Megszemélyesülésem
Édes Istenem, köszönöm, köszönöm!!
Ma végre életemben először élőben hallottam egy kifogástalan, gyönyörűséges Siegfried-Brünnhildét.
A már tegnap is egekig magasztalt Evelyn Herlitzius énekelt akkorát, de akkorát, hát én ilyet még élőben nem hallottam. Minden hang a helyén, minden magasság kapaszkodás nélkül kijön, a mélységekben ugyanolyan erőteljes mint középen, gyönyörű volt. És közben extatikusan boldog, szűzies, érzéki, hát ez a mai III. felvonás akkora élmény volt, amit nem lehet szavakkal kifejezni. A Siegfried éneklő Christian Franz bírja pedig a gyűrődést, de a III. felvonás elején még ő is visszafogta magát kicsit Wotannal, hogy maradjon ereje még felébreszteni a frissen skálázott Brünnhildét. Tudhatta mi vár rá, nagyon nekikészült, de bírta, végig partnerek tudtak maradni.
A darab eleje sajnos nem volt ilyen tökéletes, néha kicsit elcsúszott a zenekar az énekesektől, vagy fordítva, az énekesek maradtak le a zenekartól. Mindegy is egyébként, csak apróságok voltak, ami minden élő előadásban becsúszik néha.
Nem bírok, ne bírok többet irni, itt cseng a fülemben ez a ma esti Brünnhilde. A többiek is jók voltak egyébként, de nem tehetek róla, nekem most az a legfontosabb, hogy megtaláltam végre az ideális magyar hangomat.
Opera után még megpróbáltam bemenni a Ludwig Múzeumba, de be kellett látnom, hogy a Ring harmadik estéje után nékem semmiféle szabad kapacitásom nem maradt arra, hogy műévezzek. Illetve egy morzsányi, de azt rögtön felemésztette két alkotás. Az egyik Yoko Ono "Play it by trust" című installációja volt, a másik egy magyar művész hetvenes években készült szobra, a "Hordozható utcakó". Szégyellem, megnéztem pedig, de elfelejtettem a művész teljes nevét. A vezetékneve Gulyás, de a keresztneve valahol útközben kihullott. Az alkotás egy két oldalt fémfogókkal ellátott bazaltkocka, majdnem elröhögtam magam, amikor leesett a tantuszt. Ahhoz képest, hogy egy harminc éves alkotásról van szó, meglepően aktuális. Aztán persze amikor jobban belegondoltam a hetvenes évekbe, elmúlt a röhöghetnékem. Érdemes lenne kicsit elmerülni annak az időszaknak az underground művészetében, mert szenzációs dolgok születtek akkoriban. A Yoko Ono installáció egy hófehér asztal két hófehér székkel, az asztalon egy hófehér sakktáblával és a 32 hófehér sakkfigurával. Jah, play it by trust, tetszik nagyon. Ez a két alkotás fel is emésztette minden maradék energiámat, bóklásztam még egy fél órát a mindenféle fényképek meg installációk között, aztán eljöttem. Az ilyesmihez frissebb agyvelő kell, mint ami nekem most van.
.
Ma végre életemben először élőben hallottam egy kifogástalan, gyönyörűséges Siegfried-Brünnhildét.
A már tegnap is egekig magasztalt Evelyn Herlitzius énekelt akkorát, de akkorát, hát én ilyet még élőben nem hallottam. Minden hang a helyén, minden magasság kapaszkodás nélkül kijön, a mélységekben ugyanolyan erőteljes mint középen, gyönyörű volt. És közben extatikusan boldog, szűzies, érzéki, hát ez a mai III. felvonás akkora élmény volt, amit nem lehet szavakkal kifejezni. A Siegfried éneklő Christian Franz bírja pedig a gyűrődést, de a III. felvonás elején még ő is visszafogta magát kicsit Wotannal, hogy maradjon ereje még felébreszteni a frissen skálázott Brünnhildét. Tudhatta mi vár rá, nagyon nekikészült, de bírta, végig partnerek tudtak maradni.
A darab eleje sajnos nem volt ilyen tökéletes, néha kicsit elcsúszott a zenekar az énekesektől, vagy fordítva, az énekesek maradtak le a zenekartól. Mindegy is egyébként, csak apróságok voltak, ami minden élő előadásban becsúszik néha.
Nem bírok, ne bírok többet irni, itt cseng a fülemben ez a ma esti Brünnhilde. A többiek is jók voltak egyébként, de nem tehetek róla, nekem most az a legfontosabb, hogy megtaláltam végre az ideális magyar hangomat.
Opera után még megpróbáltam bemenni a Ludwig Múzeumba, de be kellett látnom, hogy a Ring harmadik estéje után nékem semmiféle szabad kapacitásom nem maradt arra, hogy műévezzek. Illetve egy morzsányi, de azt rögtön felemésztette két alkotás. Az egyik Yoko Ono "Play it by trust" című installációja volt, a másik egy magyar művész hetvenes években készült szobra, a "Hordozható utcakó". Szégyellem, megnéztem pedig, de elfelejtettem a művész teljes nevét. A vezetékneve Gulyás, de a keresztneve valahol útközben kihullott. Az alkotás egy két oldalt fémfogókkal ellátott bazaltkocka, majdnem elröhögtam magam, amikor leesett a tantuszt. Ahhoz képest, hogy egy harminc éves alkotásról van szó, meglepően aktuális. Aztán persze amikor jobban belegondoltam a hetvenes évekbe, elmúlt a röhöghetnékem. Érdemes lenne kicsit elmerülni annak az időszaknak az underground művészetében, mert szenzációs dolgok születtek akkoriban. A Yoko Ono installáció egy hófehér asztal két hófehér székkel, az asztalon egy hófehér sakktáblával és a 32 hófehér sakkfigurával. Jah, play it by trust, tetszik nagyon. Ez a két alkotás fel is emésztette minden maradék energiámat, bóklásztam még egy fél órát a mindenféle fényképek meg installációk között, aztán eljöttem. Az ilyesmihez frissebb agyvelő kell, mint ami nekem most van.
.
