Long Live Home Office!

Tényleg.
A hátam párnákkal kitámasztva, a bögrében jázminos zöldtea illatozik, a kuktában szuszmorog a bableves, mindjárt megyek pucolom hozzá a leveszöldséget, közben meg a VPN hozzáférésen szép lassan csordogál az SAP-ból az idei utilisation adatunk.
Ugyanúgy látok mindent, mintha bent ülnék az irodában. Sőt, még a házi cset is nyitva van, látom, hogy Indiában vagy Sziriában ki dolgozik. Mondjuk a szir fiúval éppen beszélnem is kell, nekik a szombat munkanap.
Minden olyan, mintha az irodában lennék, csak éppen itthon vagyok, kényelmesen, a kutya elégedetten szuszog, a kukta is, én is, minden nagyon szép, minden nagyon jó.
Hát ezentúl hetente legalább egy napot nem fogok bent lenni, hanem itthon, kényelmesen megcsinálok ezt-azt. Pihentetem a nyálkahártyáimat és az idegeimet, ráadásul a hétközi kevésbé zsúfolt és sokkal olcsóbb piacon bevásárolok meg ilyesmi.
Sőt, két lekérdezés között még kicsit a taposógépem is gyötörhetm kicsit.
Nna, hát ezt jól kigondoltam.

orrvérzésig

szó szerint.
A csontszáraz, 20% alatti páratartalmú levegőn reggel kilenctől este hétig úgy kiszáradnak a nyálkahártyáim, hogy az orromban felrepedeznek a hajszálerek és véres az orrváladékom.
Erre mondta volna az én volt kedves kollégám, hogy szopnék, nyalnék, gombot varrnék, csak szabaduljak innen!

Szombaton Pillangókisasszony.

Rucahergető

Hát egy ilyen nap után valóságos égi ajándék ilyesmit találni a neten.
Egyrészt negyed órája vinnyogok a röhögéstől, másrészt viszont klassz dolog az ilyenféle értékmentés.

A hónak kérdése

Jóestét!!
HhÖÖRRRRRrrr
Vajh sikerül-e az új kolléganőt egy hónap alatt betanitanom arra, amit nekem fél évembe került megérteni?
A csaj tudása kábé olyan szinten van most, mint az enyém, amikor elkezdtem: SAP-t még soha nem használt, és fogalma sincs mi az a pivot tábla. Ami nem baj, mert néhány hét alatt bele lehet jönni.
Csak éppen három hét múlva már nem csak az én jelentéseimet kell megcsinálnia, de mind az öt másik üzletágéét is. Az én útmutatásom és betanitásom alapján.
Hátbazmeg, a lecke fel van adva.
Mert ugye ha más dolgom nem lenne közben, akkor, esetleg....
De van.
És két hónapja könyörgök, hogy tanitsanak meg SAP-ban schedul-özni, nem, az nekem nem szükséges, én csak az erőforrásokat fogom kezelni.
Hát máma végképp bebizonyosodott, hogy ahhoz, hogy az erőforrásokat tudjam, előbb rendbe kell tenni az összes project schedule-jét, mert szarok a dátumok, szinte mindben.
Ugyan már, semmiség, csak át kell irni.
Hatvannál több futó projekt többszáz műveletét, csak úgy átirom.
Ugyan már, mi az nekem!
Amikor halvány lila dunsztom sincs arról, hogyha egy dolgot megváltoztatok az SAP-ban, akkor az mit húz magával.
Egy tervezési határidő egy szerelési határidőt. Egy szerelési határidő egy kiszállitásit. Egy kiszállitási egy anyagrendelésit. Sőt, egy kiszállitási határidő egy számlázásit is mozdit. A számlázási határidő meg a csah-flow-t boritja, az meg a mérleget. És igy tovább és igy tovább, az integrált rendszerekben minden mindennel összefügg, csak éppen nem tudom, hogy mennyire.
De nem is kell, csak irjam át a dátumot.
Hátbazmeg.
Szinte látom, ahogy a népszerűségi indexem zuhanni kezd a projekt menedzserek, a mérnökök, az anyagbeszerzők, a gyártásvezetők, a pénzügyesek meg a rossebb tudja még kik között.
Én meg éjszakánként a kibaszott excel tábláimmal meg az SAP-val álmodom.
A francba, de tényleg.

