A hét képe

hvg.hu
I. Nemzeti Tanévnyitó

több mint két hete

ez volt az első éjszaka, amit végigaludtam.
Segitettem persze magamon némi komlótablettával, de akkos is, már lehetett érezni, hogy vékonyodnak az idegeim.
Hát most kimegyek a piacra zöldségért meg dinnyéért, aztán fekszem vissza.
Hiányzik pedig nagyon a reggeli séta, pláne a hosszú hétvégi napozások meg úszások meg pizzázó teraszán kávézások.
De tegnap reggel is beálltam a hentes előtti sorba. Már majdnem én kerültem sorra, amikor kezdték kipakolni a hatalmas, friss gégégeket. El is sirtam magam majdnem, mert hogy örült volna a kis Kereksenekűm a sok porcogónak.
Az ilyen eseteket elkerülendő jobb nékem, ha eszek inkább rántott pattiszont meg sajttal rakott padlizsánt.
Szerintem biztos jól érzi magát, szép helyen van. Szerdán nagyon későig dolgoztam, már sötétedett, amikor hazaértem, gondoltam, kiugrom hozzá. Pont a Duna közepén van, nagyon szép kilátás van a budai hegyekre. Az utolsó sirályok akkor értek haza a portyázásból, és a hid alatti résekből már kezdtek készülődni a baglyok is. Szóval tök érdekes hely, mindig történik valami, bőven akad vadászni való is. Az úszásról nem beszélve, ugye mindig is az volt a legfontosabb. Szóval ha van olyan, akkor most szerintem jól érzi magát.
Persze naná, hogy nincs ilyen.
Nekem viszont tényleg jó volt a langyos esti szellőben hűsölni.

tüzijáték Újpesten

Hét ember szenvedett égési sérülést. hvg.hu
Én pár száz méterre lakom attól, ahol ez történt, és ki kellett nyitnom az ablakot, mert attól féltem, hogy kitörik az üveg. Minden egyes rakétánál dörrent egyet, és megremegtek az üvegek, összekoccantak a mosogatóban száradó tányérok.
Bazdmeg, ember, érted? Kocogtak a tányérok, mintha csak földrengés lett volna. Vagy háború.
Esküszöm, nem normálisak. Cirkusz kell a népnek, látványosság, de spóroljunk is, meg esetleg netán kapjunk is vissza valamit belőle, találjuk meg a legolcsóbbat - vagy aki a legtöbbet csorgatja vissza.
Az emberek meg mennek, bámulják, mintha isten tudja micsoda gyönyörűséget látnának.
Lófaszt, azt!
Az augusztusi csillaghullás, meg a holdfogyatkozás vörös fénye, az gyönyörű, de ezek a pukkanós szikrák, ezeknek a szépséghez annyi közük van, mint lócitromnak a limonádéhoz.
Az eszem megáll, most a nagy országos buliban valamiféle visszafogottságot hirdettek meg, erre az önkormányzatok rárántanak, hogy nehogy már szines szikrák nélkül maradjon a jónép. Sirnak, hogy nincs pénz, nincs az embereknek igénye a kultúrára, hüpp, hüpp, közben meg közpénzekből elégitik ki a leggagyibb igényeket. Jól össze is égetik szerencsétleneket, az eszem megáll, hogy lehet ilyet csinálni.

blogolás helyett

beszálltam egy vitába.
Vidnyánszky Attila nyilatkozott a Népszavának. Én hülye bolha meg köhécselni kezdtem.

