Bayreuth, most vágtatnak a valkürök. Nem tudok mit mondani, gyönyörű ez. Amikor Brünnhilde megjelenik Siegmundnak, az meg közli, hogy nem kér a tuti jóból, nem megy ő sehova, neki Sieglindére kell vigyázni. Meg majd nemsokára, amikor a teljes apátiába esett Sieglinde megtudja, hogy terhes, és egyből feléled, élni akar. Aztán Wotan búcsúja, amit mindig megsiratok, szemét pasi pedig, nincs rajta mit sajnálni. És a végén a tűzvarás, a röpködő szikrákkal és felcsapó lángokkal. Nincs még egy zene, ami ennyi mindent mesélne, és ilyen változatosan, izgalmasan, megunhatatlanul. Több mint egy éve nem hallgattam rádiót, szombat óta most megint. És nem csak este, a közvetitéseket, de reggel is, a régi kedvenc reggeli műsoromat. Tök jó.
Az „üvegházban nevelt lányok” kifejezés Zola Egy tisztességes úriházából való. Ott olyan lányokra használják, akiket a valós világtól elszigetelve, álszent, kettős erkölcsű polgári környezetben, romantikus ábrándokra nevelnek, hogy aztán jól meglepje őket az élet. Zolánál persze jobbára buta és kikapós feleségek lesznek az ilyen lányokból, az operairodalomban viszont általában belehalnak a sokkba, vagy egész életükre boldogtalanok lesznek.
Gilda, Verdi Rigolettó A legtörékenyebb és legvédtelenebb hősnők egyike. Apja, Rigolettó a nőfaló mantuai Herceg (tán az egyetlen operahős, akinek nincs se kereszt- se vezetékneve) udvari bolondja. Csúnya, cinikus ember, aki már maga sem tudja, hogy azért gonosz mert megfizetik, vagy azért, mert az. Felesége korai halála után a kislányát zárdában nevelteti, majd a felcseperedett lánykát betelepiti egy titkos kertbe, ahonnan csak a templomba mehet ki. A baj persze megtörténik, a gyönyörű lányt hamar kiszúrja a hires nőfaló Herceg, és a kislány sem marad közömbös. Hogy maradna, éppen abban a korban van, amikor érdeklődni kell a fiúk iránt. Szegénykének ezen a téren semmilyen tapasztalata nincs, ráadásul a cseléd, akinek vigyáznia kéne rá, jó pénzért becsempészi Herceget a zárt kis kertbe. Közben a közutálatnak örvendő Rigolettót is begyűjt magának pár ellenséget, akik fogat-foggal alapon meg akarják viccelni. Kifigyelik a szép fiatal lányt és mivel azt gondolják, hogy a szeretője, elrabolják. Viszik egyenest a Hercegnek. Rigolettó is számtalan nőt játszott a Herceg kezére, hát pont méltó bosszúnak gondolják, hogy a saját módszerével vicceljék meg. A Herceg közben majdnem szerelmes is lesz, dühöng a lány eltünte miatt. Annál nagyobb az öröme, amikor mégis megkapja Gildát. Amilyen tulok faszparaszt, egyből neki is esik, megerőszakolja a lányt. Rigolettó bosszút esküszik lánya meggyalázója ellen és Gilda hiába könyörög, bérgyilkost fogad. Gildának hiába látja, hogy a Herceg már régen más nők után fut (konkrétan a bérgyilkos húgával, Maddalénával enyeleg), mindennek ellenére úgy érzi, hogy szereti a férfit. Aztán amikor meghallja, hogy mi készül, és hogy Maddaléna azt javasolja a bérgyilkos bátyjának, hogy szúrják le az első belépőt és azt a hullát adják át Rigolettónak, Gilda bekopog a fogadóba, és önként belerohan a késbe. Diana Damrau énekel; Caro Nome. Ez a felvétel talán nem a legjobb példa, mert Damrau Gildája nem az a megszokott édes-engedelmes-jókislány Gilda, hanem nagyon is vergődik, szeretne szabadulni az apja által kreált börtönből. De nekem pont ezt tetszik ebben a felvételben. Éppen élete első csókján van túl, és ábrándos szerelemmel mondogatja magában szerelme nevét – ami álnév, természetesen.
