Varázsfuvola, avagy miről álmodnak a kamaszok
Nagyon vártam már a Varázsfuvola Vigszinházbéli felújitását. Elsőlegjobban persze azért, mert három estén Polgár László énekli Sarastrót (két előadásra vettem jegyet, a mai főpróbára meg ajándékba kaptam egy belépőt, örök hála és köszönet érte az ajándékozó operavilág.hu-nak. Másodiklegjobban persze a mű, a Varázsfuvola miatt, amit én szeretek, de aminek a régi rendezését már látni sem birtam, annyira unalmas, semmitmondó és szürke volt. Valósággal megkönnyebbültem, amikor pár éve végre levették a repertoárról. Reménykedtem benne erősen, hogy hamarosan újra előveszik, és valaki olyanra bizzák rá, aki nem csak szinpadra állitja, de mélyen belenéz a darabba és értelmezi is.
Az új rendezés (Marton László munkája) szinte teljesen megfelel az elvárásaimnak, a zárókép kivételével borzasztóan tetszik. Marton a kamaszok felnőtté válásának folyamatát választotta a történet vezérfonalának. Azért irom, hogy választotta, mert a Varázsfuvola nagyon sok rétegű történet, az egyes előadásai csak egy-egy dimenzióját tudják megmutatni. Ha egy réteget tisztességesen megmutat, az előadás jó - a Varázsfuvolából több tucatnyi, egymástól teljesen eltérő előadást lehetne rendezni.
Tamino tehát egy kamaszfiú, történetünk elején éppen erotikus álmaival és félelmeivel küzd. Elég erős felütés, a három Hölgy gyakorlatilag partiba vágja az alvó fiút. Sőt, ébredés után a MILF Éj Királynője egyenesen a cipőjére térdel.
Pamina fényképe MMS-en érkezik, és Papageno szájára sem aranylakatot zárnak, hanem a mezzó Hölgy nemes egyszerűséggel lesmárolja, amitől madáremberünk egybőlszájzárat csőrzárat kap. A feloldás is hasonló, csak az a szoprán Hölgy ajkáról érkezik.
A rendező igen következetesen végigviszi az álom vonalat, Paminát is igy ismerjük meg, csak az ő álma dermesztőbb, őt Monostatos zaklatja. A szülők, az Éj Királynője és Sarastro közötti purparlét is álmában dolgozza fel a lány.
És igy tovább, a fiatalok körül lassan megfordul, tótágast áll a világ, egészen addig, mig a próbák után immár felnőttként ismét helyükre nem kerülnek a dolgok.
A diszletet tervező Michael Levine zseniális munkát végzett. Egy gyönyorű szőnyeg, egy ágy (többféle takaróval, egy sötét mintással Taminonak, egy rózsaszinnel Paminának, és egy fehérrel a haldokló öregasszonyként megjelenő Papagenának), szék, asztal, néhány lámpa adja a diszletet. A nagy ötlet az, hogy ezek a diszletek folyton mozognak, a padló sikja elfordul, a szőnyeg hol hátul, hol oldalt, hol ferdén, hol a fejünk felett van. Kár- egyben gyönyörű rendezői üzenet- hogy a darab végére el is tünik. Minden bútordarab megmarad, csak az a gyönyörű, szines, barátságos szőnyeg nem kerül vissza a helyére. Közhely persze, hogy a felnőttek világa már keményebb, barátságtalanabb, de igy elmondva valahogy mégis szivbe markol.
Illetve markolna, mert a végét (szerintem) elrontja a rendező; a szinpad hátuljából előre gurul egy nézőtér, a székeken az összes szereplővel. Nekem ebből az jön le, hogy ugyan, ne hülyéskedj már, nehogy komolyan vedd, ez csak szinház.
Hát nem, nem szinház, azok ott a szinpadon valóságos, átélhető és megérthető sorsok.
Ezt az átélést nagyban segiti, hogy az előadás magyar nyelvű, és csodamód a legtöbb szereplőt tökéletesen lehet érteni.
Ami az énekeseket illeti, sorban, szinlap szerint:
Polgár László Sarastrója egy legenda. Pontosabban egy élő, eleven legenda, a hang gyönyörű, aszaltszilva illatú, olyan csokoládéizű mélységekkel, amitől én egyszerűen elolvadok. Lehetett érezni, hogy a délelőtti időpont nem a legmegfelelőbb a hangjának, de profi előadóként mindent meg tud oldani.