Örömanyák

Bácskai Juli Pszichoszinháza az újpesti Főtéren.
Teljesen véletlenül láttam meg a plakátot, félig el is takarta a piac-csarnok tolóajtaja. Szombaton és vasárnap este 8 órakor két előadásuk is lesz. Nosza, ha már, akkor ott a helyem. Végre valami szabadtéri dolog, ami se nem Zoltán Erika, se nem tüzijáték, hanem valami érdekes. Nem is értem, miért titkolják, szombaton már az a félig eltakart plakát sem volt kint.
Ehhez képest meglehetős számú közönség gyülekezik a műanyag kerti székeken. A hajléktalanoknak külön páholyuk van, két virágággyás közötti átjáróra gyüjtöttek be pár széket maguknak. A székek alatt műanyagpalackos borok, jó hangulatú estélyük lesz.
Én a nemrégiben felújitott Főtér egyik attrakciója, a lapos köveken felbugyogó, mezitlábas dagonyázásra csábitó szökőkútféleség felé húztam a széket. Le is vettem a cipőm, élveztem a lábujjaim között felbugyogó viz hűvösét.
Érdekes lett ez az új főtér, roppant elegáns kőburkolat, a már emlitett lapos izék mellett valódi szökőkutak is, ritmusra lövellő vizsugarakkal. Minden jel arra mutat, hogy igen gondos munkával tervezték, és egy nagyvárosi közösségi teret akartak létrehozni. A már emlitett lábáztatók is valósággal arra vannak kitalálva, hogy a nagy nyári hőségben kisgyerekek pancsikoljanak rajtuk, amig a nagyobbak a magasra szökellő vizsugarakkal játszanak, a szülők meg a padokról gyönyörködnek bennük és közben el-elszaladnak a közeli piacra egy lángosért, korsó sörért, fagyiért. Ehhez képest a padokat egymásnak háttal forditották, hogy az emberek még véletlenül se tudjanak beszélgetni. Asztalok sincsenek, pedig komolyan mondom, a rengeteg viz és a templomkertben megmaradt fák árnyéka hűsölésre, nagyvárosi társasági életre csábit.

De nem is ez a lényeg, hanem a Pszichoszinház előadása, az Örömanyák.
Két szinésznő, Lábán Kati és Tordai Teri alakit két anyóst, az ő életükből vett kis jeleneteket Bácskai Juli pszichológus köti össze. A felvezetőből megtudhatjuk, hogy a párbeszédek nincsenek előre megirva, csak a karaktereket és a szituációkat irta meg a pszichológus, a többi a két szinészre van bizva.
Az ötlet zseniális, egy pszichológus nyilván ezermillió féle karakterrel és élethelyzettel találkozott már, érzékeny, imporvizálni képes művészek pedig néhány alapinformációból fergeteges, életszagú szinházat tudnak csinálni; tragédiát, komédiát, tragikomédiát, mikor mit, ahogy az a valóságban is van.
Aztán valahogy mégsem ez történt, én legalábbis nem igazán tudtam élvezni az előadást.
Lehet, az volt az oka, hogy a tegnapi estére választott két karakter a társadalom két szélső pontjáról lett kiválasztva - egy gazdag, flegma úrinő (Tordai Teri) és egy csóri kocsmárosné (Lábán Kati) figurája annyira közhelyes, annyira előre kiszámitható volt, hogy az első két mondatból már tudtam, mire fog kilyukadni a jelenet. Lehet persze a szinésznők is tudták, egy srófra jár az agyunk. Csak hát én igy egy kicsit bizony unatkoztam. Ha nem ennyira sarkitottak a figurák, ha nem ennyire kiszámithatóak a kifutások, akkor ez egy sokkal jobb szinház lehetett volna.
A művészek és a szerző védelmében azt még el kell mondani, hogy egészen pocsék volt a technika, gyenge a világitás (a darab végére el is ment a szinpadi fény) és egészen kritikán aluli, magyarul fos volt a hangositás. Vagy egyik szinésznőt lehetett hallani, vagy a másikat, időnként egész mondatok vesztek el, időnként összegerjedtek, tényleg borzasztó volt. Egyébként is, ez egy intim, kicsi szinházba való műfaj, akár még szinpad sem kellene, hisz pont az benne a lényeg, hogy magunkra ismerjünk.
Hát ez tegnap nem sikerült, talán ma.
Vasárnap este férfi és nő játszik, Békényhagy-lak, Birtokol-lak cimmel.
Állati izgalmasan hangzik, ha nem megint két közhelyes szélsőséget akarnak majd szinpadra állitani - és persze Kakasy Dóra és Szanitter Dávid jó szinészek- akkor remek szinházi esténk lesz.
Ha nem, hát akkor nem jött be. Kár lenne, mert ebben a fajta szinházban tényleg óriási fantázia van.





