Eric Halfvarson
legfrissebb szivszerelmem, és nem mellesleg az elmúlt két hét sztárja Hagent énekel:
Múlt héten ebben a szerepben Hagennek, ma este pedig Gurnemanznak hallottam és el vagyok bűvölve. Nem irta felül Polgár László Húsvétkor hallott, csodálatos, öregesen bőbeszédű, megkönnyebbült Gurnemanzát, de igen szép alakitást élvezhettem.
A ma este másik sztárja Németh Judit. Őt már nem egyszer hallottam Kundrynak, tudtam mire megyek és pontosan azt kaptam, amit vártam: egy hasadt tudatú nőt, aki szinte állatias, megvetett vadócból változik a végzet asszonyává. Úgy, hogy közben nem igazán akar végzet asszonya lenni, de amikor teljesül a vágya, mégis rosszul esik neki. Akarja is elcsábitani Parsialt és nem is. Jó pár Kundryt hallottam-láttam már élőben és lemezen, de ezt csak Németh Judit tudja. Másodpercenként változik az érzés bennem, hogy most Klingsor búverejének engedve tényleg magába akarja bolonditani Parsifalt, vagy a megváltásban reménykedve taszitani akarja magától. Borzongató amit hallottam tőle.
A három évvel ezelőtti előadáshoz képest kissé átrendezét a darabot, és azt kell mondanom, hogy rosszul tették. Amfortas (Tomasz Konieczny zseniális alakitásában) bilincse még rendben is van, elvégre is Amfortas tehetetlen, saját vétke gúzsbaköti. Szóval jó, legyen Amfortas kezén bilincs.
De a II. felvonásban három éve pont az tetszett a legjobban, ahogy a Viráglányok a fekete-fehér szinpad fekete felén, a jó és a rossz határvonalán billegtek. Soha nem léptek a fehér oldalra, ha mégis, riadtan visszaugrottak a bűnt jelképező fekete oldalra. Ma simán áttáncoltak a határvonalon, észre sem vették, hogy hol vannak, nm is tulajdonitottak neki jelentőséget.
A III. felvonás befejezése sem tetszett. Az eredeti rendezésben a dühöngő Amfortas feltépte az ingét és amikor Parsifal megjelent a Szent Gerellyel, hátat forditott a közönségnek és diszkréten begombolkozott, visszakötötte a nyakkendőjét. Amikor megfordult, öltözéke rendben volt, a seb begyógyult. Elhittük neki a csodát (Koniecznynek bármit elhinnék egyébként) Ma azonban ingujjban jött be, és nem feltépte az ingét, hanem kipukkantott valami zacskót, amiből művér folyt ki. Ezzel a piros szmötyis kézzel aztán térdre esett, estében-keltében pedig összetapicskolta a hófehér padlót. Ettől kezdve egész végig, a Grál felmutatás és a finálé alatt is ott voltak a vérfoltok a padlón - holott az egész finálé a megtisztulásról szól. Sőt, a végén a fehér galambot is arról a véres foltról állva repitette el a gyermek Parsifalt alakitó kisfiú. Hogy szándékosan vagy nem, azt nem tudom, de értelme nem sok volt. Nem kellett volna hozzányúlni a rendezéshez, tökéletes volt az úgy, ahogy eredetileg kitalálták.
Ez persze apróság, mert a lényeg úgyis az volt, amit hallottunk; az meg majdnem tökéletes volt. A Rádió Zenekara hibátlanul játszott, az operaház néhány tagjával felerősitett férfikórus szintén. A Rádió Nőikara és a Gyermekkórus a tökéletesnél is szebben szólt. Ebben nyilván a teremnek is nagy szerepe van, és persze Fischer Ádámnak, aki olyan szépen kitalálta, hogyan helyezze el a kórusokat, hogy a legszebb hangzást érje el. Én a III. emeleten ültem, a kórusok pedig a szinpadon, az I. emeleti kórus-erkélyen és a II. emeleti orgonakarzaton, tehát fizikailag alattam voltak, mégis úgy tünt, mintha az égben, a felhők felett énekelnének az angyalok.
Azt hiszem, hogy Wagner pont emiatt a hatás miatt irta meg a Parsifalt.
Jövőre ugyanekkor, ugyanitt; egy teljes Ring és három Trisztán és Izolda. Soha nem hallottam még élőben a Trisztánt, szóval nem csoda, ha a három előadásból kettőre már megvan a jegyem - és persze a Ringre, mert azt szerintem nélkülem el sem tudnák kezdeni.