Brickner Szabolcs Taminója nyútotta a legkellemesebb meglepetést. Egy kiforrott, szép hangú Taminót hallhattunk és láthattunk. Külön nagy piros pont a tökéletesen érthető szövegért. Tenortól ritkán lehet ilyen szépet hallani.
Miklósa Erika Éj Királynője nekem csalódás. A csúcshangjai szépek és stabilak, de középen -attól lejjebb meg pláne- kiürül a hang és lebegni kezd. Persze lehet neki sem jó reggel énekelni, megvárom még az esti előadásokat, mielőtt végleg kimondanám, hogy nem tetszik.
Hajnóczy Júlia Paminája sem tartozik a kedvenceim közé, a hang valahogy nem tudja bejárni azokat a magasságokat, amiket egy Paminának be kéne. Persze, reggel volt, szóval róla is majd 27-án, az esti előadás után.
Fodor Beatrix Első Hölgye egy főnyeremény. Gyönyörű, üde szoprán, még a korai időpont sem ártott neki.
Szolnoki Apollónia Második Hölgye nem nagyon tünt fel a két remek Hölgy között.
Gál Erika Harmadik Hölgye is telitalálat, szép, egészséges, rendkivül érzéki mezzó hang, a jelek szerint szintén immunis a napszakokra.
Bede Fazekas Csaba Öreg Papja bár kis szerep, de sikerült még annál jobban eljelentékteleniteni.
Wendler Attila Első Papja meglepően jó.
Cser Krisztián Második Papja szintén, bár ő basszus, azok nálam mindig könyebben kapnak jó kritikát. De viccen kivül, szép, fiatal hang, nagy jövőt jósolok neki.
Nagy Ervin Papagenoje egy tévedés. Gratulálok egyébként, mert prózai szinész létére hallatszik, hogy rengeteget foglalkozik a hangjával és technikailag is képezi magát. De hát a hang, az bizony matt és testetlen. A szinészi megformálás kiváló, a prózai részeknél meg ugye hatalmas előnyben van az éneklésre szakosodott operásokkal szemben, szóval a figura el van adva, még én is megvettem. De akkor is, ez a hang nem operába való, egészen mélyről, gyomorszájból énekel.
Rácz Rita Papagenája fantasztikus. Először ugye öregasszonyként jelenik meg, a fiatal, huszonpár éves énekesnő valami elképesztő rekedt, göthös vénasszonyhangot ad ki magából, telitalálat.
Megyesi Zoltán Monostatosa tetszik. Még úgyis, hogy szerintem itt Mozart tévedett; Monostatost baritonra, vagy még inkább basszusra kellett volna irni. A fene se gondolta volna, hogy a cuki kis Don Ramiro meg Ferrando ilyen szemét tud lenni. Igazán megtalálhatnák már ezt a fiatal tenort a Mesterdalnokok
Dávidjával.
A Három Gyermek neve sajnos nincs kiirva az opera honlapján. Kár, mert megérdemelnék, nagyon szépen énekeltek, és ügyesen is játszottak. Nagy bravó mind a három srácnak.
Fischer Ádám vezényléséről most nem nagyon tudok mit mondani, ez az új rendezés annyira lekötötte a figyelmem, hogy nem igazán tudtam figyelni a zenei megvalósitásra. Illetve, nyilván jó lehetett, mert nem voltak zavaró tempók, rossz belépések (eltekintve pár kisebb énekesi hibától), engedte érvényesülni az énekeseket. Meg aztán a Vig akusztikáját is szoknom kell még, olyan itt operát hallgatni, mintha hirtelen lakást cseréltem volna.
Annyit még megjegyeznék, hogy a Vig szinpadtechnikája sokkal halkabb, mint az Operaházé. Egész meglepődtem, hogy a forgószinpad nem nyikorog bele a zenébe.
