Az istenek alkonya - Wagner-napok, MüPa

Négy nap maratoni zene után bealkonyult az isteneknek, Valhallát és kicsinyes, irígy, kapzsi, gyűlölködő lakóit elemésztették a lángok. Itt maradtunk mi, emberek és a nagy kérdőjel, hogy tudunk-e majd náluk különbek lenni. Vagy legalább megpróbálunk-e különbek lenni.

Zeneileg egy ritka szép, sztárokkal bőven kistaffírozott előadást élvezhetett a nagyérdemű.
Kezdjük rögtön az abszolut közönségkedvenc Matti Saminennel, aki Hagen szerepét énekelte. Hagen Alberich erőszakból született gyermeke, olyan is; örömtelen, gyűlölködő természet. Salminen, a hétköznapjain édes, imádnivaló finn mackó (videó, 1:30-ig tekerni) a világ leghitelesebb Hagenjei közé tartozik. Mindent tud a hangjával, fortyog ha kell, az álmában megjelenő apjával szinte transzállapotban motyog, két perc múlva viszont olyan bődüléssel hívja fegyverbe a gibichungokat, hogy a hallgatóban megdermed a vér. Nem győzök elég hálás lenni Fischer Ádámnak, amiért elhozta nekünk ezt a csodát.
Susan Bullock Brünnhildéje nagyon jól sikerült, a művésznő igen érzékenyen és hatalmas állóképességgel oldotta meg ezt a félelmetes szerepet. A helyes kis szőke nő a bosszúeskü alatt olyan fúriává alakult, hogy a szünetben Kaptárlakó csak nézett rám nagy rémülten, hogy hát ő nem tudta, hogy egy valkür ilyen veszedelmes is tud lenni. Mondtam neki, hogy nem mindegyik, de Susan Bullock igen - és még néhányan rajta kívül, de igen kevesen. Gyönyörű volt a tűzhalál is. A rendező kíméletlen módon egyszál egymagára hagyta a színpadon a több mint negyed órás áriára, de Bullock megoldotta, fogta a közönséget, egyetlen másodpercre nem engedte elkalandozni a figyelmet. Szép alakítás volt.
Stig Andersen Siegfridje is igencsak a helyén volt. A pesti közönségnek talán szokatlan Andersen kölykös szerepformálása, mi Molnár András alakításaival komolyabb, hősiesebb Siegfriedhez vagyunk szokva, de nekem tetszik ez a szerepfelfogás. Hangilag tökéletesen hozza az aranyszívű, de neveletlen és zabolázhatatlan, csak az ösztöneire hallgató kamaszt. Az lenne az igazi, ha januárban továbbra is hallhatnék egy hősies, érces Siegfriedet, ilyenkor meg egy kölyköset.
Hartmut Welker Alberichje etalon, a tegnapi alakítása pedig különösen az. Úgy tekergett a hangja Hagen körül mint egy kígyó, szinte szuggerálta bele a gyűlöletét. Valóságos vezeték nélküli gyűlöletátvitel volt amit hallottunk, libabőrös lett a karom a jelenet alatt.
Markovics Erika Gutrunéja igazi meglepetés. Meglepetés, mert az elmúlt 10 évben mióta Wagnert hallgatok mindig is ő énekelte ezt a szerepet, de még soha nem hallottam ilyen szépnek és áttetszőnek a hangját. Annyi kifogásom van csak, hogy egy picit többett kellett volna mutatnia magából. Siegfried mégiscsak első pillantásra beleszeret (persze csak miután megitta a varázsitalt), szóval bennem valahogy egy kacérabb és kihívóbb, elég butuska Gutrune él.
Cornelia Kallisch igen emlékezetes Waltrautét formált. Neki csak egy jelenet jut, amikor szökött valkürként felkeresi Brünnhildét, hogy elmesélje neki Valhalla depresszióját és elkérje tőle a gyűrűt. Brünnhilde persze nem adja, hogy adná, hisz a jeggyűrűjéről van szó. Szép kettős volt, a két énekesnő tökéletes partnerségben, a másik minden rezdülésére érzékenyen reagálva adta elő.
Oskar Hillebrandt beugróként énekelte Guntert, és nagyon jól hozta a nem igazán gonosz, de roppant kisstílű, folyton a kiskapukat kereső, gyáva puhapöcsöt. Ez a szerep nagyon jól megy neki, a végén kicsit még meg is sajnáltam. Azt azért mégsem érdemelte, hogy Hagen őt is leszúrja.
A nornákat Kovács Annamária, Németh Judit és Temesi Mária énekelték. Németh Juditot Frickaként már az egekbe dícsértem, most sem mondhatok mást. Kovács Annamáriát pedig jó lenne, ha a következő pesti Ringben kipróbálnák Erdának. Nem is értem, miért nekem kell hogy ez az eszembe jusson.
A három rajnai sellő szerepében González Mónika, Gémes Katalin és Schöck Atala kacérkodott és jósolta a szomorú jövőt. Szépek voltak nagyon, Kaptárlakó különösen González Mónikába esett bele. Hogy miért, azt nem mondom meg, legyen elég annyi, hogy igaza van a srácnak, tökéletesen megértem.
Fischer Ádám és a Rádiózenekar megint remekül teljesített. 16 órányi tömény zene négy nap alatt, elképesztő, nem is értem, hogy bírták. Siegfried gyászindulója az én ízlésemnek erős volt, ilyen felfogásban még legalább egy résznek következni kellett volna, amiben Siegfried lelke bosszút áll. De nem lesz aki folytassa a sztorit, a gyászindulóval valami véget ér, ezt az érzést hiányoltam a zenéből. Mondjuk ez legyen a legnagyobb gondunk, csodálatos négy előadást hallhattunk. Nem véletlen, hogy a zenekar és karmestere kapta a legnagyobb tapsot.

