Profiterole

Mindenféle rohangászós ügyeim voltak ma, bank, vásárlás, posta.
A takarítós pólóim értek meg a cserére, nem elég, hogy a kiváló minőségű médincsájna kelme a mosástól annyira eldeformálódik, hogy az oldalvarrás a hónaljamból kiindulva a mellem alatt egészen a köldökömig csavarodik, de ezek a pólók magukon hordják a munkám jellegzetességeit is; tele vannak tisztítószer fröccsenésekkel és festékfoltokkal. Szóval muszáj volt beszereznem náhányat, mert már igen lepukkantnak nézek ki. Márpedig én az ilyen boltokban negyed óránál tovább nem nagyon bírom, itt meg ugye válogatni kellett, hogy viszonylag türhető ár-érték arányban költsem a pénzem. Aztán ajánlott levelekért sorbanállás a postán. Ez volt a legszörnyűbb, odakint 20 fok körül, bent legalább 30. Kabátot letenni nem lehet, a nagy tömegben még helyezkedni sem tudtam, hogy legalább ne szuszogjanak a nyakamba. Mire sorra kerültem, már az ájulás környékezett.
Gondoltam, megjutalmazom magam egy süteménnyel és egy kapucsínóval és közben erőt gyüjtök a hazútra is. Hát így kerültem a cukrászdai kisasztal mellé egy profiterole és egy csésze társaságában.

Profiterolét életemben először vagy 15 éve, egy hajón ettem. Francesco azon ritka szakácsok egyike (sőt, azon ritka olaszok egyike!!) volt, aki tisztességgel, lelkiismeretesen és nagy hozzáértéssel végezte a munkáját. Arrafelé ez igen nagy ritkaság, nagyon meg kell becsülni. Amikor lejárt a szerződésem, vettem neki egy pirinyó, nyakláncra való kis arany serpenyőt, mert megérdemelte. Olyan konyhát vitt, amilyet én még étteremben sem kóstoltam. Még azt is megtette, hogy ha aznap nem volt vegetáriánusnak való étel, akkor nekem külön kis tepsiben összerottyantott egy húsmentes lasagnát, csak úgy, egy kis bazsalikomos besamell mártással és parmezánnal.
Szóval ez a Francesco készített húsvétra profiterolét. A srác sorrentói volt, az ő profiteroléja még csak nem is hasonlított ezekre a pudingba fojtott izékre, amit itthon profiteroleként árulnak. Az ő fánkocskái egészen aprók, alig diónyiak voltak. Sűrű, tényleg elképesztően sűrű, majdnem vaj állagú tejszinhabbal töltötte meg a sütiket és egymásra halmozta, majd mézzel bőven megcsorgatta. Azt mondta, hogy náluk ez a hagyományos húsvéti édesség (és a narancsvirág aromával ízesített, csíráztatott búzából sütött magtorta, de azt most hagyjuk inkább).
Szóval ott volt nekem egy nagy tálca kúposra halmozott, mézzel leöntött kis golyóbis, hogy tálaljam fel. Az olaszok, amilyen szutykosak tudnak lenni, annyira adnak a proccosságra, mindent roppant elegánsan, tálcáról, egy tálaló kanál és villa közé fogva kellett nekik felszolgálni. Csipeszeket, fogókat, ilyesmiket nem ismertek, aki ott pincér akart lenni, annak meg kellett tanulni előbb a jobb keze hüvelyk- és mutatóujja közé fogni egy hatalmas villát, amögé, öblükkel összesimítva a mutató- és a középső ujj közé fogni a kanalat. Bal kézben a tál, a jobb kézben tartott kanállal alányúlni krumplinak, salátának, virslinek, bárminek, a villával rászorítani az adott szeletre, a tányér fölé emelni, ráhelyezni, majd úgy mozgatni a hüvelyk-, a mutató- és a középső ujjat, hogy elengedjük az ételt. Közben arra is ügyelni, hogy a széles terpesszel ellensúlyozzuk a hajó ringását, ne csöppentsük le mártással a tiszt úr három éve mosott egyneruháját, továbbá, hogy a bal kézben tartot lapos tálcáról a hullámzó mozgás közben ne guruljanak le a virslik vagy olajbogyók.
Nna, a profiteroléval ilyen veszély nem fenyegetett, azt a méz úgy összeragasztotta, hogy láncfűrésszel sem nagyon lehetett volna szeparálni a fánkocskákat. Ha egyet sikerült megfognom és megemelni, akkor jött az egész tálca. Ha végre sikerült egy darabot levésni a halomból, akkor nem tudtam a tányérra tenni, mert az istennek nem akart leesni a kanálról, hiába rázogattam és hiába ösztökéltem a villával. És mint mondottam volt, a kanál is és a villa is a jobb kezemben, a balban a tálca. A végén személyesen a kapitánynak kellett közbeavatkozni; fogta a villáját és lehúzta a kanalamról a ragacsos kis fánkocskát. A többi tiszt urak hálistennek vették a lapot, már legalábbis ha hozzá akartak jutni az édességükhöz, akkor kénytelenek voltak tenni is érte valamit. A rádióstiszt már marokra fogott deszertes villával várt és amint nekem sikerült egy profiterolét kiszabadítani a halomból, ő már nyúlt is utána a saját evőszeközével.
Hát ez volt az én első kalandom ezzel a világszerte népszerű édességgel.
Majszolás közben kicsit le is lombozódtam. Egyrészt, ehetetlenül édes és tapadós volt az a híg puding, amibe csokiöntet gyanánt belefojtották a fánkomat. Aztán a kristályvanillin ízét sem nagyon szeretem, meg a túl sok cukorét se. Szóval nem lett tőle jobb kedvem. Piszkáltam a tányéromon a sűrű, nyúlós masszát és arra gondoltam, hogy én is ugyanúgy fuldoklok, mint ez a sütemény. Nyilván, én másztam bele a klamóba, mert egyrészt nem hittem el, hogy nyakig ér, másrészt meg nyilván azt gondoltam, hogy ha mégis, akkor majd kimászok. Most meg ott tartok, hogy annak örülök, hogy éjszakánként már nincs halálfélelmem, és hogy több tízezer forintnyi ginseng meg orbáncfű meg komló meg a csuda tudja minek a magamba tömésével sikerült a memóriám úgy feljavítani, hogy pár napra meg tudjak jegyezni néhány tucat tételt. De azt például még mindig nem merem megkockáztatni, hogy egy fejhangon visítozó kolléganő ordibálni kezdjem velem, mert akkor vagy ott helyben megfojtom, vagy ha nem, akkor kezdődik előlről az aludni nem tudás, a magas vérnyomás, a memóriazavarok, az arról álmodás, hogy páros lábbal, szöges bakancsban ugrálok az arcán.

Azért ha tud valaki egy jó cukrászdát, ahol finom, friss, nem egy hete híg pudingban ázó, nem kristályvanilin szagú profiterolét lehet kapni, az szóljon legyen szíves, mert ennék egyet.