Viva Verdi!

Anche Puccini!
Így köszöntünk máma el a páholyszomszédommal.
Fogalmam sincs, mi vitt rá engem, hogy elmenjek a MÁO idei utolsó operaelőadására. A szezon legrosszabb szereposztásÚ Otelloja, a karmesternek már csak a nevétől is sikítófrászt kapok.
Na, mindegy, az utolsó pillanatban felpattantam Granéra és egy nem látó jeggyel beültem az egyik páholyba. Nem bántam meg, életem legszórakoztatóbb Otello előadását élveztem végig.
A szomszédos székeken egy házaspár ült, magyar feleség, olasz férj.
Nos, ez a férj nagyon olasz volt. Sőt, még annál is olaszabb. Imádta az operát, és gyakorlatilag végigénekelte az egészet. Igen, énekelt a szereplőkkel együtt, Desdemonát is beleértve. A zenekari részeket zümmögte - kivéve a csók motívumot, mert ha az felhangzott, azonnal követelte az Un'baccio-ját. A kettősöknél kiválasztotta az egyik szereplőt, és vele énekelt. Volt, hogy menet közben váltott. Halkan persze, nem hinném, hogy a feleségén és rajtam kívül bárki hallotta volna.
Borzasztóan élveztem, régen szórakoztam ilyen jól.
Hogy ki hogy énekelt a szinpadon, nos, arról fogalmam sincs. Neki minden nagyon tetszett, dícsérte az énekesek hangját, kiejtését, a zenekart, az épületet.
Hát, én mindig örülök, ha mások örülnek.

Nagyon izgatott vagyok, ősszel a tavaly nagyon megkedvelt Stephen Gould lesz az Alkony Siegfriedem. Hagen Matti Salminen. lehet irígykedni :-)
Szóval Viva Verdi e Puccini, anche Wagner!

nagy kérdés

vajon miért van az, hogy a nők többsége előbb veszi le a bugyit, csupasz alsóval még tesz-vesz-pakolászik is egy keveset, és csak utána veszi le a melltartót? Felöltözésnél fordítva, felveszi a melltartót, matat a szekrényben, kilép a papucsból, és csak utána veszi fel a bugyit?
Tornatermi öltözői tapasztalataimból indulok ki. És mióta ez feltünt más nőkön, magamon is észrevettem, hogy először a melltartót veszem fel a lakásban és meztelen seggel még kávét felrakni és képes vagyok. Vagy vetkőztésnél bedobom a bugyit a mosógépbe, és ha éppen úgy áll, be is inditom, egy szál melltartóban.
Az egyszeri lány jutott az eszembe, aki a mellyét takarta, mert azt ő nevelgette, ami a lába között van, azt meg az istenke adta, azon nincs mit szégyellni.
Hülye vagyok persze, tudom, és rengeteg szabadidőm van.
Sajnos csak péntekig.
Alig várom, hogy nyugdíjas legyek.

Parsifal, avagy a szerelem mint bűn - Wagner-napok 2011 MüPa

tovább

Wagneriánusnak lenni Pesten

A legjobb, ami csak történhet velem.
De tényleg.
Először is, ilyenkor eljövök szabadságra. Minden évben. A régi főnököm már tudta, az új meg hamar meg fogja tanulni, hogy Hilde júniusban szabadságon van.
Az kicsit hiányzik, hogy idén már nincs Lujza, akivel ilyenkor meg lehetett nyújtani a reggeli sétákat egy kis reggeli napozással. Idén edzeni megyek - már persze ha el nem alszom. Mert aki késő éjjelig szórakozik az operában, az bizony reggel nem nagyon akar 10 óránál hamarabb felkelni. Pláne, mivel amúgy is szabadságon van.
Aztán persze a körítés, ami a Wagnerekkel jár - minden felvonás előtt a fanfárok jelzik a T. közönségnek, hogy lassan vége az egy órás szünetnek, ideje cihelődni.
Az első fanfárokat mulasztani szoktam, mert azok a főbejárat felett hangzanak el, én meg oldalt szeretek ücsörögni, a Duna felé néző lépcsőkön.
A második fanfárra szoktam kiskanállal összekaparni a csésze alján maradt tejhabot (előadások előtt), kiinni az utolsó korty sört (első szünet) vagy kikapni a tonikos pohár alján maradt jegek közül a citromszeletet és elrágni (második szünet).
Persze, nem mondom, hogy mindez az élvezetek csúcsa, és hogy minden tökéletes.
Nyilván kellemesebb lenne az alkonyi napban, a langyos lépcsőkön ücsörögni, ha a HÉV felüljárója nem rondítana bele a budai panorámába. Azt már mondani sem merem, hogy ha a Nemzeti fertelmes álboltívei nem rondítanának bele a képbe - ezen mondjuk könnyű lenne segíteni. Ha most körbeültetik borostyánnal, öt év múlva semmi sem fog látszani a gagyi épületdíszekből. Csak mondom. Viszont most virágzik a MüPa mellé ültetett néhány fiatal hársfa, a levegő részegítően illatos tőlük.
Az is jó lenne, ha a MüPa büféiben valami jobb kávét főznének, és nem az erjedt ízú lavadzát. Mondjuk, külön kérsére van barnacukor és fahéjszórás is. De még jobb lenne, ha nem nekem kellene kérni, hanem ők ajánlanák.
Az is jó lenne, ha a sör csúcsát nem az üveges gösszer jelentené, hanem csapolnának valami finomat. Mondjuk, legalább üveges, és nem dobozos.
Az sem ártana, ha valami finom saját szendvicset csinálnának, és nem az előre dobozolt tramezzinit, direktben a hűtőből, jéghidegen.
Meg egyáltalán, a vendéglátás szinvonala nem ér fel az épület, és pláne az előadások szinvonalához.
Nyári karácsony ez nékem, hogy két hét alatt 7 Wagnert hallgathatok. Az előadások fele már lement. Egy hete szabin vagyok, most kezdem érezni, hogy talán végre ki tudtam magam pihenni.
A második sorozattal majd feltöltöm az elemeim. Legalább annyira, hogy szeptemberig elég legyen a töltöttség. Mert akkor majd megnézem, milyne Berlinben wágneriánusnak lenni. Nehogy már elteljen egy év élő Ring nélkül.

Trisztán és Izolda, a játszmák vesztesei - Wagner-napok 2011 MüPa

tovább

Lohengrin, a vándormuzsikus

tovább