Múlt héten ebben a szerepben Hagennek, ma este pedig Gurnemanznak hallottam és el vagyok bűvölve. Nem irta felül Polgár László Húsvétkor hallott, csodálatos, öregesen bőbeszédű, megkönnyebbült Gurnemanzát, de igen szép alakitást élvezhettem.
A ma este másik sztárja Németh Judit. Őt már nem egyszer hallottam Kundrynak, tudtam mire megyek és pontosan azt kaptam, amit vártam: egy hasadt tudatú nőt, aki szinte állatias, megvetett vadócból változik a végzet asszonyává. Úgy, hogy közben nem igazán akar végzet asszonya lenni, de amikor teljesül a vágya, mégis rosszul esik neki. Akarja is elcsábitani Parsialt és nem is. Jó pár Kundryt hallottam-láttam már élőben és lemezen, de ezt csak Németh Judit tudja. Másodpercenként változik az érzés bennem, hogy most Klingsor búverejének engedve tényleg magába akarja bolonditani Parsifalt, vagy a megváltásban reménykedve taszitani akarja magától. Borzongató amit hallottam tőle.
A három évvel ezelőtti előadáshoz képest kissé átrendezét a darabot, és azt kell mondanom, hogy rosszul tették. Amfortas (Tomasz Konieczny zseniális alakitásában) bilincse még rendben is van, elvégre is Amfortas tehetetlen, saját vétke gúzsbaköti. Szóval jó, legyen Amfortas kezén bilincs.
De a II. felvonásban három éve pont az tetszett a legjobban, ahogy a Viráglányok a fekete-fehér szinpad fekete felén, a jó és a rossz határvonalán billegtek. Soha nem léptek a fehér oldalra, ha mégis, riadtan visszaugrottak a bűnt jelképező fekete oldalra. Ma simán áttáncoltak a határvonalon, észre sem vették, hogy hol vannak, nm is tulajdonitottak neki jelentőséget.
A III. felvonás befejezése sem tetszett. Az eredeti rendezésben a dühöngő Amfortas feltépte az ingét és amikor Parsifal megjelent a Szent Gerellyel, hátat forditott a közönségnek és diszkréten begombolkozott, visszakötötte a nyakkendőjét. Amikor megfordult, öltözéke rendben volt, a seb begyógyult. Elhittük neki a csodát (Koniecznynek bármit elhinnék egyébként) Ma azonban ingujjban jött be, és nem feltépte az ingét, hanem kipukkantott valami zacskót, amiből művér folyt ki. Ezzel a piros szmötyis kézzel aztán térdre esett, estében-keltében pedig összetapicskolta a hófehér padlót. Ettől kezdve egész végig, a Grál felmutatás és a finálé alatt is ott voltak a vérfoltok a padlón - holott az egész finálé a megtisztulásról szól. Sőt, a végén a fehér galambot is arról a véres foltról állva repitette el a gyermek Parsifalt alakitó kisfiú. Hogy szándékosan vagy nem, azt nem tudom, de értelme nem sok volt. Nem kellett volna hozzányúlni a rendezéshez, tökéletes volt az úgy, ahogy eredetileg kitalálták.
Ez persze apróság, mert a lényeg úgyis az volt, amit hallottunk; az meg majdnem tökéletes volt. A Rádió Zenekara hibátlanul játszott, az operaház néhány tagjával felerősitett férfikórus szintén. A Rádió Nőikara és a Gyermekkórus a tökéletesnél is szebben szólt. Ebben nyilván a teremnek is nagy szerepe van, és persze Fischer Ádámnak, aki olyan szépen kitalálta, hogyan helyezze el a kórusokat, hogy a legszebb hangzást érje el. Én a III. emeleten ültem, a kórusok pedig a szinpadon, az I. emeleti kórus-erkélyen és a II. emeleti orgonakarzaton, tehát fizikailag alattam voltak, mégis úgy tünt, mintha az égben, a felhők felett énekelnének az angyalok.
Azt hiszem, hogy Wagner pont emiatt a hatás miatt irta meg a Parsifalt.
Jövőre ugyanekkor, ugyanitt; egy teljes Ring és három Trisztán és Izolda. Soha nem hallottam még élőben a Trisztánt, szóval nem csoda, ha a három előadásból kettőre már megvan a jegyem - és persze a Ringre, mert azt szerintem nélkülem el sem tudnák kezdeni.
Címkék: opera MüPa