Más:
ebédre túrós tészta volt. A maradék túró ilyenkor perzse mindig Lujzáé, mint ahogy a tejfölös pohár is. Hihetetlen türelemmel tudta tisztára nyalni a tejfölös és joghurtos poharakat, sokszor még órák múlva is ropogtatta a műanyagot.
Megállapitottam persze, hogy hát nincs már kiskutyám, nincs aki miatt jó vastagon otthagyjam a tejfölt a pohárban, belekapirgáltam hát a maradék túrót és pár levél citromfúvel meg steviával krémesre turmixoltam. Gondoltam, egy réteg valamilyen lekvárral jó lesz holnap ebéd utáni édességnek. Szóval turmix, ételhordó dobozkába két kanál lekvár, arra egy réteg túrókrém, megint lekvár, legfelülre túrókrém, kikaparni, nincs már kutya, aki kinyalja ami benne maradt. Ki is kapirgáltam egy kanállal, aztán automatikusan dobtam le a földre, a mosogató elé, ahol ilyenkor a kutya szokta a megfigyelőállást elfoglalni. Ha főztem, mindig a mosogató elé feküdt, egyetlen pillanatot sem akart elmulasztani, pláne nem leeső csirkeszivet, vagy éppen tejfölöspoharat.
Szóval ezt még gyakorolnom kell, hogy nem, nem dobálunk le a földre semmit, mert nincs, aki felszedje.
Édes kis kutymókám, megszakad a szivem.
Pénteken meghozták az urnáját, szombaton még utoljára elmentünk egy nagyot kirándulni. Majdnem mindenhova elmentem, ahova régebben szerettünk sétálni. Még oda is, ahova már régóta nem, mert vagy beépitették, lekeritették a területet, vagy már nem jutottunk el oda, mert nem birt volna annyit menni, a babakocsi meg nem volt alkalmas rá. Voltunk a Duna Bázison, ahova évekig jártunk debrecenit enni. Most is ettem egy párat, az utolsó falatot zsebre tettem, mint ahogy mindig is, az volt a kárpótlás, amiért várnia kellett. A kishajó sajnos már nem jár, azt nagyon sajnálom, az jó kis kirándulás volt, átmenni vele a túlpartra. Voltunk a Rómain is, ahány nagyobb botot találtam, azt mind bedobtam a vizbe. Jó messzire, ahogy régen, amikor még keresztül tudta volna úszni a Dunát, ha vissza nem kiabálom. Közben szedtem egy hatalmas csokor vadvirágot is, katángot, szarkalábat, ökörfarkkórót, cickafarkat. A hid közepén bedobtam egy nagy botot a Dunába, aztán az urnát, aztán a virágokat. Végül a darabka kolbászt. Igaziból szórni szerettem volna, de úgy leragasztották az urnát, hogy nem birtam kinyitni. Mindegy, jó ez igy is, A Duna volt a kedvenc helye, legyen ott örökre.

egyedül

iszonyatosan érzem magam, nagyon hiányzik a kis kereksenekűm.
Először is ugye, a reggel.
Majd' 15 éve minden reggelem azzal kezdődött, hogy felébredtem, kidörzsöltem a csipát a szememből, magamra rántottam egy macskanadrágot meg egy pólót aztán mentünk a Dunára. Eleinte próbálkoztam normálisabban is felöltözni, rendes nadrág, cipő, de aztán rájöttem, hogy ha csak nem eleve sáros tappancsmintás, akkor tökmindegy mi van rajtam, visszafelé jövet mindenképpen úgy fogok kinézni, mint egy sárban fetrengő hajláktalan. Mert ha nem sáros voltam, akkor vizes, és a vizfoltokra ragadt a löszös homokos por.
Nem is az ébresztés hiányzott, már lassan egy éve nem jött fel a galériára ébreszteni, hanem maga az egész folyamat, a hajnali friss levegő, a langyos reggeli nap.

