Halkés

Nem birom már a nagy polgári idol regényét olvasni, szétnéztem hát kicsit a kedves blogjaimon. Ecet posztjáról jutott eszembe az én eszcájgom története. Az elsőt -és gyakorlatilag az utolsót is- még anyukámtól kaptam, egy születésnapomra, a lengyelpiacon vette. Meglepően jó formájú és tartós villák, halkés, és rettenetesen lapos, éles szélű kanalak voltak benne. Ami a legfuribb, hogy a nyelükön eltérő a mintázat, nem is tudom, hogy adhatták el készletnek. Akkoriban még nem ismertem a halkést. Azt persze tudtam, hogy létezik, de fogalmam sem volt, milyen az. Valami filmben ismertem fel, hogy jé, hát nekem ilyenem van. Nagy büszkeség volt, albérletből albérletbe hurcoltam magammal, mégiscsak micsoda finom dolog már, halkés! Másfajta késem nem lévén azzal ettem mindent, véreshurkától kezdve a krumplistésztán át. Amikor már lakásom lett, de vagy két évig nem volt pénzem felűjtani, akkor is halkéssel szeleteltem a hagymát a serpenyőbe - ami a konyha közepén halomba rakott csempe tetején volt elhelyezve, ideiglenesen. Azért ideiglenesen, mert amikor mosdottam, akkor a lavór volt a csempéken. Fürdőszoba és konyha egyben, ugyanazt azt az egyszinű fehér csempét vettem mind a kettőbe, hát egy kupacban voltak lerakva.
A halkéseim azért még mindig megvannak, sőt, szeretem is őket, de valahogy kikerültek a használatból.
Azóta megtanultam ugyanis, hogy a halat két villával illik enni, a hagymát meg már mással szeletelem.

A nap videóján Roy Orbison

Aki megfejti az öszefüggést a poszt és a zene között, az tud valamit a popkultúráról és rólam - de legalábbis hasonló lóugrásokkal működik az agya, mint az enyém :-)))