Tatjana és Olga, Csajkovszkij Anyegin A két testvér szomorú története számomra Kovalik Balázs operaházi rendezésében teljesedett ki. Addig mind Puskin, mind Csajkovszkij darabja alig volt több számomra egy csinos, XIX. Századi bulvártörténetnél. Egyébként nem is cak a rendezés, hanem Mester Viktória csodálatos Olga alakitása döbbentett rá, hogy micsoda szomorú és reménytelen élet vár erre a két lányra. Sivár kisváros, silány férfiválaszték, akiknek a vadászat és a kártya körül forog az életük. A lányok kezéből ki nem esik a romantikus regény, egész fiatalságukat ez tölti ki, meg a kézimunkázás, a kertészkedés, a felkészülés a feleséglétre. A csendes Tatjana ugye Anyeginbe szeret bele nagy hirtelen, a bővérűbbnek tűnő Olgának pedig évek óta udvarol Lenszkij. Az ő kettejük sorsa rendben lévőnek látszik, senkinek sem tűnik fel, hogy a két fiatal nem illik egymáshoz. Az idillnek egy buta báli incidens vet véget; a látszólag unatkozó, de igaziból az előre elrendeltség ellen lázadó Olga kacérkodik a szintén unatkozó, nyafka és nagyképű Anyeginnel. Az értetlen és vérig sértődött Lenszkij kirobbantja a botrányt, a párbaj az ő halálát hozza. Anyegin ugye külföldre kényszerül, majd amikor visszatérve először meglátja az időközben asszonnyá szépült Tatjánát, szerelemre lobban. Tatjána persze visszautasitja. Kovalik rendezésének zsenialitása abban rejlik, hogy ez a visszautasitás nem az asszony hűségét domboritja ki, hanem azt a rettenetes boldogtalanságot, ami vár rá. „A megszokást a boldogság helyett kapjuk...” énekli Filipjevna az első felvonásban, és milyen igaza van! Borzasztóan sajnálom, hogy Mester Viktória Olgája nincs fent a tubuson, mert az kellene most ide, hogy lássátok, mire gondolok. Ekaterina Gubanova is jó, de a mélységei korántsem sugározzák azt a sötét depressziót, amit a lány a jókedv erőltetésével próbál elfedni. Olga teljesen tisztában van azzal, hogy az ő életéből nem lehet majd selyembe kötött romantikus regényeket irni, mint amilyeneket a nővére olvas folyton.
Erzsébet, Wagner Tannhauser Egyik kedvenc operám hősnője, Hermann wartburgi főherceg leánya szintén olyan nevelést kapott, hogy a szerelmet úgy képzelje, hogy majd Tannhauserrel (aki egyébként ott van az operairodalom legnagyobb helykeresői között) egész életükben egy rózsakertben, kézen fogva sétálnak majd és tépkedik a szirmokat, hogy szeret, nem szeret...... Ehhez képest Tannhauser követi érzékeit és elmenekül a kisvárosból, véletlenül éppen pont Vénusznál köt ki. Hamar megcsömörlik azonban a puszta szexualitástól és elhagyja Vénuszt is. Újból otthon köt ki, rábeszélik, hogy maradjon, ezzel nagyon boldoggá tenné Erzsébetet, aki hűen várt rá. Éppen dalverseny készül, Erzsébet fogja átnyújtani a győztesnek a babérkoszorút, megejthetik a lánykérést is. A versenyen a dalnokok romantikusabbnál romantikusabb és nyálasnál nyálasabb dalokban dicsőitik a plátói szerelmet. Tannhausernek már nagyon elege van az ömlengésből, belecsap a húrokba és csókokról, testekről, érzéki örömökről énekel. Kis hiján meglincselik, de Erzsébet közbelép. Lánya kétségbeesését látva Hermann ad még egy esélyt a fiúnak és zarándokútra küldi; ha a pápa megbocsát neki, visszafogadják. Erzsébet se lát se hall, csak Tannhauserre tud gondolni. Amikor a zarándokok visszaérnek, a fiú nincs közöttük. Az addigra teljesen legyengült Erzsébet nem birja el a bánatot és szép csendesen meghal. Tannhauser közben mégis visszatér, csak lemaradva a többiektől, mert nem bocsátott meg neki a pápa. Pontosabban azt mondta, hogy ilyen bűnt megbocsátani olyan lehetetlen, minthogy a pásztorbot ágat hajtson. Tannhauser Erzsébet temetési menete előtt leheli ki a lelkét, és lőn, a szűzies lány közbenjárására kivirágzik a pásztorbot, Marton Éva énekli a csarnokáriát:
Brit kollégánknak lejárt a megbizása és három év után a jövő héten hazautazik. Igaziból szerencsés, mert mostanában multiéknál nem hazaküldenek embereket, hanem felmondanak neki. Ezt ő is tudja, mondta is, a legnagyobb gondja jelenleg mégis az... na mi??
