Medveálom mackóruhában

Határozottan jót tesz az idegeimnek ez a nagy hegyi csend.
Vasánap megkerültük a Margitát. Gyönyörű idő volt, a levegő csipős és friss, hát sétáltunk egy nagyot – aztán egyszercsak ott találtuk magunkat, ahonnan elindultunk. Közben leraboltam egy kökénybokrot és megtaláltam az első marék júdásfüle gombámat is. Sőt, volt közöttük egy akkora, hogy az már valóságos lapátfülnek számit. Hülyeség, de valahogy úgy érrzem, hogy ezzel a tányér leveshez elegendő ajándék gombával üzent a hegy, hogy elfogadott engem. Hogy ha már annyira akarom, jó, legyen, Ő nem bánja, járjak oda. Az igazi felhasználás valami kinai étel lett volna, de mivel semmi ilyesféle fűszerem nincs itt, hát csak egy kis csirkecsontból készült levesbe főztem bele némi póréhagymával és sárgarépával, izesitésnek kapott pár csepp ecetet és egy csipet csipőset, aztán glutty-glutty, már be is kanalaztam. Finom volt nagyon, hálás köszönet érte.
A második fogás túrógombóc volt, méghozzá micsoda csoda túrógombóc!!
Van a köryéken egy tehenészet, akik kis mikrobuszokból árulják a friss tejet, túrót és tejfölt. Hát kérem, az a túró az olyan, de olyan, amilyennek egy túrónak lenni kell. Nagy szemcsés, krémes, édes, az illata friss. Mióta itt lakok, minden héten vettem és nem győzök eleget enni belőle. Volt már túróscsusza, kőrözött, barackos túrókrém, tejfölös túró póréhagymával, és tegnap a csúcs, a túrógombóc. Két tojást két tojáshéjnyi tejjel és egy csipet sóval enyhén felvertem, és belekevertem negyed kiló túrót. Állitólag szitán át kéne törni, de én úgy szeretem, ha a gombócban kis darabkákban látszik a túró, úgyhogy csak villával jól öszekevertem a tojásos tejjel. Került még bele egy kanál olaj, aztán annyi griz, amennyit felvett a massza. Ne legyen túl kemény, mert akkor a gombóc is az lesz. Ezután már csak ki kellett várni, hogy összeérjen a cucc, ez minimum két óra, de lehet egy délelőtt is. Közben egy loccsintásnyi olajon ropogós pirosra piritottam egy nagy marék zsemlemorzsát. Ennek jobb ha kihül és hidegen forgatjuk majd bele a gombócokat. Amikor megpuhult a túrós massza, lobogva fővő sós vizbe evőkanállal nagy galuskákat szaggatam és kábé tiz perc alatt készre főztem. Igaziból gombócokat kéne formázni, de egyrészt én a mostohámtól tanultam főzni, aki szaggatta a túrógombócot, másrészt itt olyan kicsi a munkafelület, hogy nem tudnám hol szétrakni a megformázott gombócokat, maradtam hát a galuskáknál. Laskaszűrőben lecsöpögtettem és azon forrón piritott zsemlemorzsába forgattam a gombócokat. Friss sütőtüklekvárral körbepöttyöztem, isteni lett! Két hatalmas adag, tegnap és ma is ezt ebédeltem.

Nna, ez a sütőtöklekvár, ez újdonság, ilyet most csináltam először.
Rengeteg almám van a kertben, eltárolni nem igazán tudom, fel akarom hát használni. Az almakompótot és a lekvárt sajna annyira nem szeretem, kitaláltam hát, hogy másféle gyümölccsel keverem. Először kivire gondoltam, de az itt éppen nagyon drága. Addig törtem a fejem, amig kigondoltam, hogy megpróbálom sütőtökkel. Jelentem, remek ötlet volt, nagyon finom lett.
Egy másfél kilós sütőtököt meghámoztam, kimagoztam, kockákra vágtam. Hasonlóan jártam el egy bő kiló almával is, azzal a különbséggel, hogy mivel ez garantáltan vegyszermentes, a héját azonmód befaltam, ahogy a kés alól lekacskaringózott.
Amikor ez is felkockázódott, akkor negyed kilónyi cukrot egy vastag fenekű lábasban megolvasztottam. A sűrű, barnán fortyogó karamellre ráboritottam előbb a tököt, aztán az almát, kicsit átkavartam, majd rázártam a cuccra a kukta fedelét és lassú lángon, valamivel több mint tiz perc alatt puhára főztem. Magától is kezdett szétmállani, de nem akartam agyon hőkezelni, ezért inkább beleeresztettem a botmixert. Egy guszta, sötét narancsszinű, mézédes pépet kaptam, amiben csodás harmóniába olvad a sütőtök édese az alma savanykájával és a karamell kissé rusztikus aromájával. Ezt most nem tartósitottam, csak amikor kihült, kis ételhordó dobozkákba szedtem. Túrógombóchoz, mákos tésztára, császármorzsához, kenyérre kenve pillanatok alatt el fog fogyni. Sőt, szerintem még grizes tésztát is fogok csinálni, mert ha jó tésztából főzik és finom lekvárt adnak hozzá, az is egy izletes étel. Lehetne még fahéjjal, szegfűszeggel, gyömbérrel, ezzel-azzal fűszerezni a sütőtöklekvárt, de ilyesmim még nincs itthon, majd a következő adagot.