Menzátlanitás

:-) Szépjónapot!
Gasztronómiai különkiadásunk olvassák.
Úgy megundorodtam a maggiszagú, és a jelek szerint nem túl friss rántott csirkemelltől, hogy most egy darabig inkább nem mennék a munkahelyi menzára.
Délelőtt ezért beáztattam az agyagtálam, fogtam egy szatyrot, némi pénzmagot, felöltöttem a hentescsábitó macskanadrágom (pontosabban le sem vettem, kutyakirándultatásból estem haza, 11 után) és kikocogtam a piacra.
Kicsit udvaroltattam magamnak az én nagydarab mackómmal, közben kiválasztottam a legszebb dagadót és felszúrattam vele.
Kértem még két sertésvesét, két nyelvet, három fület, és egy szivet is. Ezeket általában kutyakajának szoktam megvenni, de most más szándékom van a belsőségekkel; házi disznósajtot csinálok belőle.
Gyerekkoromban ez volt az egyetlen, amit a disznótorban szerettem, már egész kicsi koromtól én csináltam, még alig értem fel az asztalt. Mindezen belsőségeket abalében megfőzték, és amikor kihült, én megkaptam az egész cuccost. A jó disznósajt titka (legalábbis amit én szeretek, annak a titka) az, hogy minden hozzávalót nagyon keskeny, gyufaszál méretű laskára kell vágni. Darálva nem jó, akkor egy szalámiszerű massza az egész, nagy darabokban meg valahogy nem olyan gusztusos. A belsőségekhez került még egy jó darab fejhús is, azt most inkább kihagynám, mégis, koleszterinszint ugyebár, meg a kilók is, hajjajj, a kilók, azoknak ugye nem használ a tokaszalonna.
Azt majd a jövő héten csinálok :-)))))
Nálunk egyébként annyira kedvelt volt a disznósajt, hogy gyakran csak úgy, disznótor nélkül is vettünk hozzávalót. Mivel ilyenkor ugye nincs disznógyomor, amibe tölteni lehetne, fehér vászonból varrtunk zacskót, abba töltöttük bele a laskára vágott, sóval, borssal, paprikával, némi fokhagymával izesitett és alaposan átkevert cuccost. A vászonzacskót szorosan összekötöttük, egy lábas forró vizben még megabáltuk, két deszka közé fektettük, és mivel présünk nem volt, a nagy mosófazekat megtöltöttük vizzel és ráültettük. Egy éjjel kipréselődött belőle a zsiros lé, és lehetett enni. Vagy ami még jobb volt, lehetett vinni füstölni. Igen, úgy, zacskóban, át kellett kötni ügyesen, hogy fel lehessen akasztani a füstre.
Mit nem adnék, ha találnék errefelé valakit, aki bérfüstölést vállal!

Nno, hát ennyit a gyerekkori emlékekről.