A rendezés szerintem gyeremekek számára is emészthető (az első, erotikusan meglehetősen túlfűtött álomjeleneteket kivéve), de azért előadás előtt érdemes elbeszélgetni a kölykökkel arról, hogy ők szoktak-e álmodni és miket, hogy szeretnének-e már felnőttek lenni és milyennek képzelik azt. A felnőtteknek meg feltétlenül érdemes megjegyezni, hogy a kamaszokban néha tényleg tótágast áll a világ, segiteni kell őket abban, hogy helyükre kerüljenek és leülepedjenek a dolgok bennük. Pedagógiai üzenetét tekintve telitalálat ez a rendezés egyébként.
Polgár László énekel
.
Az új rendezés (Marton László munkája) szinte teljesen megfelel az elvárásaimnak, a zárókép kivételével borzasztóan tetszik. Marton a kamaszok felnőtté válásának folyamatát választotta a történet vezérfonalának. Azért irom, hogy választotta, mert a Varázsfuvola nagyon sok rétegű történet, az egyes előadásai csak egy-egy dimenzióját tudják megmutatni. Ha egy réteget tisztességesen megmutat, az előadás jó - a Varázsfuvolából több tucatnyi, egymástól teljesen eltérő előadást lehetne rendezni.
Tamino tehát egy kamaszfiú, történetünk elején éppen erotikus álmaival és félelmeivel küzd. Elég erős felütés, a három Hölgy gyakorlatilag partiba vágja az alvó fiút. Sőt, ébredés után a MILF Éj Királynője egyenesen a cipőjére térdel.
Pamina fényképe MMS-en érkezik, és Papageno szájára sem aranylakatot zárnak, hanem a mezzó Hölgy nemes egyszerűséggel lesmárolja, amitől madáremberünk egyből
A rendező igen következetesen végigviszi az álom vonalat, Paminát is igy ismerjük meg, csak az ő álma dermesztőbb, őt Monostatos zaklatja. A szülők, az Éj Királynője és Sarastro közötti purparlét is álmában dolgozza fel a lány.
És igy tovább, a fiatalok körül lassan megfordul, tótágast áll a világ, egészen addig, mig a próbák után immár felnőttként ismét helyükre nem kerülnek a dolgok.
A diszletet tervező Michael Levine zseniális munkát végzett. Egy gyönyorű szőnyeg, egy ágy (többféle takaróval, egy sötét mintással Taminonak, egy rózsaszinnel Paminának, és egy fehérrel a haldokló öregasszonyként megjelenő Papagenának), szék, asztal, néhány lámpa adja a diszletet. A nagy ötlet az, hogy ezek a diszletek folyton mozognak, a padló sikja elfordul, a szőnyeg hol hátul, hol oldalt, hol ferdén, hol a fejünk felett van. Kár- egyben gyönyörű rendezői üzenet- hogy a darab végére el is tünik. Minden bútordarab megmarad, csak az a gyönyörű, szines, barátságos szőnyeg nem kerül vissza a helyére. Közhely persze, hogy a felnőttek világa már keményebb, barátságtalanabb, de igy elmondva valahogy mégis szivbe markol.
Illetve markolna, mert a végét (szerintem) elrontja a rendező; a szinpad hátuljából előre gurul egy nézőtér, a székeken az összes szereplővel. Nekem ebből az jön le, hogy ugyan, ne hülyéskedj már, nehogy komolyan vedd, ez csak szinház.
Hát nem, nem szinház, azok ott a szinpadon valóságos, átélhető és megérthető sorsok.
Ezt az átélést nagyban segiti, hogy az előadás magyar nyelvű, és csodamód a legtöbb szereplőt tökéletesen lehet érteni.
Ami az énekeseket illeti, sorban, szinlap szerint:
Polgár László Sarastrója egy legenda. Pontosabban egy élő, eleven legenda, a hang gyönyörű, aszaltszilva illatú, olyan csokoládéizű mélységekkel, amitől én egyszerűen elolvadok. Lehetett érezni, hogy a délelőtti időpont nem a legmegfelelőbb a hangjának, de profi előadóként mindent meg tud oldani.
Brickner Szabolcs Taminója nyútotta a legkellemesebb meglepetést. Egy kiforrott, szép hangú Taminót hallhattunk és láthattunk. Külön nagy piros pont a tökéletesen érthető szövegért. Tenortól ritkán lehet ilyen szépet hallani.