Na MI?????
Hát az, hogy a Brit Szigeteken hogy tud majd Túró Rudit venni a négy éves fiának!! A kiskölök totál Túró Rudi függő, napi hármat-négyet bepakol. Sőt, zsarolni lehet vele, egy Túró Rudiért elpakolja a játékait és megeszi a sült húst.
Istenkém, de tényleg, egy négyéves szemében mi vagyunk a világ közepe. Ez azért valami, legyünk őszinték, van ebben az országban jó dolog is.
Ilyen az, amikor a pár ezer szélsőséges vadbarom rátalál a másik oldal párezer szélsőséges vadbarmára - nincs mit egymás szemére vetniük. Én meg csak abban reménykedek, hogy mi és és a szomszédaink is tudjuk valahogy a helyén kezelni ezt a pár ezer agyhúgyköves idiótát.
Rossz szomszédság török átok, bazmeg, hát tényleg ennyire hülyék vagytok? Meg hogy amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, arról sem hallottatok még? Meg hogy van vendégjog, amivel nem illik visszaélni? Sőt, hogy a vendég tisztelettel tartozika vendéglátójának? Erre büszkék lehettek, vendégségbe menni, aztán odaszarni az asztal közepére, aztán még jól meg is sértődni, ha a pofátokat belenyomják a saját mocskotokba. Kicsit meg kéne emelni már ennek a nagy magyar állatkertnek a keritését, komolyan. És megköszönni, ha a románok is megemelik a sajátjukét.
Az csak a baj, hogy magyar lévén ez az én szégyenem is. Mármint nem az, hogy 9 hónapig tartom a szart magamban, hanem hogy az újpestiek igy viselkedtek Romániában.
Lujza újabban azt találta ki, hogy ő dönti el, hova menjünk sétálni. Ez igy van, ahogy irom; elindul, és megy. Vasárnap úgy gondolta, hogy az új vasúti hid felé megyünk, onnan meg át, a Rómaira. Mióta átadták a hidat, voltunk már párszor odaát. Jobban szeretem azt az oldalt, mert egyrészt reggel odasüt a nap, másrészt a part is sóderes, lapos, a pesti oldalon ki van kövezve a meredek töltésoldal. A szél is általában a budai oldalról fúj, a pesti oldalon gyűjti össze a habot, a budai –szemmel legalábbis- tisztábbnak tünik. Szóval hagytam, menjünk Budára. Nem is volt semmi hiba, napoztam, Lujza úszott és a vizbúl kihúzott botokkal birkózott. Szépen sütött a nap, nagyon élveztem. Őnagysága nagyon jól birta magát, ment a hülyén előre lógatott nehéz feje után. Egészen a Piroska szállóig (volt Piroska, dunsztom sincs, most hogy hivják). Iszonyú hosszú út ez egy ilyen rozoga kutyának, de tényleg majdnem olyan volt mint régen, amikor még egészséges volt. Most is körénk gyűlt egy csomó gyerek, most is visongtak, hogy nézd, hozza, én is dobhatok, had dobjak én is, én is..... A végére persze teljesen kipurcant, kocsiban kellett hazatolni, de hát azért van ugye a kocsi. Szóval jól éreztük magunkat nagyon. Hanem, nekem egyre kevésbé tetszik az, ami a Rómain történik. Azt már elfogadtam, hogy a gomba mód szaporodó lakóparkok miatt egy kvázi gettóvá, vaskeritésekkel és őrbódékkal védett gazdag gettóvá válik a Part. Nyilván az is a jólét növekedésével jár, hogy szép lassan kiszorulnak a csónakházak és szaporodnak a yacht klubbok. Ez van, változik a világ, változnak az igények. Viszont, ahhoz képest, hogy az összes parti kocsma számit a bringásokra (több száz kerékpártároló van kirakva a büfék elé) a sétány végig fel van szórva murvával. Aki valaha ült már biciklin tudja, hogy murván, gyöngykavicson, homokban iszonyú nagyot lehet esni. A murva annyival súlyosabb, hogy az apró, éles kövek csontvelőig be tudnak fúródni a porcokba és izületekbe. Akartam inni egy kávét, az egyik büfében éppen akkor pakolták ki a sült (mondom SÜLT!!!!) hekkeket a fagyasztóból. Hát, halat enni se megyek oda mostanában. A régi kedves Bibicben meg olyan szar kávét sikerült innom, hogy azóta is öklendezek. Nem csak, hogy a régi jó, „kiengedem a forró vizet és kézzel gőzölöm a tejet” módszert felváltották az ipariasabb, „csövet lógatok a tejesdobozba és forró vizzel jól felhigitom a tejet” módszerrel, de a kiváló minőségű, aromás Piazza ’doro kávét is felváltották valami agyonpörkölt, dohos izű borzadmánnyal. 350 Ft, most tényleg ezen múlik? A végén már én is nagyon szomjas voltam, bementünk hát egy másik helyre, ahol hatalmas Gösser tábla világitott. Kértem egy pohár Gössert, mondták, nincs, csak dréher meg aranyászok. Hát a tábla? Hát az még az előző tulajdonostól maradt itt. Hátbazmeg, miért nem veszitek le, Sőt, a Gösser miért engedi, hogy dréhert adjanak el a nevével? Nno, hát igényesség ide, gazdagodás oda, proccosság amoda, a vendéglátás szinvonala a béka segge alatt van a Rómain.