Itthon van tehát a fül, a vese, a nyelv és a sziv. A vesét hosszában ketté kell vágni és nagyon alaposan átmosni, kihártyázni, a zsirokat leszedni róla. 2-3 gerezd fokhagymával, egy vöröshagyma héjával, mokkáskanálnyi szemes borssal és csipet sóval megy bele a kislábosba, lassú tűzön, lefedve fő vagy fél órát. A főzőlevét a kutya kapja meg. A nyelvvel ugyanez a helyzet, az is kislábosban fő, lehetőleg ugyanabban, amiben előtte a vese, hogy ne szaporitsuk a mosogatanivalót. A sziv és a fül más tészta, azok kislábosban soha nem készülnének el, igy azokat 3-4 felé vágom, és a kuktába jól belenyomogatom. Annyi viz kell csak rá, amennyi ellepi, fél fej fokhagyma, egy vöröshagyma héjastul, néhány babérlevél és kevés só, aztán had szóljon, kuktában háromnegyed óra alatt puhára fő. Ezt a főzőlevet gondosan megőrzöm, éppen csak a babérleveleket és a hagymahéjat dobom ki belőle.
Mikor minden kihült, a nyelveket meghámozom (azért főzöm külön, egyrészt nem szeretem a nyelv bőrét, másrészt zavaros lesz tőle a főzőlé), és mindent egészen vékony szeletekre vágok. Tényleg milliméteres kis csikokra, de persze ha valaki szereti, lehet nagyobb darabokra is. Fűszerezesnék kerül bele kevés só, több bors, pirospaprika. Ha nem munkába akarnám vinni, akkor tennék bele jó sok zúzott fokhagymát, igy ettől most eltekintek. És mivel koleszterinszint, mehet vékony csikokra vágott főtt sárgarépa, savanyú uborka, lecsepegtetett zöldbab vagy zöldborsó konzerv is bele. Ez már nem disznósajt, de finom. Jól át kell keverni, hogy egyenletesen legyen benne mindenhol a mindenféle. Egy őzgerincformát kibélelek folpackkal, belenyomkodom az anyagot és felöntöm a lével, amiben a fül és a sziv főtt. Ha valaki nem bizik benne, hogy ez a lé megkocsonyásodik és összefogja a cuccot, az egy kevés zselatint tehet bele. Nekem össze szokott állni, a fülben van elég kocsonyásitó anyag. Hűtőben egy éjszaka megdermed, ki lehet boritani a formából és úgy szeletelni, mint a felvágottat. Lehet kenyér közé tenni, de ilyen-olyan saláták mellé hideg húsként is adni. Nálam egyik nap korpás zsemlében, zöldpapikával, másik nap brokkolisalátával, harmadik nap még nem tudom, mivel lesz tálalva.
Ha nem magyarosan, pirospaprikával fűszerezzük, akkor nagyon jó bele például egy evőkanálnyi, előre beáztatott zöldbors, esetleg pár szem olajbogyó is.


És hogy közben mit csinál a beáztatott agyagedény, és minek szúrattam fel a hentessel a dagadót?
Hát ezek egy másik kedvenchez, a savanyú káposztával töltött dagadóhoz kellenek.
Mint a név mutatja, ehhez kell még savanyú káposzta is, fél kiló. Nekem van egy kofám, aki birsalmával savanyitott káposztát árul, és babérlevelet meg szemes borsot is tesz bele, hát káposztát mindig nála veszek. Egy kilót, mert a dagadóhoz elég fél kiló, de a jó savanyú káposztát ilyenkor csak úgy, magában, salátaként vagy savanyúságként is érdemes enni, vagy egy szelet zsiroskenyeret jó vastagon megpakolni vele.
Szóval fél kiló savanyúkáposzta, sokan kimossák, én soha, csak kinyomkodom és keverek bele egy nagy fej vékonyra felkarikázott és szálaira szedett vöröshagymát. Megy még bele jó bőven őrölt bors. Só nem, az van elég a káposztában, de persze azt is lehet. Esetleg pár karika füstölt kolbász, néhány gerezd apróra vágott fokhagyma. Jól össze kell keverni és beletömni a lyukba, amit a hentes olyan ügyesen bele tud szúrni a vékony husiba. Hústűvel összetűzöm a lukat, ha nincs, fehér cérnával össze lehet varrni. Egy megfelelő méretű serpenyőben kevés olajat hevitek és hirtelen megkapatom a dagadtra tömött dagadó minden oldalát. Eddigre az agyagtál lucskoskra ázott, kiöntöm belőle a vizet, beleteszem a pirult foltokkal ékitett dagadót és cirka másfél óra alatt puhára és pirosra sütöm. Az agyagtál azért jó, mert abban mindkét dolog automatikusan megtörténik. Aki tepsiben csinálja, az ne feledkezzen el vizet önteni alá, alufóliával lefedni, időnként locsolgatni és hasonlók, én már nem is emlékszem rá, hogyan kell tepsiben húst sütni.
Mivel káposztás dologról van szó, érvényes rá az örök szabály: másnap jobb, mert addigra érik össze. Sőt, hidegen szeletelni is jobban lehet. Serpenyőben lehet átpiritani, vagy forró sütőben, akinek van, mikróban. A legjobban krumplipüré illik hozzá.
Hát ez lesz a jövő heti menüm, koleszterin ide vagy oda, fog a rossebb amugy is büdös, vegetával még tovább büdösitett csirkét meg agyonlisztezett spenótot enni, drága pénzen.

