Hmm???

Az egyik projektmenedzser csaj megy szülni.
pályázzak, ne pályázzak, pályázzak, ne pályázzak, pályázzak, ne pályázzak......

Kinzó kérdés

Kissé megkésve bár, de mégiscsak megkérdezem, hogy ilyen és ehhez hasonló ruhákban hogy lehet beférni az Operaház 80 centi széles WC-ibe? Ahol én még nadrágban-blúzban sem tudok úgy megfordulni, hogy be ne üssem a könyököm, esetleg a bővebb szárú nadrággal vagy a libbenő szoknya aljával le ne töröljem az ülőkét?

origo.hu képgaléria

Álláskeresés

Nem én, a hugom.
Alföldi nagyváros, sőt, megyeszékhely, kereskedelmi szakmunkás végzettséggel több mint egy éve nem talál állást.
Pár éve cukorbeteg, diétázik, gyógyszert szed, rendszeresen méri a vércukrát, időnként felülvizsgálatokra jár, olyankor igazitanak a gyógyszerein.
Minden állásinterjún elmondja, hogy cukorbeteg, 4 óránként ennie kell, és időnként felülvizsgálatra mennie, ami miatt aznapra szabadságot kell kivennie.
Szent meggyőződése, hogy sok helyen emiatt utasitják el. Ugyanakkor az is meggyőződése, hogy előre kell szólnia, hogy a leendő munkáltatóját majd ne érje meglepetésként, hogy óramű pontossággal eszik, meg hogy időnként szabadnapot kér.

Én meg azt mondom, hagyja a fenébe, senkinek semmi köze hozzá. Akármilyen munkája van, be tud kapni pár falatot.
Ráadásul, könyebb azt mondani, hogy nem veszek fel valakit, mint ha már felvettem, elküldeni azért, mert kivesz egy napot, amikor éppen nem akarnám elengedni. Pláne őt, ügyes csaj, hamar beletanul mindenbe, talpraesett nagyon, a vevők mindenhol szerették még eddig.

Nos, szabad-e válság közepén, amúgy is elmaradott régióban, mai magyar környezetben és munkakultúrában őszintének lenni?

Melyik a legértelmetlenebb felirat?

31% Szemét lerakása hatóságilag tilos!
25% Kérjük, ügyeljen a WC tisztaságára!
24% Kérdezze meg orvosát, gyógyszerészét!
20% Önnek is érdeke, hogy sötétedés után zárva tartsuk a kaput!

