Szoftkurvának lenni

Máma reggel összefutottam ex-felebarátnémmal. Ha már, akkor rákérdeztem, hogy-hogy nincs a Balatonon. Évek óta arra vár, hogy ha nyugdíjas lesz, leköltözik a pasijához, akivel hoszabb-rövidebb mosolyszünetekkel több mint tíz éve vannak együtt. Nem összeköltözésről volt szó, barátném vett magának egy házat, a pasija meg aktív korában építési vállalkozó volt, hát szépen felújította neki. Van benne minden; rózsaszín, szív alakú fürdőkád, fehér cserépkályha, aranyozott osztókkal díszített műanyag ablakok, szóval tipi-topi kis luxuskéjlak. Barátném ártatlan, kislányos szempillarezegtetéssel mondja, hogy hát ők már nincsenek jóba Zsanmaréval (a pasi tényleg hasonlít a híres színészhez). Hogy miért? Hát mert tavaly, amikor kész lett végre a ház és lett volna a házavató, ő talált egy kidobott cicát és nem akarta otthon hagyni, ezért azt mondta Zsanmarénak, hogy lekéste a vonatot. Az pedig megsértődött, ő meg nem békítgette. A cica persze két nap múlva elpusztult szegényke, de ő akkor sem fog megalázkodni egy férfi előtt. Most meg van Pesten egy jó állása, a nyugdíja mellé megkeres ugyanannyit, meg tudja tartani a pesti lakást, sőt, jövő héten kezdik a felújítást.
Húbazmeg!
A reggeli megbocsátó hangulatom úgy párolgott el, mintha soha nem is éreztem volna.
Tíz évig együtt van valakivel, amig jól ment a pasinak addig pénzelte meg ékszerekkel, mobiltelefonnal halmozta el, amikor már nem ment olyan jól, akkor több millió forintot érő élómunkával leszervezett neki egy komplett házfelújítást, ő pedig egysezrűen csak "nem békítgette"!
Merthogy egy ápolásra szoruló cica miatt lemond egy hetekig szervezett házavatót, hát istenkém, ő tényleg ilyen, a macskákat őszintén szereti, ezt el is lehet fogadni. Na de hogy egy több mint tíz éves kapcsolatot meg se próbáljon helyrehozni, hát ahhoz tényleg az kell, hogy be legyen fejezve az a ház és a kivitelező, ingyen dolgozó projekt-menedzserre ne legyen szükség a jövőben.

Egyébként ő egész életében így élt. Olyan ékszeres ládikája van, ami a Kincses Sziget kellékeként is megfelelő lenne. Több tucat gyűrű, karkötő, vagy húsz medál, súlyos nyakláncok, a fülbevalót egy hónapig úgy tudja cserélgetni, hogy soha nincs rajta kétszer ugyanaz. Én nem kis darabok, a fülcimpája már lassan átszakad annyira megnyúlt a súlyos ékszerektől. És minden darabról tudja, hogy melyik pasijától milyen alkalomra kapta, továbbá, hogy melyik ékszerboltból vagy ötvöstől való és hány gramm. Egyetlen egyszer kért tőle vissza egy férfi egy medált, az anyja ékszerét, amit még a nagyanyjától örökölt, vagy száz éve vándorol a darab a család nőtagjai között, hát azt visszakérte a mocskos zsidó. Még szerencse, mert így legalább megtudta róla azt is. Mármint azt, hogy zsidó az illető.
De nem csak aranyra utazott a lelkem, külön pasija volt arra is, hogy a diplomata-boltból beszerezze neki a perszil mosóport, az ópium parfümöt és a francia propoliszos arckrémet. Nehogy már a snassz Bioponnal kellessen mosnia a csipkebugyijait.
És mindezt olyan ártatlanul, olyan természetesen meséli (igaz, nem egyben, hanem apránként), hogy csak az ilyen hozzám hasonló, rosszindulatú, irígy fapicsáknak jut az eszébe, hogy hát ez a nő egy ordas kurva. Szerintem még a pasik sem vették észre, hogy mennyire lehúzta őket. Karácsonyra még megkapta a köves gyűrűt, szilveszterkor kirúgta az illetőt. Csak, mert.

Az piszkálja a fantáziámat a legjobban, hogy mit szólhattak mindehhez a férfiak. Észrevették-e, bánják-e, hogy annyit költöttek rá, vagy természetes nekik hogy a barátnőjük éjjeliszekrényén ott van egy persely és ha üresen hagyják, a nőnek következő alkalommal fáj a feje. Annyira, hogy csak egy fonott aranylánc képes elmúlasztani. Akkor nyilván maguknak sem ismerték be, hogy levették őket, de néhány nővel és évtizeddel később vajon hogy emlékeznek egy ilyen kapcsolatra?



Nagyon más:
vajh jó lesz-é annak a kis füstölt csülöknek amit a húsvéti sonkámnak szánok, ha csak félig főzöm meg, majd átteszem a nemrégiben vásárolt, jól beáztatott agyagedényembe, kicsit megkenem mézzel és a sütőben fejezem be rajta a puhítási procedúrát?