Ebéd

Tényleg szeretném megérteni, hogy miért tesznek a szakácsok a rántott húsba vegetát. Valóban szeretik az emberek, ha még a csirkemellnek is az a bizonyos, semmivel össze nem téveszthető maggileves szaga van?
Vagy csak én vagyok már túl hisztis?

Móricka

Van énnékem egy kollégám, aki tényleg olyan mint Móricka. Nem csak egy van egyébként, de ez különlegesen Móricka, sokszorosan Móricka, elhivatott és főállású Móricka, már ha szabad ilyet mondani egy felnőtt, diplomás emberre.
Egyszerűen nem létezik olyan téma, amitől ne tudnánk eljutni egy jóizű, vagy kevésbé jóizű, de mindenesetre velős cigányozásig.
Ma is.
Emelik a nyugdijkorhatárt, megérjük-e.
Egyik kolléga: Nem, mert szétbassza az agyunkat meg a vérnyomásunkat a munkahelyünk.
Én: nem kell ahhoz még munkahely se, már tiz évesen idegbetegek a gyerekek, sőt, már hat évesen is stresszelnek a felvételik miatt.
Másik kolléga: meg amit cipekednek szegények, akkora iskolatáskák vannak, hogy alig látszik ki alóla a gyerek.
Harmadik kolléga: milyafaszért nem lehet azt a nyavalyás cuccot bent hagyni az iskolában, egy szekrényben?
Másik kolléga: mert hülyék a tanárok, mindent vitetnek, a szülők meg nem mernek szólni.
Móricka: azért vedd hozzá, hogy a mai szülők többsége nem a gyereket akarja, hanem a vele járó szociális segélyt, mert abból él.



Hátkérem.....
Ismerem már az agya járását, nem vártam meg a folytatás, felálltam az asztaltól. Nem muszáj nékem társaságban meginni a kávémat, jó az énnekem futtában, a lépcsőházban is.
És nem csak azért álltam fel, mert nem birom az ilyesmit.
Azért álltam fel, mert valahogy rettenetesen nem szeretek olyan lúzerekkel csevegni, akik a még náluk is vesztesebbekbe rúgnak bele.
Mert lúzer a szentem, elhivatott, hadd ne mondjam, dedikált lúzer.
Ki nem fogy a panasz a szájából, nem tudja az autóját fenntartani, a szülei az ingyenélő öccsét támogatják, a nők mind vagy kurvák, vagy buták, egész nap a kollégák hibáit javitja, ő bezzeg soha, tarkón kéne lőni mindenkit, aki alatt kereszteződésben lefullad az autó, akivel előfordult már, hogy 94 helyett 49-et irt be valahova, meg egyáltalán. Már pénteken azon sir, hogy mindjárt itt a hétfő.
De most tényleg, egy nehéz iskolatáskáról hogy jut valakinek egyből a cigányság szociális segélyből élő része az eszébe??
Normális ez, vagy csak én vagyok túlérzékeny?
Mert persze hogy eszébe juthat, van probléma bőven, de arról, hogy a gyerekek táskája nehéz, igy egyből, bele, direktben a közepébe, hát ehhez nagyon szűkagyúnak kell lenni. És kicsit tán betegnek is.
Vagy csak nem birom a búráját szegénynek.

Szabadságra akarok menni.
Vagy még inkább nyugdijba.

Utolsó éj a hegyen

Borzasztóan rövid volt ez a három hónap.
Szar közlekedés, iszonyatos sok gyaloglás, cipekedés, sárdagasztás, ocsmány mosogató, gusztustalan zuhanyozó, priccsen alvás, minden, minden feledve van, amikor leoltom a villanyt és az ágyamból látom a Nyilast vagy éppen a hasamra süt a telehold.
Vagy csak kinyitom az ablakot és beárad a friss levegő. Hol nyers földillata van, hol hideg hóillata, hol fagyos avarillata, hold nyirkos esőillata, de mindig, mindig illata van, és soha nem szaga; benzinszaga, húgyszaga, szarszaga, féknyomszaga, kocsmaszaga.
Nagyon fog ez nékem hiányozni.