Bakfis

Sült hal.
Máma megint a piacon jártam, gyümölcsöket vásároltam a hétvégére, meg kutyakaját, jah, meg a legfontosabbat, friss gyömbért és citromot ... de erről majd később.
Nem is tudom, miért álltam meg a halas előtt, nem nagyon szoktam onnan halat venni. Mióta megismertem a tengeri herkentyúket, nem eszem édesvizi halakat. Soha nem is szerettem egyébként, mindig is éreztem valami iszapizt a mi halainkon, legyen az harcsapörkölt vagy halászlé. Tudom, rossz helyen ettem, rossz halakat, de mit csináljak, nekem ez jutott.
A sült keszeg az más, arról nagyon kellemes emlékeim vannak. Amikor nyaranta kiszabadultunk a balatoni épitőtáborból, és a rengeteg baracktól meg a tábori konyhától elgyötört gyomrunkat nagy adag olajban sült halakkal próbáltuk rendbeszedni - vajmi kevés sikerrel persze.
Két féle hal volt, a hekk, meg a keszeg.
A hekkről azóta már tudom, hogy nem is édesvizi, hanem a legolcsóbb tengeri hal, de nekem nincs vele bajom, szeretem azt is, roston sütve, vajas-citromos-petrezselymes szószban, jó az nagyon.
De ma szép, fényes szemű keszegeket láttam meg, pikkelytelenül, belezve.
Gondoltam, egy életem, egy halálom, csak nem akad torkomon a szálka, megpróbálom.
Kértem két kisebbet, gondoltam, az egyiket megeszem ma, a másikat pedig ecetes hagymás lében marinálom, jó lesz a jövő héten egy hideg vacsorának.
Nem akarok elébe szaladni a történteknek, de ebből nem lett semmi.
Mármint a marinálásból nem lett semmi.
A halak fejét a nénivel levágattam, jó negyven deka volt a kettő.
Itthon szépen megmostam őket, a szuper szakácskésemmel beirdaltam.
Először fél centinként, de aztán gondoltam, nem lesz az elég, még közévágtam minden csiknak. Szóval a végén 2-3 milliméterenként vagdostam be a halakat, a gerincre merőlegesen. Igaza volt annak, aki azt mondta, hogy tizezer forintnál olcsóbb kést nem érdemes venni. Illetve legalább egy legyen egy háztartásban, ami az a kategória. Nekem majd' egy éve van egy méregdrága szakácskésem, azóta nem vágtam el a kezem. Most is, úgy vagdostam át a szálkákat a csúszós haltörzsben, mintha csak valami puha szalonnát vagy felvágottat szeleteltem volna. A beirdalt halakat kivül-belül bedörzsöltem durva szemű sóval (na, nem mintha finom szemű só lenne itthon. Évek óta sima, finomitatlan tengeri sót használok csak). Aztán egy serpenyőben jó sok olajat feltettem melegedni, közben kukoricalisztbe forgattam a halakat. Jó alaposan, a bevágásokba és a hasüregekbe is dörzsöltem belőle. Igaziból paprikás lisztbe kellett volna forgatni, de ez már csak akkor jutott az eszembe, amikor a halakat a sercegő olajba engedtem. Pont elfért a kettő egymás mellett, közben a másik lángra feltettem fél kiló cukrot olvadni .... de erről is majd máskor.
A halak jó negyed óra alatt mindkét oldalukon ropogósra sültek, félidőben egy szűrőlapáttal át kellett csak forditani.
Egy szalvétával bélelt tányérra szedtem ki őket, és olyan jó illatuk volt, hogy azonnal, azon forrón nekiestem az egyiknek. Az uszonya ugyanolyan finom, ropogós volt, mint azoknak a balatoni keszegeknek. A mély irdalásoknál szárazra sültek a halak, a hús kicsit összeugrott, a csontok imitt-amott kilátszottak, mintha két réteg csipke lenne egymáson. A vastagabb, gerinc melletti húsok édesek, vizpartillatúak lettek, szóval percek alatt úgy eltünt a két keszeg, mintha soha nem is akartam volna marinálni az egyiket. A másodiknál utoljára hagytam a legfinomabbat, a ropogósra sült farkát, és csak egy rövid pillanatra jutott az eszembe, amint bakfis koromban arról beszélgettünk, hogy létezik-e olyan ember, akit annyira szeretünk, hogy nekiadnánk a hal legfinomabb falatját, a farkát.
Akkor megegyeztünk abban, hogy nem, nem létezik, esetleg majd egyszer, valamikor, a gyerekünknek.
Hát én most gyorsan bekaptam azt a pirosra sült, ropogós halfarkat egyedül.
Ez van.

Életképek

Szombat délelőtt 10 óra, az újpesti piac két épülete közötti átjáró talán 30-40 négyzetmétere.
A hentesüzlet előtt A alakban felállitott tábla, juhbeles virsli 1100 Ft.
Előtte idős férifak cigarettáznak, kezükben nagy csomó újság. Ők a váltás, a többiek a szocialista párt mobilpultja mögül kinálják ugyanazokat az újságokat. Először nem értem, miért a hajléktalanok jutottak róluk először az eszembe. Tiszták, ha nem is divatosan, de megfelelően öltözöttek... aztán rájöttem. A szemükben ugyanaz a reménytelenség, ugyanaz a kivert kutya tekintet, mint a hajléktalanokéban.
Előttük nagyhangú cigányasszony sétél fel és alá, sebtapaszt és ceruzaelemet árul. Az átellenes sarokban éppen sárgarépát hámoz és szeletel az aktuális csodahámozót forgalmazó hámozóművész.
Az átjáróban ószeres pult, nippek, porcelánból készült, matyómintás kulacsok, a ’80-as években Törökországból csempészett ezüstékszerek, egy gyönyörű szószos porcelán, inflációs millpengősök. Vele szemközt fiatal fiú árul szemeteszsákokat, uszsonnászacskókat, reklámszatyrokat.
A másik sarokban újságos stand. Lejárt, tavalyi barkácsújság, női lapok, keresztrejtvények, „készségfejlesztő kiadványok gyermekeknek, 60 Ft”. Ez a felirat már legalább két éves, még egyszer sem néztem meg, milyenek azok a készségfejlesztő kiadványok. Szerintem jobb, ha nem tudom.
A juhbeles virslit hirdető táblával szemközt, egy másik mobilpult körül izmos, kigyúrt fiatalok osztogatnak a szocikéhoz hasonló, ám annál mutatósabb, fényes papirra nyomott újságokat. Rajtuk hófehér széldszeki van, igényes, jobbik emblémás himzéssel. Egyikük éppen előttem szállt ki egy audi8-asból, ami két kerékkel parkolt a járdán. Az istennek sem birok szabadulni a gondolattól, hogy az egész magyar szélsőjobbot a Nagy Nemzetközi Zászlókészitő, Műhimző és Szitanyomó Maffia gründolta, működteti és tartja kézben.
A két csoport békében megvan egymás mellett, osztogatják az újságjaikat, örülnek, ha valaki elvesz egyet, húzzák a szájukat, riadtan félrehúzódnak, vagy megvetően biggyesztenek, ha nem.