Ami a rendezést illeti, hát azt hiszem, hogy Hartmut Schörghofer bedobta a maga kis kavicsát a magyar operajátszás állóvizébe. Kellett ez a kis segítség annak a három magyar kavicsdobálónak, akik vért izzadva, folytonos támadásoknak kitéve próbálnak némi hullámverést kelteni ebben a punnyadt tóban.
Néhány hibától eltekintve nekem nagyon tetszett ez a rendezés. A táncosokról és a megszemélyesített Logéról és Wotan hollóiról már beszéltem. Ők folyton megjelennek, a viselkedésükkel kommentálják a történteket, vagy csak jelzik, hogy az istenek azért figyelnek és próbálnak beavatkozni. Ez zseniálisan működik, a közönség azonnal veszi a lapot. Az alkotók ebbe az estébe is rengeteg poént rendeztek bele, csak néhányat szeretnék megemlíteni. Először is ugye Siegfried ruhája. A négy este folyamán ő az egyetlen aki nem estélyi ruhát visel, hanem kívül hordott fekete inget és nadrágot, valami durva talpú fekete cipővel. Na most ere a hacukára a II. felvonásban rávesz egy frakkot. Az ing ugyanúgy kilóg a gatyából, a cipő mattsága kiordít a sok finom lakkcipő közül, eszméletlen jó poén, tökéletesen mutatja, hogy akinek nem volt gyerekszobája és nem is akar ilyesmit elsajátítani, az akármit húz magára, akkor is lúzer kovácsinas marad. Az is gyönyörű, amikor Siegfried halálakor ezt a frakkot Loge lehúzza róla és leteríti a földre, Siegfried pedig ugyanabban a ruhában tűnik el a süllyesztőben, mint amiben megismertük. Eretnek vagyok a wagneriánusok között, de én az ilyen ötletekért (is) szeretek például kis prózai színházakba járni. Mindig nagy öröm és meglepetés számomra, ha operaszinpadon is élnek ilyen és ehhe hasonló eszközökkel.
Az is zseniális volt, amikor Hagen, Gunter és Gutrune kitervelte, hogyan szerezzék meg Siegfriedet Gutrunénak. Hagen elmagyarázta, hogy megitatják Siegfriedet egy varázsitallal, amitől azonnal elfelejt mindent és beleszeret Gutrunéba. Közben egy pincérnő behozott egy tálcát két kávéscsészével és megkínálta a két Gibichungot, Guntert és Gutrunét, azok pedig elfogadták a kínálást és megitták a kávét. Én meg majdnem lekiabáltam az erkélyről, hogy baszátokmeg, hát ennyire hülyék nem lehettek!! Éppen arról beszél, hogy megmérgez valakit, ti meg elfogadjátok tőle amit kínál??!! Tedd már le azt a csészét vagy köpd ki, vagy valami, te isten barmocskája! Tisztára mint régen a bábszínházban, kedvem lett volna beszólni a szereplőknek. Ugyanakkor viszont Siegfried nem kapott sem csészét, sem serleget, Gutrune csak finoman megérintette a homlokát és hősünk el volt veszve a két szép szemében. Az ellenméreg is hasonló volt, csak akkor Hagentől érekezett az érintés. Nagyon szép volt.
Az igaz operarajongók ki fognak tagadni de én Siegfried papírhajóját is imádtam. Hősünk csónakon érkezik a Gibichungok csarnokába. Ez úgy történt, hogy Siegfried egy kis papírcsónakot hozott be a tenyerén. Ez itt még csak vicces volt, de később, amikor már Guntert és a meggyalázott Brünnhildét hozta ugyanez a csónak, akkor már a kórus adogatott a feje fölött egy hatalmas papírhajót. Kicsit aggódtam, mert a nagy izgalomban inkább hánykolódott, mint ringatózott az a csónak, de nem süllyedt el, végül szerencsésen kikötöttek. És itt az egész játék át lett értelmezve, mert az egyik kórista nagy látványosan kettétépte a csónakot. A nem tudom hanyadik Ringem után csak most esett le, hogy ettől kezdve már minden eldőlt, nincs visszaút, Siegfried innen már nem megy el élve, nem lesz szüksége többé a csónakra.