A nürnbergi mesterdalnokok – avagy a polgári értékrend meggyalázása az Operában

Nem tagadom, a cim elég hatásvadász – legalább annyira, mint Perencz Béla oly nagyon várt debütálása Hans Sachs szerepében.
A helyzet az, hogy a függöny összecsapódásától kezdve hazáig, sőt, még azon túl is csak hápogtam és háborogtam. Ezt ezért jelentem ki előre, mert igen súlyos szavakat fogok használni, ezért aki azt nem birja, itt hagyja abba az olvasást.










Szóval Hans Sachs, az okos, higgadt, a kaptafánál verseket, méghozzá elég jó verseket irogató suszter, akiről Wagner A nürrnbergi mesterdalnokokat irta tényleg élt, tényleg cipészként kereste a kenyerét és tényleg okos filozófus volt és megbecsült tagja a mesterdalnokok céhének.
Nyugodt szivvel kijelenthetjük, hogy a társadalom oszlopos tagjának számitott, ráadásul nem egy sznob, nagyképű fasz, hanem egy kifejezetten jófej, derűs lelkű, jószivű ember volt, olyan férfi, akikből minél több él egy társadalomban, annál jobb az nekünk, a kevésbé okos, kevésbé jófej, kevésbé jószivű átlagnak.
Wagner mindezen lelki nagyságot egy iszonyatosan nehéz bariton szerepre irta. Két és fél óra tömény énekelni való, a III. felvonásban szegény énekes jószerivel még ki sem tud menni a szinpadról. Az operairodalom egyik legnehezebb és legterjedelmesebb szerepe, aki ezt tisztességesen meg tudja csinálni, annak a nevét arany betűkkel kell beirni a Föld kultúrtörténeti jegyzőkönyvébe.
Mióta én operába járok (és persze mióta adják a Mesterdalnokokat), többé-kevésbé jól csak a vendégként fellépő Friedmann Kunder énekelte el a szerepet. A III. felvonás legvégén van egy majd 10 perces monológja, arra nem mindig maradt ereje. Én nem szeretem, ha meghúzzák az operákat, de azt az áriát a legszivesebben kihagynám. Egyrészt addigra már én is elfáradok, a Sachsot éneklő bariton meg pláne végképp kimerül. Ha az a legutolsó ária gyengén sikerül, az egész előadás gyenge lesz, legalábbis a néző azzal az élménnyel hagyja el a szinházat.
A monológ egyébként egy hegyibeszéd, arról szól, hogy a német kultúra és igy a Német Birodalom is a művelt, felvilágosult iparosokon és kereskedőkön alapul, ezért a tenorszerepet éneklő Walter örüljön, hogy a céh befogadja és ne sértse meg a mesterdalnokokat azzal, hogy visszautasitja a tagságot.
Hát igen, ha csak a szöveget olvassuk, ez bizony kinosan hangozhat, pláne azoknak, akik némiképp ismerik a Wagner utáni történelmet.
Azoknak azonban, akik ismerik a zenét -illetve Sachsot, akit ez a zene ábrázol- ez a nagy nemzeti öntudatról szóló ária nem annyira kinos. Ez egy okos, a közösségben bizó és azt erősitő ember hitvallása arról, hogy a szorgalmas munka és a műveltség derűs és minőségi életet biztosit a közösség -ez esetben a német nemzetállam- tagjainak. (Ne feledjük, hogy a középkorban, sőt, még Wagner idejében is a nemzetállam eszméje haladó gondolatnak számitott! És szerintem manapság is az, lévén a társadalmi fejlődés egyik lépcsőfoka, amire rá kell lépni, ha feljebb akarunk jutni. Zárójel bezárva, operakritikát irok.)
Szóval egy hanggyilkos, két és fél órás baritonszerep utolsó tiz perce ez az ária, ami ha rosszul sikerül, az egész előadást gyengének érzi az operalátogató, lévén ezután már csak a meghajlás következik.
Nagy izgalommal vártam egyik kedves Wagner baritonom, Perencz Béla debütálását a szerepben. Régebben Sólyom-Nagy Sándor énekelte Sachsot, őt sajnos csak felvételről ismerem. Mostanában Gurbán Jánost és a már emlitett Kundert hallottam vagy féltucatszor. Igaziból szerettem az ő megfontolt, töprengő, filozofikus éneklésmódját, de az utolsó tiz percet vele is inkább kihagytam volna.
Vártam hát Perenczet, őt már hallottam Amfortasnak és Telramundnak is, jó Wagner énekes, valahogy igazi német hang. Aki nem jár operába, az ezt nem érti, de tényleg vannak énekesek, akiknek Wagner áll jól, mig másoknak mondjuk Verdi vagy Mozart. Fogadjuk ezt most el, Perencz egy jó Wagner bariton, pont.