A piac egyébként szépen körbe van lapátolva, a nemrégiben lerakott műkő burkolat murvával fel van szórva, hogy ne csússzon. Csak arra nem maradt erő, vagy ember, vagy egyszerűen csak ész, hogy a gyalogos átkelőhelyeket is megtisztitsák a hótól. Az már nyilván az önkormányzaté lenne, aki meg szarik arra, hogy az emberek hogy kelnek át az utca egyik oldaláról a másikra. A letisztitott járdáról igy aztán belelépünk egy nagy kupac hóba, onnan rélépünk a letisztitott úttestre, majd a túloldalon ismét egy szottyos, szürke hókupac következik, majd egy sózott járda.
Jobb lett volna tán, ha annak idején úgy határoznak az okosok, hogy tavasszal legyenek az önkormányzati, és ősszel az országgyűlési választások. Akkor legalább négy évente hómentesitenék a gyalogátelőhelyeket és a buszmegállókat. Újpesten ugyanis egyetlen távolsági buszmegálló sincs letisztitva, mindenhol a letaposott, fagyos, kásás szmötyiben kell ácsorogni.
Kampány van.
A piac ’Ócsósorán’ egyébként 160 Ft volt egy csomó szárzeller, úgyhogy nálam ma zelleres lencsesaláta lesz.
Fél kiló lencsét kiválogaotk, megmosok, pár órára beáztatok. Annyi vizben, ami kétszeresen ellepi, felteszem főni. Kevés sóval, sok babérlevéllel izesitem, és amikor puha, akkor szűrőlapáttal a lencse felét kiszedem egy tálba, és azon forrón felöntöm annyi paradicsomlével, ami ellepi. Belekeverek két vékonyra metélt zellerszárat, esetleg egy fél fej lilahagymát, de ez utóbbi elhagyható, ha valaki nem birja. Lehet még borsot darálni rá, izlés szerint utánasózni. Mire kihül, össze is érik, lehet enni magában, vagy valami hús mellé, köretnek. Az egyik kedvenc téli salátám.

Ólajtó

akkorát estem, mint egy ólajtó, pofára, teljes hosszamban, bele a félig olvadt, zeolitos, sós, trutyis lébe.
A laptop-hátizsák még külön ütött egyet a tarkómon, még jó, hogy el nem ájultam. Basszameg, kell nékem majd' 4 kilós laptopot hurcolni magammal.
A sarki iskola eresze csöpög, a járda ott a legújabb divatnak megfelelően erősen lejtős, hogy kerekesszékkel is fel lehessen menni rajta. Persze nem a padkarészt képezik ki átmenetesre, nem, ahhoz szakértelem kéne, a járda teljes méteres szélességében simitják le a harminc centis padkát. A viz meg rácsorog az ereszről, a 0 fok körüli hőmérsékleten foltosan felfagy, elvágódtam hát. Annyira persze nem jeges, hogy ne ázott volna el rajtam nadrág, kabát, sál, hátizsák, kesztyű, gyakorlatilag minden, mire felkecmeregtem.
A szép a dologban, hogy még azon vizesen jöttem ki a kutyával, pont arrafelé, és egy néni is éppen akkor tápászkodott fel. Ő szegény roszabbul járt, erősen sántikált, a könyökét is fájlalta.
Most erősen küzdök magammal, hogy kimegyek egy marék sóval és felszórom.
Utálom a sózást, kerülöm is, de azt a másfél métert ott mégsem lehet úgy hagyni.