Országimázs

Az mekkora már, hogy a Deutche Oper Berlin művészbejárójánál egy brazil Wagner rajongóval arról beszélgetek, hogy Kovács János zseniális karmester? Meg hogy Eva Marton és Sylvia Sass a világ legjobb énekesnői között vannak? Hogy Georgina Lukács napjaink legmeggyőzőbb Turandotja? Hogy George Solti a valaha élt legnagyszerűbb Wagner karmester? Hogy Ádám Fischer jobban vezényel Mozartot mint Wagnert?
Az mennyit ér, hogy Matti Salminen félájult japán Wagner turisták füle hallatára jelenti ki, hogy jövő júniusban jön Budapestre Hagent és Fafnert énekelni? Hogy Stephen Gould hangosan felkacag, amikor említem neki, hogy tavaly én már hallottam élőben Siegfriedet énekelni? Kacag, hogy az milyen klassz előadás volt.

Hogy a brazil pasi honnan ismeri Kovács Jánost?
Kalózoldalakon kapható felvételekről, kérem alássan. Mindent megvesz, amin Sass vagy Marton énekel. Az interneten pedig kalózfelvételekről megrendelhető a megboldogult Zenés TV Színház szinte valamennyi felvétele. Pocsék technikai minőségben, tévéközvetítések VHS-ről digitalizált változatai, de hát ugye nem az a lényeg, hanem Sass. Meg János Kovács, aki egy "genius".

Nem is mondok semmit, úgysem fogom megérni, hogy a Magyar Állami Operaház kiadja az előadásait, vagy a Magyar Rádió az archiv felvételeit mondjuk letölthetővé teszi. Vagy hogy a Magyar Televízió egyszer újra közvetíteni kezd, esetleg más adókkal szövetkezve, hogy olcsóbb legyen.

Pedig hát, ahogy elnéztem, a japán házaspárnál meg a barátjuknál alighanem ma este, a berlini operaház művészbejárójánál került fel Magyarország a térképre.

Kultúrális túristának lenni

kifejezetten fárasztó. Tán még fárasztóbb, mint lestrapált, monitortól égő szemű irodatündérnek lenni.
Múzeumból ki, kilátótoronyba fel, S-Bahn ellentétes irányba induló kocsijába felszállni, aztán visszamenni, aztán megint eltévedni, múzeum helyett parkban kikötni, és mivel már nincs idő a szállodába visszamenni és átöltözni, farmerban, cipőbe dagadt lábbal beülni az előadásra. Ami előadás mondjuk magában is kitölt egy napot, ha úgy vesszük.
Ma befizetek egy hajókirőándulásra. Elég volt az elvesztett és megnyert csatákból, császárokból, ókori példaképekből, csigalépcsőkből, szobrokból és gigantikus emlékművekből. Ücsörögni akarok, napozni és betolni két bismarck szendvicset egy pohár rozéval.
Este pedig Siegfried :-)

hihetetlen,

hogy a világon mindenhol megvan ez a két nőtípus.
Az egyik a csontszárazra diétázott, grétagarbósan írtott és újrarajzolt szemöldökű, ajakszélen túlhúzott kontúrral, fémesen csillogó pofafoltokkal. A haja majdnem mindig feketére, néha padlizsánlilára festett. Ezek a nők mindent felvesznek, ami fodros, repkedő muszlin, élénk színű és nagyvirágos - sokszor mindezt egyszerre.
A másik típus a gömbölyű, minimum D, de inkább E kosarakkal megáldott. Ő mindig hidrogénszőke (lenövés a vagyoni helyzettől függően pár millimétertől pár centiig terjedhet). A szeme vastag fekete kontúrral van kleopátrásítva, vagy gyöngyházfényű sötétkékkel szemüldökig felfestve. A rúzs paprikapiros vagy ciklámen színű. Mindent felvesznek, ami mélyen dekoltált, testre feszül és mini, valamint strasszokkal van díszítve. És mindent felvesznek, ami üti a rúzst - piros rúzshoz lila felsőt, pink rúzshoz narancssárgát, vagy neonzöldet.
Ezek a nők mindenhol megvannak, és mindenhol egyformák: Pesten, Durbanban, Dublinban, Rotterdamban, Rómában, mindenhol. Most Berlinben reggeliztem együtt néhányukkal.
Istenem, add, hogy ne így öregedjek meg!

Berlin, a multikulti

de legalábbis a a Scharlottenburg nevű városrésze.
Fő szempont volt, hogy a Deutche Oper maximum fél órás sétával megközelíthető legyen, és hát persze az ár sem volt utolsó szempont, mégiscsak 6 éjszakáról van szó. Így is 55 Eur/éj, hogy a WC a folyosón van. A zuhanyozó a szobában, de nem külön helyiségben, hanem az ágy fejénél, közvetlenül az ajtó mellett. Vannak is olyan horpadások a szőnyeg alatt hagyott, rothadó parkettában, hogy majd hasra estem benne. Leragasztották valami szar olcsó filccszőnyeggel, ocsmányul néz ki.
Mindegy, most ennyire telik, úgysem ez a lényeg.