Jah, és hogy honnan jött a poszt cime?
Hát a hétvégén valóságos téli álomba merültem. Betettem a Sose halunk meg!-et, elaludtam rajta. Betettem a Mirkát (Gerard Depardieu, nyamm), elaludtam rajta. Betettem a Karnyónét, elaludtam rajta. Gyakorlatilag csak arra az időre ébredtem fel, amig lemezt cseréltem.
És ez igy van jól, nagyon kellett ez a vasárnap.
Nap videójának legyen itt egy részlet a Karnyónéból. Wiedemann Bernadett énekel.
Én szerettem ezt a kis darabot, sajnálom, hogy olyan gyorsan kivették a repertoárból.



Voltam egyébként operában is szombaton, Sümegi Esztert akartam meghallgatni a Manonban. Megérte elmenni, mert a művésznő gyönyörűen énekelt és tőle telhetően egy kedves, sérülékeny Manont hozott. Azért tőle telhetően, mert ehhez Valló Péter rendezőtől semmi segitséget nem kap. Borzalmas ez a rendezés, tényleg. Manont ugye a részeges bátyja eladja egy gazdag öregembernek. Itt a báty egy roppant snájdig tiszt, akinek minden gombja fénylik. A fényűzéshez szokott Manon a kertben körbesétálva minden kilincsre és kilógó szökőkút diszre akaszt egy ékszert, hogy később, amikor majd menekülniük kell, legyen mit összeszednie. Nem próbálgatja az ékszereket, nem játszik velük, nem gyönyörködik bennük, nem, gyors léptekkel, hogy még az adott zenei egységen belül mindenhova odaérjen, körberohanja a kertet és kiakasztgatja a gyöngysorokat. Valló Péternek tán be kellett volna ülni egy ékszerboltba és megfigyelni, hogy a nők hogyan viselkednek, amikor könyékig túrnak a gyöngyökben és kövekben. De nem csak ez gáz, az egész darab nem áll valahogy össze, de ezt már a bemutatóról is leirtam. A tenorszerepet éneklő Fekete Attila sem használ a produkciónak, egész végig teljes hangerővel énekel, mondhatni, hogy teli torokból ordit. Meg is van a büntetése, a III. Felvonástól a gikszerek szinte menetrendszerűen érkeznek. Nem szabadna ezt igy csinálni, egyrészt, idő előtt tönkremegy a hangja, másrészt, a nagy hangerőben elvész a figura. Des Grieux azért egy elég jelentős lelki fejlődésen megy keresztül, a szerelembe esett kamaszból elhagyott, de megbocsátani képes férfi lesz, aki követi Manont a száműzetésbe és jószerivel vele hal. A másik szereposztásban, Lukács Gyöngyi partnereként Kiss B. Atilla ezt a karaktert hozza is, Fekete Attila sajnos nem. Ő ugyanúgy kiabál a IV. Felvonásban mint az I-ben, semmi különbség nem érzékelhető – már persze, ha eltekintünk az elcsuklásoktól és egyéb gikszerektől.
Az előadás leggyengébb pontja ma is Győriványi Ráth György karmester volt. Sajnos ő is a hangerővel akarja meggyőzni a hallgatót, a szerelmi kettőst például valósággal elsodorta az orkánerejű operamuzsika. Már ha egyáltalán muzsikának lehet nevezni azt az indulóféleséget, amit hallottunk. Szándékosan használok ilyen sértő kifejezéseket, mert iszonyú mérges vagyok. Egyrészt, a hangos zene elnyomja az énekeseket, másrészt csirájában megöli azokat az érzelmeket, amiket az operának a hallgatóban ébresztenie kellene. Ilyen vezénylést hallva legfeljebb csak párbajozni vagy karmestert kergetni támad kedvem, a jobb sorsra érdemes szerelmeseket megsiratni aligha.