Hátizé....

Most nem is tudom, mit mondjak. Illetve, hogy mit írjak. Azt mondják  (illetve írják) nekem, hogy az írás segít. Hogy ha kiírom magamból, az nem nyafogás, hanem attól  nekem jobb lesz.
És ez tényleg így igaz. Vagy legalábbis volt igaz, hiszen évekig ide öntöttem minden búmat és örömömet, és tényleg jobb volt.
Csak közben ugye sportolni kezdtem, és most a vasaknak mondom el, hogy mi rág. Jó partnerek, meghallgatnak és elfogulatlanok. És segítenek is, mert egy óra múlva már arra sem szoktam emlékezni, hogy mielőtt hozzáfogtam, egyáltalán volt-e valami bajom. A sport tényleg kiégeti a testemnből a stresszhormonokat. Meg leégette a testemről azt a 40 kiló zsírt, ami abban az időszakban rakódott rám, amíg csak írással akartam feldolgozni a stresszt.
És tényleg őszintén mondom, hogy kurvára tökmindeg, hogy hány kiló vagyok. Egyáltalán nem érdekel, hogy 38-as vagy 48-as bugyit hordok. Még az sem érdekel, hogy 20 évvel fiatalabb pasik is megfordulnak utánam.
Az érdekel, hogy normális a vérnyomásom, a vércukrom, hogy a vitálkapacitásomat egy 35 éve férfi is megirigyelhetné.
Az érdekel, hogy így sokkal tovább fogok élni. Hogy egyáltalán, meg fogom élni a nyugdíjat. És akkor majd talán lesz időm írni is.
Azért persze, megpróbálok rá időt szakítani most is.
Mert végső soron tényleg szeretek írni.
És vannak élményeim is. Még az is lehet, hogy fontosak.
Most fáradt vagyok, nehéz hetem volt. Kiégtem, lehet munkahelyet kéne váltanom. Itt pedig szeretnek, de már nem tudok olyan lelkes és aktív lenni, mint ahogy  azt megszoktk és ahogy elvárják.
Pár évvel ezelőtt már felmondtam volna, de most nem merek már. Valahogy összekapom magam,  kitalálok valamit, frissítek a munkámon. Végülis, egy új helyen is azt kéne csinálnom, csak ott az inspiráció kivülről jönnne. Csak van még bennem annyi, hogy ne kellessen ehhez felmondanom. Valahogy összekapom magam. Csak előbb alszom minimum 12 órát.