Még mindig hibernálva

Vagyok. Gyakorlatilag napi minimum 9-10 órát alszom. Reggel nagyon korán, legalábbis nekem nagoyn korán, fél hatkor kelek, az első rózsaszin felhőkben már vagy a közeli rétről, vagy a hátam mögötti hegy szoknyájénak fodráról gyönyörködök. Hét órakor már otthon vagyunk, vitamin a kutyánk, cipőcsere, laptopot, bedobozolt ebédet, kötést felkapni és öt perc múlva már trappolok is lefelé, hogy le ne késsem a céges buszt. Nyolcra már be is érünk, közben megkötök két-két és fél sort a pulcsimon. Borzasztó érdekes, hogy ami engem nyugtat, az a kollégákat halálra irdegesiti, azt mondják, miért nem fejtek inkább rejtvényt. Hát szerintem meg le vannak szarva. A borzsztó korai beérkezést (örkor indul vissza a busz, gyakorlatilag 9 órás a munkanapom) azzal komopenzálom, hogy bent reggelizek és zuhanyozok. Ahogy nézegetem a gúglit, másfél.kát óra alatt beérnék bringával, csak éppen nem találok semmilyen kis forgalmú utat, amin mernék. Akkor azt csinálnám, hogy egyik nap reggel bringával mennék., másnap délután azzal jönnék vissza – gyakorlatilag minden napra meglenne a 30 km-em, ami kéne a jó közérzethez.
Mióta felhoztam, jelentősen könyebb lett az életem, mert az eddig fél órás buszra várások vagy háromnegyed órás gyalogtrappok helyett 10 perc alatt Veresegyázon vagyok. Méghozzá úgy, hogy még tekernem sem kell, csak kapaszkodni a kormányba és fékezni. Hazafelé persze vissza kell adnom a gravitációnak azt, ami őt megilleti, mert majd’ fél óra az út és rendesen csorog a hátamon a viz. Kettesnél feljebb nem is nagyon tudok kapcsolni, annyira meredek. Sőt, sokszor le is kell szállni és tolni. De legalább nem a hátamat húzza a bevásárlás. A fene sem gondolta volna, hogy egy két kilós sütőtük legalább öt kilósnak érződik, mire hazaérek vele. Nyilván egyszerúbb lenne az életem, ha zsemlén meg parizeren élnék, de mit csináljak, ha egyszer a kelkáposztát meg a céklát jobban szeretem, hát nem?
Az azért mindig nagy esemény, amikor a hatalmas, a pesit lakásomnál nagyobb garázsból kitolom Granét. Hiába, no, egy valkür lova méltó elszállásolást érdemel! Én azért még soha nem álltam meg röhögés nélkül, tényleg vicces, pláne amikor a szomszéd is látja és döbbenetében rágörcsöl az ujja az udvarán lévő kocsiforditó távirányitójára.
Még mindig szeretek itt lenni, szeretek cipekedni, a vizmosásokban csúszkálni, éjszaka a szelet hallgatni. Lehet azért is alszom olyan sokat, mert a nagy hegyi szél kifújja a fejemből a gondolatokat. Néha már a széken ülve is elnyom az álom. Na jó, a héten egyszer sikerült majdnem éjfélig fennmaradnom. De azt is csak azért mert Carlos Alvarezzel néztem meg egy Machbetet És tetszett, nagyon tetszett. Alvarez is, az opera is. A rendezés néhány részlete is. Különösen az, amikor a III. Felvonásra a boszorkányok széttolták a házaspár ágyát. A többi so-so, de azt már nagyon szerettem volna látni, hogy a sok gyilkosság és hatalmi harc elhervasztja a Lady szexuáliis hatalmát. Valamit valamiért, nekik nem az életükkel, hanem sokkal inkább a köztük meglévő harmóniával és a boldogságukkal kellett fizetni a bűneikért. Szóval ennyit sikerült a héten, a többi este csak bóbiskolás, aztán megadom magam, kikapcsolom a laptopot, az agyamat (azt mondjuk nem kell, az eddig is tompa), a hónom alá gyűröm a paplan csücskét és már alszom is.
A házvásárlás egyébként nem teljesen reménytelen, pont a szomszédom kelt most el, 15 millióért. Az ráadásul jobban is rendben van, mint az enyém, új tető van rajta, meg úgy általában is, több izléssel és jobb anyagokból épült. Szóval azért nézelődöm, hátha sikerülne valamit. Még ha nem is örök panorámás, nincs is vele ekkora kert. Mert attól azért félek is, ekkora telkekkel napi több órát kell dolgozni, hogy szép legyen, metszeni, permetezni, hát nekem ez azért most nem igazán fér bele. No mindegy, a veszély nem túl nagy, lévén, hogy ehhez pont 15 millió kéne, de legalábbis a fele.
Tegnap elindultunk egy sárga túristajelzésen. Gondoltam, valahova csak visz, menjünk rajta végig. Jó dolog ez a túristajelzés, az ember teljes bizlommal indulhat neki a legismeretlenebb erdőnek is, mert biztos lehet benne, hogy az ösvény valahova visz; település szélén, buszmegállóban vagy vasútállomáson ér véget. Nekiidultunk hát, és most sem hagyott cserben a sárga jelzés; alig egy óra séta után egyszercsak Erdőkertesen találtuk magunkat. Tényleg döbbenetes, hogy mennyire összeépültek itt ezek a települések. Az ember szinte észre sem veszi a faluk határát jelző táblákat. Annál idegesitőbb, hogy minden kis falu meg városka úgy viselkedik, mintha a többi nem is létezne. Saját busz, ami nem megy át szomszédba, faluhatáron véget érő járda, háromszáz méter mocsár után kezdődik csak az újabb járható út és hasonlók. Hülyeség, ha fájna, az itteni önkormányzatok környékén nem lehetne füldugó nélkül létezni, annyit orditanának.

A nap örömhire egyébként, hogy a kurva vasút sztrájkol. Én meg ugye mennék Operába, csak azt nem tudom, hogy mivel fogok visszajönni. Nem csak operába egyébként, itt van egy hátizsáknyi pulcsi is, amit nem akarok kézzel gyömöszölni meg csavargatni. A gyapjúprogram sokkal kiméletesebb ......... lenne, ha el mernék indulni.
Basszameg!
A nap jó hire viszont, hogy van egy buszom 23.20-kor. Ergo ha sztrájkol a vasút, ha nem, opera után még haza tudok jutni.

Carlos Alvarez énekel