Szóval a multikulti nagyvváros.
A környék tele van giroszozókkal, orientál shopokkal, kínai meg korai étkezőkkel. A szálloda egyik sarkán egy szusi-bár, a másik sarkán egy arab kávézó és vízipipázó van. Szemközt egy orosz bolt, olyan füstölt hal választékkal, hogy majdnem lepetéztem a gyönyörűségtől. Azért van egy "berliner curry wurst" bódé is, mellette egy igazi német söröző. A kocsmák szinvonala sajnos messze nem éri el a tavasszal megismert ír kocsmákét. Mindenhol dohányoznak, és valahogy a hangulat sem olyan, itt nem keverednek a társadalmi osztályok, mint Írországban, ahol együtt mulatott lepukkant munkanélküli és pettyes nyakkendős juppi.
Nekem ez mondjuk igy elsőre rettenetesen tetszik ez a nagy nedmzetközi olvasztótégely, elsősorban a gasztronómiai sokszínűség miatt. Vacsorára miso levest és egy 8 tekercses szusi-tálat ettem (5,90 EUR). Aztán, amikor három órával később hazafelé vánszorogtam az esti felfedező körutamról, a szemközti orosz boltban vettem még 4 db garnélával, meg valami ecetes uborkás, kapros valamivel töltött tintahalat. Azokat azonmód állva, bolt és a szálloda ajtaja közötti ötven méteren betoltam. Vettem még egy jó darab orosz parizert is, csak kíváncsoságból. Itthon már évtizedek óta nem eszek parizert, mert nem finom, még a legdrágább sem. Az itteni 'orosz' parizernek egészen kiváló, feszes az állaga, és enyhén szerecsendiós az illata. Abból is betoltam egy jó 15 dekás darabot valami oregánós lepényfélével. Egy korsó Berliner Pilsenerrel öblítettem le a helyi "Négycsecsűben". A sör nem igazán ízlett, az utóíze nagyon gabonás. Ez nekem nem jön be, én vagy a sűrű és keserű, vagy a laza és kesernyés söröket szeretem, az édeskés gabonaíz nem az én műfajom. Az ötvenhez közeli, nem kicsit túlsúlyos, nagyvonalúan dekoltált pincérnő legalább 25 centis tűsarkú csizmában gyűjtögette be az üres poharakat. Nekem az alatt a 10 perc alatt megfájdult a bokám a látványtól, amig megittam a sörömet. Kivül, a teraszon, mert ott legalább kaptam levegőt. Hát itt nem fogok fél éjszakákat a kocsmában tölteni, azt már látom.

Berlin egyébként szereti a bringásokat, elképesztő, mennyien vannak az utcákon. Az S-Bhan állomások mellett hatalmas, pesti szemmel nézve szinte gigantikus biciklitárolók vannak. Az utcák is tele vannak éjjel kint alvó bringákkal, jobbára CTB-kel. Meglepően sok kisgyerekeknek való bringát is láttam kikötve.

Voltam a Deutche Oper épületénél is, csak a távolságot bemérni.
Hát kérem, az operaház, amiben Matti Salminem és Stephen Gould szinvonalú énekesek lépnek fel, bizony egy panelház. A két mellékutcára néző fala mondjuk üveg, a Bismarck strasse felőli homlokzat nagyszemű kavicsokkal 'díszitett' panel. Még akkor is panel, ha szemmel láthatóan rendszeresen mossák. A repertoár viszont lenyűgöző, tessék megnézni a fenti linket.

Hehe, irulok-pirulok, de van még itt más is.
Mire az operaházat megtaláltam, elmentem vagy 6 erotic store, -center, -shop, sőt, még egy -kino mellett is.
És még mondja nekem valami, hogy a németek hidegek.
Hát kérem, a jelek szerint még csak nem is szemérmesek!
Nálunk legfeljebb ki van írva, hogy sex-shop, aztán egy nagy feketével lefóliázott ajtó, maximum piros neonnal megvilágítva. Itt meg ki vannak rakva a vibrátorok a kirakatba, szín és méret szerint. Az egyik óriásbolt (über 1000 m2) kirakataiban a babarózsaszíntől a pinken át a fuxia-liláig, szín és méret, valamint az aranymetszés szabályai szerint sorban fellógatva, a dildókhoz illő fehérneműkkel körítve. A másik kirakatban ugyanez a méret szerinti szortiment az almazöldtől a fenyőzöldig, a harmadikban a sárga, a negyedikben a kék mindenféle árnyalata, a babakéktől a tengerészkékig. Nem akartam hinni a szememnek, valósággal legyökerezve álltam a kirakatok előtt.
Egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy holnap bemegyek ebbe a boltba. Pesten az életben be nem tenném a lában egy ilyen elfeketített kirakatú szex-boltba, de itt ez a szivárványszínekben tündöklő bevásárlóközpont teljesen lenyűgözött.
Szóval a héten Berlin, annyi, amennyit bírok belőle.
Holnap Brandenburgi kapu és A Fal, este Rheinengold. Meg ami közé befér.

A gráfok

régi "kedves" ismerőseim.
Őszintén szólva, rövid és drámai ismeretség után a büdös életben többé nem akartam találkozni velük.
Dunsztom sincs, miért is nem dobtam ki annak idején a matek könyveimet. Nyilván semmit sem szeretek kidobni, amiben valami csekély kis értékes vélek feltalálni.
Hát igy történt, hogy most csak ki kellett rámolnom a szekrény aljából a barkács szerszámokat, azok alól a bedobozolt könyveket, és ollalallaa, már számolhatom is az éleket meg a fokokat meg a mindenféle izéket.
Ami ebből a lényeg, hogy egy óriáscég bizonyos munkafolyamatai időnként kétszer, sőt, háromszor annyi utat járnak be, mint ami az információ normális feldolgozásához elégséges lenne.
Mégsem olyan hülyeség tán ez a gráfelmélet.