:-) Szépjóestét!
Diplomamunka terv leadva és még arra is volt időm, hogy kissé átrendezzem a megtakarított pénzmagomat.
Sőt, arra is volt időm, hogy ezt a megtakarítást pár tízezer forinttal csökkentsem. Áldoztam kicsit a fogyasztói társadalom oltárán. Egy háromnegyedes ujjú, téglapiros pulcsit vettem, egy félcombig érő, ciklámen színű otthonka szerű pólót és egy sötétlila, váll nélküli színházba való blúzt. És végre vettem két pár kutyasétáltatáshoz való edzőcipőt és egy könnyű, puha mokasszint bringázáshoz.
Különösen az edzőcipőkre volt már sürgős szükségem - igazság szerint kilógott a lábujjam a régiből.
Kutyázáshoz és gombászáshoz mindig külön cipőim vannak, mert az úttalan utakon, köveken, kidőlt fatörzsek között való bukdácsolás elég hamar leamortizálja a lábbelit. És hát mit tagadjam, folyton nyakig sáros vagyok, egyszerűbb egy pár cipőt kinn hagyni az ajtó előtt és csak beleugrani, mint folyton tisztogatni a cipőket.
Nem az első eset már, hogy ennyire elrongyosodok.
Nem a pénz miatt (legalábbis egy ideje már nem) sokkal inkább az idő, és a lustaság. Meg az, hogy útálok vásárolni járni.
Az ember ugyebár hajnalban kiviszi a kutyát, rohan dolgozni, rohan a másik munkahelyre, rohan a suliba, hát majd pont nem azzal fogom tölteni az időmet, hogy egy boltban megfelelő színű (sár) és mintázatú (kutyapracli) kabátot keressek.
Normális kutyásoknak egyébként is külön ruhatáruk van a kutyázáshoz és nem lepődnek meg semmin, soha nem szólják meg a másikat amiatt, mert nem a legutolsó divat szerint van öltözve.
Van pedig nekik is divatjuk, a három fő irányzat mentén alakul a piac:
A kemény vonalasok egyenesen katonai gyakrolóban, de legalábbis militariban nyomják.
A proccosok márkás edzőcipőben és suhogós, bélelt melegítőben sétáltatnak.
A harmadik csoport -nevezzük őket trottyosoknak- mindenféle szedett vedett cuccokban sétáltat: kinyúlt mackóalsó, kamaszgyerektől örökölt szegecses műbőrdzseki, rangjelzéseitől megfosztott munkásőrzubbony, bármi előfordulhat ebben a kategóriában.
Én -szégyen vagy nem, de persze inkább szégyen- ez utóbbi csoportba tartozom. Azzal a különbséggel, hogy mivel bringázok, hát általában nem bajmolódok az átöltözéssel, viszem a kutyát macskanadrágban és rövid steppelt kabátban, éppen csak a mellényt és a sisakot veszem le. Ezért is szeretem a mellényt, elképzelem magam fényvisszverő csíkokkal a Duna parti erdőben, ajjaj, szóval akkor már inkább kukásmellény.
De nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy mivel a kutyások soha nem szólják le a másik öltözékét, hát úgy is néznek ki. A sáros tappancsnyom ugye alapfelszereltség, de a kutyás ruhákon gyakran van leszakadt zseb (vehemensebb jószágok jutalomfalat után szimatolva simán bleedugják a pofájukat az ember zsebébe, hát előfordul, hogy az a zseb nem bírja a terhelést és leszakad) és egyéb lyukak is előfordulnak. Az én kabátjaimat például a tüskék szokták megszaggatni. Igaz, nem a kutya miatt, hanem mert gombászás közben gyakran belegabalyodok egy-egy tüskés ágba.
De megint eltértem, eredetileg az időhiány és a ruházkodás kapcsolatáról akartam írni.
Szóval voltak (voltaaak?? Vannak!!) időszakok az életemben, amikor tényleg semmire sem volt időm. Átöltözni se, vásárolni se, tényleg semmire. Akkoriban bizony gyakran előfordult, hogy sétáltatásból hazafelé jövet a kutyát kikötöttem a közért előtt én meg bementem vásárolni, ezzel is nyertem fél órát. Hát kicsit sáros vagyok, meg a kabátom is agyonmosott, imitt-amott a vatelin is kilóg belőle, de érdekli a fenét, ezért nem fogok hazamenni és átöltözni. Új kabátot éppen vehettem volna, de ahhoz meg az kéne, hogy az embernek pont olyankor jusson az eszébe hogy kéne egy őj kabát amikor nyitva vannak az üzletek és van nála elég pénz is. Ez nálam, aki jobbára este tíz felé vénszorogtam haza ez akkoriban nem nagyon fordult elő.
Szóval kikötöm a blökit és túrom a pénztárcám egy tízesért, a bevásárlókocsiba. Esetleg húszas is jó lenne, de egyik sincs, csak papírpénz, százasok és a legapraja, 1-2-5 forintosok. No mindegy, gondoltam megvárok valakit aki váltani tud. Jött is egy elegáns hölgy, nyújtom neki a két ötöst, hogy tudna-e nékem adni egy tizest, a kocsiba, mert bemennék de nincs nálam tízes. Végigmért, benyúlt a pénztárcájába és adott egy tízest. Köszöntem, nyújtanám cserébe a két ötforintosomat de csak legyintett, hogy 'Tegye csak el nyugodtan!'
Hát, mit ne mondjak, régen szégyelltem magam annyira :-)
De tényleg annyira, hogy még aznap elmentem eg yboltba és gyorsan vettem magamnak két rövid kabátot - merthogy hosszú, bokáig érő kabátjaim votlak, de hát abban ugyebár nem lehet kutyát sétáltatni.
Hát valahogy így éreztem magam az elmúlt néhány hétben, csak éppen mindig akkor jutott az eszembe, hogy cipőt kéne venni, amikor se közel, se távol nem volt nyitvatartó cipőbolt.
Most viszont vettem két párat, szóval jó fél évig nem kell szégyenkeznem :-))