Egyáltalán, a csónakos jelenet mellett is, a kórus remekül volt mozgatva. Imádtam péládul, ahogy a vadászat szünetében megpihentek és nekikészülődtek az evésnek; mindenki kapott a nyakába egy szalvétát, nehogy leegye az ingjét. Azt is imádtam, amikor Siegfried meséje alatt egymásra dőlve bealudtak és csak a lényegre ébredtek fel. Az pláne nagyon tetszett, hogy Hagen "Fegyverbe!!" kiáltására egyszerre tüntek fel a kivetítő mögött, méghozzá gázálarcban. Jópofa is volt és logikus is, hisz harckészültségben élnek, hát egy pillanat alatt tudnak hadiállapotba rendeződni. Ha dárdákat meg kardokat adnak a kezükbe, azokkal csak kiszurkálták volna egymás szemét azon a keskeny kis szinpadon. A gázálarc meg legalább könnyen begyüjthető volt amikor lefújták a riadót és kiderült, hogy mégsem harcolni kell, hanem lakodalmat ülni. Szóval szerintem teljesen oké, ahogy a rendező a kórussal bánt.
Ami nem tetszett, az a Gibichungok csarnoka. Néhány unatkozó juppi mászkált egy váróhelyiségben. Modernnek modern, és értettem is, hogy a gibichungok elfajzott nemzetsége (és nem nemzettsége, tisztelt feliratozók!!) az egész napját kávézásal és mindenféle pótcselekvéssel tölti, de unalmas volt. Az álcselekvés mindig unalmas, az a jelenet meg ott az I. felvonás végén piszok hosszú, a második óra vége felé már a közönség is lankad, szóval oda kellett volna valami, ami segít a nézőnek ébren és pláne összeszedetten maradni. Ott a táncosokkat kéne bevetni és persze a hollókat aktivizálni, mert az I. felvonás vége sajnos nagyon leült. Más rosszat nem nagyon tudok mondani a rendezésre. Talán még a vadászat elején vízbe vetődő farkas volt az, amire fanyalogtam. Tudom én, hogy Siegfried Waelsung származék, tehát farkasfi, de medvére vadászik, meg egyébként is vadászik és nem horgászik, szóval az ott nekem nem jött be. Még akkor sem jött be, ha Siegfried halálakor egyszercsak egy emberi test csobbant ugyanúgy a vízbe, mint fél órával előtte a farkas. Ez a rész nem tetszett, de egyéként a rendezés teljesen oká, követi a cselekményt és segíti a megértést, az elvontabb részeknél kicsit pörgeti is, csak gratulálni tudok az alkotáshoz.
A végén egyébként a konzervativ operarajongók is megkapták amire vágytak, mert volt valódi tűz, lángoló Valhalla és áradó Rajna is. Szép finálét kaptunk, hosszú másodpercekig tartott, mire a közönség felszabadult és tapsolni kezdett.

A nap videóján Matti Salminen, mint Hagen őrzi a Gibichungok csarnokát. A felvétel a Metropolitenben készült, James Levine vezényel.
Salminen sötét, csilagtalan éjszakához hasonlítható hangja mellett érdemes figyelni a zenére is. Sűrű és fenyegető, egy-egy pillanatra felbukkan benne az éjszakai Rajna, a dermedt csendbe burkolózó Valhalla is.
.

Időben szólok, hogy a MüPa pénztárában már lehet jegyeket kapni a jövő évi Wagner-napokra. Lesz két teljes Ring és két Parsifal. Munkanélküli állapotomra való tekintettel a 2. sorozatra vettem egy legolcsóbb bérletet és majd ha megkapom az első fizetésem, az 1. sorozatra is veszek egyet, egy középkategóriás helyre.
Hacsak addig valaki úgy nem dönt, hogy Brünnhildével Wagnert nézni olyan, vagy tán még jobb is, mint Schumacherrel Forma 1-et (*) és ez megér neki annyit, hogy kibérelje nekem a díszpáholyt.
A meghívót a már jól ismert e-mail címre tessék küldeni :-)


----------------------
(*) copyright by kaptárlakó