Birta is a szólamát rendesen, és bár voltak a szereposztásnak hibái bőven, de élveztem az előadást nagyon. Kedves, megszokott Walter (Molnár András), erőteljes, bár nagyon lebegő Éva (Markovics Erika), szép zöngéjű, egészséges hangú Magdaléne (Gál Erika, az est legjobbja), szinészileg remek Dávid (Beöthy Kiss László) hangilag nem túl tetszetős, ám megfelelőlen rosszindulatú és tehetségtelenBeckmesser (Kálmán Péter), remek karmester (Kovács János) és a fél háznak köszönhetően, 400 Ft-os jeggyel elfoglalt 12.500 Ft-os szék gondoskodott arról, hogy jól érezzem magam. Jah, és a várakozásnak megfelelően férfias és erőteljes Hans Sachs, azaz Perencz Béla. Tetszett a szerepben nagyon, örültem, hogy végre van egy saját suszterünk, aki nagy valószinűséggel végig birja majd énekelni a szerepet.
Hát, mit ne modjak, végig birta.
Sőt, az utolsó tiz percben talált igazán magára!
Az addig nyugodt, filozofikus, másokra figyelő Hans Sachs az utolsó tiz percben, az alatt a bizonyos, a német kultúra nagyságát dicsérő ária alatt mennydörgő hangú népvezérré, had ne mondjam, hordószonokká alakult. Előbb dörgő hangon lebaszta Waltert, amiért nem akarta elfogadni a felajánlott céhtagságot, aztán még az eddigieknél is harsogóbban ecsetelte a Nagy Német Birodalom szomorú jövőjét, ha az ilyen Walterhoz hasonló kis nyikhajok aláássák azt, amit a Sachsok felépitettek.
Csak ültem ott, és nem akartam hinni a fülemnek.
Két órával azelőtt, a III. felvonás elején Sach csendes hangon még azon filozofálgatott, hogy ugyan mi kell ahhoz, hogy az emberből állattá váljon és verekedni kezdjen (a második felvonás végén van egy tömegverekedés). Másfél órával azelőtt fájdalmasan, de nyugodtan lemondott Éváról, és nem csak hogy átengedte őt Walternak, de még segitette is a fiatalokat. Az érett, középkorú férfi bölcsen belátta, hogy fiatal nőhöz fiatal férfi illik és méltóségteljesen félreállt, sőt, mondom, segitett nekik!!
És mindezen sok lelki szépség és jófejség után ez a bömbölve előadott, melldöngető ária, tényleg azt hittem, hogy hirtelen egy másik darabra váltottak. És hogy kétségem se maradjon az ária mondanivalóját illetően, Hans Sachs, illetve hát Perencz Béla forró csókokkal illette Walter kardját.
Bazdmeg, egy polgárember, egy verseket iró cipész megcsókolja egy háborúskodásba belefáradt, kiugrott lovag, had ne mondjam, dezertőr katona kardját!! És nemhogy megcsókolja, de még körbe is hordozza!! Sokadik előadásom volt ez, de nem emlékszem, hogy bármelyik Sachs körbevitte volna az a nyomorult kardot, amit még Walter is csak azért tartott magánál, hogy amikor felbosszantotta néhány fafejű mesterdalnok, legyen mit megcsörtetnie.
Sachs, a cipész meg magasra felmutatja, sőt, megcsókolja a kardot, és közben nagy hangon, bömbölve énekel.
A közönség meg mindehhez tombolva tapsolt.
A barátnőm ugyan mondta, hogy csak azt ünneplik, hogy végre van egy Sachsunk, aki végig birja énekelni a szerepet, de én nem hittem neki.
Bazmeg, ezek az emberek hangosan kifütyülték Katharina Wagnert, amiért a Lohengrin nászéjszaka jelenetében Elza unottan kapcsolgatta a tévé távirányitóját. Akkora volt a felháborodás, hogy ihaj! Hogy itt a rendező megváltoztatta az opera mondanivalóját, hogy ez zeneellenes, meg egyébként is!!!
Itt meg ünnepeltek, holott a megvalósitás legalább annyira zeneellenes volt, mint a Lohengrinnél, és itt ráadásul még a rendezői koncepciónak is ellentmondott az énekes karakterformálása.
Itt ugyanis Sachs tényleg egy jófej, segitőkész, szeretnivaló figurának van beállitva, egyszerűen érthetetlen, hogyan lett belőle az utolsó tiz percre egyszercsak nagy hangon bömbölő, ráadásul kardot csókolgató népvezér. Egyből eszembe jutott itt az egyik komment, hogy valaki úgy jött ki egy Wagner előadásról, hogy a legszivesebben lerohanta volna Lengyelországot.
Hát ez után a finálé után tényleg azt vártam, hogy a közönség kitódul az Andrássy úra, feltépi az utcaköveket és megdönti a kormányt. De legalábbis a Dunába lövi.