Update: a gyulai kolbász mondjon le!! Ebéd után vagyok, lecsót csináltam (fele bogyiszlóiból, hogy háromszor csipjen). Basszákmeg, hát hova jutottunk, hogy pár karika gyulai kolbásszal el lehet rontani egy lecsót?? Nem háromszáz forintos teszkógazdaságos virslivel, nem Mucsaröcsögei csipős parasztkolbásszal, hanem Gyulai Henteskolbásszal! Savanyú, kenőcsös és zsiros. És nem úgy zsiros, hogy a kövér zsircseppek bevonják a paprika-paradicsom- és hagymaszeletkéket, és egy hidat képeznek a különböző aromák között, nem, ez a szar brutálisan, tocsogósan zsiros. És egy kolbásznak mióta van élesztőize?? Nagyon mérges vagyok.
Ma megint iszonyú későn, este fél hétkor indultam haza. Már messziről látszott, hogy a hulladékégető bekötő útján villognak a kék lámpák. Az az út végig van rakva prostikkal, minden lámpaoszlop alatt áll egy lány. Vagy ha nem áll, mert éppen munkán van, akkor ott az üveg ásványvize, kis szatyorkája, esernyője, eze-aza. Szóval igazoltatták a lányokat, de volt ott egy kisbusz is, ha netán valakit be kell gyüjteni. Szegény csajok, én iszonyagtosan sajnálom őket, télen-nyáron, egy bugyiban ácsorogni ott, nagyon durva. Télen szétfagynak, most szétégeti őket a nap. Az utóbbi hetekben került pár új csaj, olyan pirosak, mint a pecsenye, nem is hiszem, hogy nem lázasodnak be, az legalább másodfokú égés, ahogy kinéznek. De nem is az volt a legborzasztóbb, ahogy a félig meztelen, tangába, övnyi szoknyába "öltözött" lányokat igazoltatták a rendőrök, hanem az, ahogy a lejjebb állók teljes tanácstalansággal nézegettek körbe, hogy most mi lesz velük. Én, ha ilyen helyzetben vagyok, nyilván leveszem a magas sarkú basszálmeg cipőt, felhúzom a lapos sarkú nyúlcipőt és usgyi, már ott sem vagyok. Nyilván, igy csinálnám én, persze, aki nem vagyok kurva, akit a stricije kiállit az út szélére. Ezek a lányok viszont olyanok, beléjük van verve, hogy melyik lámpa alatt kell állniuk, igy aztán mozdulni sem mernek onnan, ahova állitják őket. Tán az eszükbe sem jutott. Nyilván azt sem tudták, merre tünhetnének el, hiszen reggel-este izmos autókból rakják ki őket, a szállásukon meg a lámpasoron kivül aligha ismernek más helyet errefelé. Az izmos autók meg ilyenkor nyom nélkül eltünnek, a stricik, akik egyébként elszedik a lányoktól azt a pénzt, amiért azok napi 12 órát fagyoskodnak, sülnek, áznak ott az út szélén, szóval a stricik ilyenkor még véletlenül sem kerülnek elő, hogy összeszedjék legalább a sor végét és megkiméljék a lányok felét egy fogdában eltöltöltött éjszakától. És ebben a kurvalétben ez a borzasztó. Nem csak az, hogy pénzért kell dugniuk, szopniuk, akárkivel aki éppen fizet, hanem ez a tehetetlen kiszolgáltatottság, hogy ha lenne is idő elfutni, akkor sem teszi, mert nincs hova, nincs kihez, nem tudja merre, tán még azt sem tudja, hogy futhatna. Ilyenkor nagyon világosan érzem, hogy nincs Isten, nem létezik hogy legyen, mert ha lenne, nem engedné, hogy ide juttassanak embereket, hogy ennyire aljasul kihasználják a teremtményeit.
