy felzavartuk őket, a blökim hosszan kilógó nyelvvel, boldog farokcsóválással rohangált a parton. Önző vagyok, gyönyörű látvány volt a rengeteg felröppenő madár. Különösen a gácsérok nagyon szépek, messzire világít a sötétzöld fejük.
Láttam jégmadarat is, tőlem alig 10 méterre ült egy ágon. Először a háta kékjét vettem észre, mozdulni sem mertem, nehogy felriasszam. Ő meg, mintha fényképeztetni akarná magát, úgy pózolt. Először oldalra fordult és a hosszú, ívelt csőrét mutatta meg, aztán szembe, hogy a korallpiros begyét is megcsodálhassam. Még levegőt sem mertem venni, a kutya hálistennek szimatolt valahol, nem zavarta meg a jégmadarat, így hosszú percekig csodálhattam - és szidhattam mgam, hogy miért nincs nálam ilyenkor egy fényképezőgép! Úgy illegett-billegett előttem az a madár, mintha modellt állna - vagy arra várna, hogy autogramot kérjek tőle. Remélem, nem sértődött meg, amiért a váratlanul jött megtiszteltetéstől megkukultam és bunkó módjára egyetlen szóval sem fejeztem ki az iránta érzett csodálatomat, csak bámultam, mint borjú az új kapura - vagy még inkább, mint valkür a jégmadárra :-))

Most viszont megyek be a suliba és este nyolcig gyakorolok, mint az állat.