Aztán a hazaérkezés.
Eddig mindig az volt, hogy dühöngtem, ha valami miatt tovább bent kellett maradni. Ma viszont még hőztam az időt, kerestem, hogy mit csinálhatnék, csak hogy ne kellessen hazajönni és szembesülni az üres lakással.
Ez is megváltozott pedig az elmúlt évben, nem üdvözölt már az ajtóban, tök süket volt szegény, észre sem vette, ha beléptem a lakásba, csak amikor megsimogattam. De akkor már örült, de csak egy picit, mert aztán már futottunk is, hogy le tudja ereszteni azt a másfél-két liternyi vizet, amit a Kushim-kór megitatott vele. Vagy éppen szedegettem össze az átnedvesedett rongyszőnyegeket, pakoltam be a mosógépbe és a már hónapok óta kiszáradni sem tudó hipós moppal törölgettem a padlót a tiszta szőnyegek alá.
De mégiscsak volt öröm, meg egy kis csóválás, meg izgatott várakozás, hogy akkor most mi is lesz a vacsora.
Hát most nincs semmi, nem kell friss vizet venni a lábasba, nincs maszsirozás, nem kell azon gondolkodni, a hétvégére mit is vegyek neki, melyik hentesnél lesz vajon gége vagy pulykafartő.
Nagyon hiányzik.

Rettenetes, rohamokban tör rám a lelkiismeretfurdalás. Ha csak még egy hetet hagytam volna, vagy legalább pár órát, hogy az üvegen betúző nap az élő testet melegitse, ne a lassan merevedő hullát.
borzasztó érzés.
Tudom pedig, az eszemmel tudom, hogy 14-15 éves kutyánál már nem lehet semmit visszaforditani, de hát most éppen nem az eszem irányit.

Lujza

El kellett ma altatnom.
Már hetek óta ölben meg babakocsiban tudtam csak kivinni, iszonyat sokat kinlódtunk. De aztán ha kiértünk a partra, akkor örült a haveroknak, a havergazdiktól le-leeső virslikarikáknak, a Dunának, a viznek, a napnak. A viznek és a napnak különösen, órákig el tudott heverni a napos sóderen. Aztán úszott egy kicsit, legalábbis bevonszolta magát a bedobott bot után. Nagyon mélyre beengedni már nem mertem, féltem, elsodorja az ár, nem volt már ereje, hogy fenntartsa magát. De nem is az volt a lényeg, hanem hogy csobbant a bot, legalább hasig csobbant a kutya is, aztán lehetett birkózni az egyre kisebb botokkal. Régebben egész nyárfákat húzott ki, ha éppen úgy adódott, mostanában már csak karvastagságú botokat dobtam neki. Mindegy volt egyébként, örült annak is nagyon.
Az étvágya meg aztán kifogástalan volt, a literes lábasát fényesre nyalta mindig. Tegnap este negyed kiló túrót meg vagy fél kiló marhaszivet evett meg, fekve, oldalról, mert a fejét tartani már nem tudta.
Tegnap reggel összecsuklott alatta a lába, nem birta magát tartani. Bepróbálkoztam még egy steroid injekcióval, de az kétesélyes volt nagyon, a rosszabbik variáció jött be. Nem hiába tiltakoztam eddig ellene, inkább massziroztam minden nap, csak hogy ne kellessen terhelni a beteg máját.
Ezt már nem akartam.
Innestől kezdve már nem róla szólt a dolog. Pelenkázhattam volna persze, de nem akartam, hogy csupa fájdalomban heverjen a konyha közepén (a kosarába már hetek óta nem tudott bemászni), és mindenféle nejlonokkal meg rongyokkal itassam fel alóla a pisit. Biztos lett volna még pár hete, de ez már nem róla szólt volna, hanem rólam, hogy nem birok tőle elválni.
Borzasztó nehéz volt, még szerencse, hogy az orvos ismer, értette mit akarok.
Fél órája ment el, rendes volt nagyon, még azt a céget is kihivta, akik majd elviszik hamvasztani. Délben jönnek, addig még itt van velem. Olyan, mintha aludna egyébként. Kicsit még masszirozom a hasát, hogy a bent rekedt pisi kijöjjön belőle, aztán elviszik tőlem, nem fogom visszakapni, csak egy maráknyi hamut belőle. Be akarom majd szórni a Dunába. Ott érezte magát a legjobban, legyen ott a végső pihenője.
Aludj kicsim, jó utat, nagyon jó kiskutyám voltál.
Borzaszan sajnálom, hogy igy kellett végezned, hogy nem tudtam segiteni, hogy nem tudtalak itt tartani.
Olyan szépen süt a nap, milyen jól érezhetné most magát kint a parton, a napfoltos fűben.