Nagyon gyorsan. Szivszoritóan gyorsan. A hülye kis agya az persze nem, az még mindig a kéthónapos szeleburdi, de a teste az rohamosan. Illetve a sorozatos kudarcok, esések-bukások, lépcsőről visszacsúszások, lejtőn lezúgások valamivel óvatosabbá tették, de csak annyira, hogy miután egyszer megtörténik valami, aznap már nem lódul neki fácánozni, vagy a Duna közepére beúszni. De másnap megint, mintha mi sem történt volna - egészen addig, amig megint fel nem hemperedik egy kiálló kőben vagy gyökérben. Borzasztó hamar elfárad pedig, a séták már jobbára abból állnak, hogy bandukolunk tiz percet, aztán leülünk ugyanannyit és nézelődünk, sütkérezünk, tovább bandukolunk. Azért másfél-két órát még igy is bir, és még igy is mindig marad egy zug vagy egy vakondtúrás, amit már nem engedek neki megvizsgálni, mert indulni kell haza. Pár perc múlva már látszik rajta, hogy megint későn avakoztam közbe, megint kifáradt. Ilyenkor bepakolom a babakocsiba, ő meg nagy büszkén nézelődik kifelé belőle és szemmel láthatóan meg van elégedve a világ ilyetén berendezésével. A fene se gondolta, hogy ennyire fogja majd élvezni a babakocsikázást, de úgy látszik, hogy jó befektetés volt az a fél tucatnyi virsli, amit jutalomfalat formájában beledicsértem. A kocsiba éppen belefér, hátul lelóg a segge, amit ugyan takar a babakocsi ernyője, de alóla a résen kilóg a farka, majdnem a földig. Elől lelóg a két mellső lábés mivel a kocsi keskeny és a súlya miatt behorpad, összenyomja a lábakat amik igy egymáson keresztben csúsznak. Pont úgy néz ki mint egy finom dáma, aki elegánsan keresztbevetett lábakkal ül egy gyaloghintóban. Amikor senki sincs velünk, rengeteget nevetek ezeken a kis hülyeségeken, az idétlen, csuklós-kacsás togyogásán, a nagy esésein. Amikor úgy tesz, mintha ő direkt háromszor áthemperedve akart volna leérni a gát tövébe. Vagy amikor visszacsúszik, és jó, hát akkor fel sem akart menni, majd keres egy kevésbé meredek helyet, ahol mégis, hátha pont kiesik a gazdi zsebéből egy szeletke virsli. Ki szokott esni, persze hogy ki szokott. A kezeléseket hihetetlen jól tűri. Évek óta úgy kellett már behúznom az állatorvoshoz, ha oltatni kellett, most meg jön magától. Mukk nélkül tűrte az ultrahangot, hogy a hasát borotválják, a vérvételt, mindent. A gerincmeszesedés mellett meg van nagyobbodva a mellékveséje is, ami nagyon rossz hatással van a májára. Mivel a mellékvese túlműködését csak olyan gyógyszerekkel lehetne gyógyitani, amiknek nagyon súlyos mellékhatásai vannak, ezt inkább nem, a máját védjük. Őgyhogy jelenleg kagylóörleményt kap és májvédő vitamint. Mellette kullancsvédelem, és sajnos a szúnyogok terjesztette szivférgességet is elkapta, azt is kezelni kell. Iszonyat pénzeket hagyok ott az állatorvosnál, de úgy vagyok vele, hogy most még érdemes. A kutyus virgonc, kiváncsi, remek étvágya van, örül a haveroknak, a régi udvarlóknak, a viznek, a fűnek, a hápogva felreppenő vadkacsának. Én meg örülök annak, hogy ő örül. Egészen addig, amig valaki meg nem kérdezi, hogy hogy van a kutya, mert akkor általában azonnal elbőgöm magam. De hát ez van, most ezt kell végigcsinálni.
