Az öreg hölgy látogatása

Amikor olvastam, hogy Ladányi Andrea, a modern tánc talán legjobb hazai képviselője játssza Dürenmatt tragikus komédiájának női főszerepét a József Attila színházban, én bizony -másokkal ellentétben- meg sem nagyon lepődtem. Ladányi Andreát láttam már táncolni, bizton állítom, hogy a legkifejezőbb testű táncosunk. A másodperc tört része alatt tud alakot váltani, az előbb még vágytól égő fiatal nő volt, aztán fúriává változik, majd zokogó húscsomóvá. Akinek ilyen képességei vannak, arról simán el tudtam képzelni, hogy prózai darabban is megállja a helyét.
Arra már inkább felszaladt a szemöldököm, hogy a férfi főszerepet viszont a színház főrendezője, Méhes László játssza. Hm. Hmhm. Végülis, nem magát rendezi, Zsótér meg csak tudja, mit csinál, hát nézzük meg, mi született ott az Árpád híd pesti lábánál.
A darabról semmit nem tudtam, ezelőtt soha nem láttam, készülni sem volt időm. A szinopszis alapján -ha nem Ladányiról lett volna szó- azt gondoltam volna, hogy valami keserédes vígjátékot fogok látni, így azonban inkább nem gondoltam semmire, minek, ahol egy balettáncos prózai főszerepet játszik és egy rendező a partnere -akit egy másik rendező irányít-, szóval ilyen darabról én látatlanban ne gondoljak semmit.
És milyen jól tettem! Így attól a pillanattól kezdve, ahogy felment a függöny, odaadhattam magam a játéknak.
A díszlet tarka, boltív tán vagy inkább bicebóca láb, nem is tudom, nem is fontos. A nyitókép a legatyásodott falusiakkal (szó szerint le vannak gatyásodva, fehérneműben indítanak) és a vasúti sineket jelképező kötélhágcsóval nagyon tetszik. A hangosítás csapnivaló, a magas hangok torzulnak - de ebből ugye le kell vonni az én operalátogatói elvárásaimat és megszokásaimat, szóval lehet, hogy nem is volt az olyan rossz. A szöveg viszont nem mindig érthető, kár, első perctől kezdve érzem, hogy ezzel veszítek. A zene furcsa, zaklatott, de hát milyen legyen ott, ahol évekkel ezelőtt bezárt a Wágner-művek, ahol nincs munka, ahol a polgármester az ellenzékkel egyeztetve maga jelöli ki az utódját, ahol mindenki hitelben vásárol, a következő segélyig. Ahol a városból évtizedekkel ezelőtt elszármazott, időközben meggazdagodott öreg hölgytől várják, hogy nosztalgiából juttat nekik némi adományt, tesz egy alapítványt vagy valami hasonló. Az öreg hölgy meg is érkezik, hozza is a várva várt felajánlást; fizet egy milliárdot annak, aki megöli azt a férfit, aki annak idején teherbe ejtette, megtagadta és aki miatt elhagyta a várost. Hát ez mondjuk elég erős felütés, de a falu viszonylag hamar magára talál az első meglepetésből és elegánsan leüti a magas labdát. Olyannyira elegánsan, hogy még lelkifurdalásuknak sem kell lenni, amiért teljesítik az öreg hölgy kívánságát. A frissen elkövetett bűnt megbocsáthatóvá, sőt, egyenesen el nem követetté teszi egy régebben elkövetett bűn. Az pedig, hogy melyik volt a súlyosabb, nem is kérdés; az amelyik előbb volt, hisz az váltotta ki a többit. Annak kell hát bűnhődni, aki először vétkezett. Az meg senkit sem érdekel, hogy ezzel semmit nem tesznek jóvá.
Számomra is érthetetlen, mivel fogott meg az előadás, de megfogott, működik a dolog.
Ladányi Andrea zseniális. Attól a másodperctől kezdve, ahogy a szinpad szélén állva lassan ráfókuszál a reflektor, a néző nem tudja róla levenni a szemét. Nem kellemes a látvány, rideg, frigid, árad belőle a megvetés. Nem csak a megvásárolandó polgármestert, a korrupt rendőrt, a meghasonlott értelmiségit és a hitetlen papot nézi le, de tán még a nézőt is. Vagy nem, egyszerűen csak olyan erős a kisugárzása, hogy még az erkélyre is jut belőle. Mondom, hogy a legkifejezőbb testű táncosunk, csak egyet lép, kézfogásra nyújtja a kezét és pontosan lehet tudni, hogy mit fog mondani az előtte álló embernek. A hangja is száraz, érzelemmentes és lenéző, nem egy kifejezett színészi hang, de ehhez a karakterhez pont ez kell. Egy ilyen nő soha nem engedheti meg magának, hogy a hangja elárulja az érzelmeit - már azon túl persze, hogy aki előtte áll, az egy pondró.
Méhes László Rudolfja Alfrédja is nagyon jól ki van találva. A város legnépszerűbb emberének indul, sőt, a nagy reménységnek, ha meg tudja pumpolni a régi szeretőjét, megválasztják polgármesternek (természetesen az ellenzék jóváhagyásával). A színházi főrendező meglepően jó színészi tehetséggel formálja meg a megdöbbent, de később a halálba belenyugvó, sőt, azt maga is vágyó Illt. Elhiszi magáról, hogy jó lesz neki mártírnak lenni, különben is, megérdemli a halált. Hátborzongató, teljesen hiteles folyamat.
Zsótér zseniálisan vezeti a szinészeit. Nem csak a főszereplőket, de mindenkit. A város vezetői, értelmiségei, Ill családja magától értetődő természetességgel alakul át individumból a történetet kommentáló görög kórussá - muzical stílusban, természetesen. Vagy a fene tudja, görög szavalókórus zenei kísérettel, hogy hívják azt?
A darab szövege is nagyon tetszik, friss fordítás, nem mentes a mai életünkkel kapcsolatos áthallásoktól sem. De z is így van rendjén, a színház egyik legfontosabb dolga, hogy megszűrje és csak a lényegre koncentrálva felmutassa nekünk napjainkat.
Nagyon jó az előadás, tetszik nekem ez a furcsa, fordított sztriptíz - egy kisváros lakói előbb félig meztelenül, de a magukra erőltetett arcnélküliségben láthatóak, aztán pedig egyformán ízléstelenül felöltözve, ám lecsupaszítot arcvonásokkal, individumként állnak a néző előtt. Szinte nem is szinészkednek pedig, és mégis.