Miklósa Erika Éj Királynője nekem csalódás. A csúcshangjai szépek és stabilak, de középen -attól lejjebb meg pláne- kiürül a hang és lebegni kezd. Persze lehet neki sem jó reggel énekelni, megvárom még az esti előadásokat, mielőtt végleg kimondanám, hogy nem tetszik.
Hajnóczy Júlia Paminája sem tartozik a kedvenceim közé, a hang valahogy nem tudja bejárni azokat a magasságokat, amiket egy Paminának be kéne. Persze, reggel volt, szóval róla is majd 27-án, az esti előadás után.
Fodor Beatrix Első Hölgye egy főnyeremény. Gyönyörű, üde szoprán, még a korai időpont sem ártott neki.
Szolnoki Apollónia Második Hölgye nem nagyon tünt fel a két remek Hölgy között.
Gál Erika Harmadik Hölgye is telitalálat, szép, egészséges, rendkivül érzéki mezzó hang, a jelek szerint szintén immunis a napszakokra.
Bede Fazekas Csaba Öreg Papja bár kis szerep, de sikerült még annál jobban eljelentékteleniteni.
Wendler Attila Első Papja meglepően jó.
Cser Krisztián Második Papja szintén, bár ő basszus, azok nálam mindig könyebben kapnak jó kritikát. De viccen kivül, szép, fiatal hang, nagy jövőt jósolok neki.
Nagy Ervin Papagenoje egy tévedés. Gratulálok egyébként, mert prózai szinész létére hallatszik, hogy rengeteget foglalkozik a hangjával és technikailag is képezi magát. De hát a hang, az bizony matt és testetlen. A szinészi megformálás kiváló, a prózai részeknél meg ugye hatalmas előnyben van az éneklésre szakosodott operásokkal szemben, szóval a figura el van adva, még én is megvettem. De akkor is, ez a hang nem operába való, egészen mélyről, gyomorszájból énekel.
Rácz Rita Papagenája fantasztikus. Először ugye öregasszonyként jelenik meg, a fiatal, huszonpár éves énekesnő valami elképesztő rekedt, göthös vénasszonyhangot ad ki magából, telitalálat.
Megyesi Zoltán Monostatosa tetszik. Még úgyis, hogy szerintem itt Mozart tévedett; Monostatost baritonra, vagy még inkább basszusra kellett volna irni. A fene se gondolta volna, hogy a cuki kis Don Ramiro meg Ferrando ilyen szemét tud lenni. Igazán megtalálhatnák már ezt a fiatal tenort a Mesterdalnokok
Dávidjával.
A Három Gyermek neve sajnos nincs kiirva az opera honlapján. Kár, mert megérdemelnék, nagyon szépen énekeltek, és ügyesen is játszottak. Nagy bravó mind a három srácnak.
Fischer Ádám vezényléséről most nem nagyon tudok mit mondani, ez az új rendezés annyira lekötötte a figyelmem, hogy nem igazán tudtam figyelni a zenei megvalósitásra. Illetve, nyilván jó lehetett, mert nem voltak zavaró tempók, rossz belépések (eltekintve pár kisebb énekesi hibától), engedte érvényesülni az énekeseket. Meg aztán a Vig akusztikáját is szoknom kell még, olyan itt operát hallgatni, mintha hirtelen lakást cseréltem volna.
Annyit még megjegyeznék, hogy a Vig szinpadtechnikája sokkal halkabb, mint az Operaházé. Egész meglepődtem, hogy a forgószinpad nem nyikorog bele a zenébe.
A rendezés szerintem gyeremekek számára is emészthető (az első, erotikusan meglehetősen túlfűtött álomjeleneteket kivéve), de azért előadás előtt érdemes elbeszélgetni a kölykökkel arról, hogy ők szoktak-e álmodni és miket, hogy szeretnének-e már felnőttek lenni és milyennek képzelik azt. A felnőtteknek meg feltétlenül érdemes megjegyezni, hogy a kamaszokban néha tényleg tótágast áll a világ, segiteni kell őket abban, hogy helyükre kerüljenek és leülepedjenek a dolgok bennük. Pedagógiai üzenetét tekintve telitalálat ez a rendezés egyébként.
Polgár László énekel
.