Őszintén mondom, ilyen borzalmat operában még soha nem hallottam.
Két órával azelőtt még azon tűnődtünk, hogy tán egy szentjánosbogár csipett meg valakit és emiatt robbant ki a szégyenteljes éjszakai verekedés, aztán tanúja voltam annak, ahogy egy férfi lemond a férfilétről és nagypapának áll, aztán egyszercsak ez a hőbörgő, agressziv szónoklat, nem is értettem, hol vagyok.
Aztán megértettem.
Úgy bújik ki az emberből az állat, hogy lemond a szerelemről és a férfilétről, nagypapának áll, aztán a belesavanyodott libidó kihozza belőle a népvezért és hordószonoknak áll.
A közönség meg mindehhez eksztatikusan tapsol.
Én meg hápogok és rettenetesen szarul érzem magam.
Nekem ugyanis annak idején az osztályfőnököm azt mondta, hogy a művészek tudják a leghamarabb érzékelni a társadalomban érlelődő változásokat, ezért érdemes szinházba és kiállitásokra járni, mert ott sokkal pontosabb képet kaphatunk egy ország állapotáról, mint akármilyen statisztikából vagy hangulatjalentésből.
Hát jelentem, mi manapság ott tartunk, hogy a hőbőrgőknek és kardot körbehordozókank tapsolnak.

a nap kérdése

milyafaszt keresek én este negyed tízkor a munkahelyemen????

helyesbitek:
ez az év kérdése.

Hajnal a hegyen

Ez a konyha tényleg ocsmány, a mosogatóra már ránézni sem szeretek. A hűtő és a gáz közötti, csempehiányos fél méterre pedig tényleg rá sem nézek, átemelem rajta a tekintetem.
De amikor kávéfőzés közben kinézek az ablakon, a szemközti domb tetején pont akkor bukkan fel a Nap pereme. Aztán mire beleöntöm a vizet, belekanalazom a kávét, tömöritem, rácsavarom a tetejét, meggyújtom alatta a gázt, szóval mire összerakom a kávéfőzőt és újra kinézek, már a fél Nap ott ül a konyhaablak alatti almafa legalsó ágvillájában.
Ezt a látványt azért soha el nem felejtem, és akárhogy is van, örülök, hogy pár hónapig élvezhettem.
Most megyünk a hegyre, még amig itt vagyunk és mehetünk.
Már két és fél óra alatt megkerüljük, és mire hazaérünk, tökéletesen gyógyultnak érzem az egész heten kinozott, a munkahelyemen mért 20% alatti páratartalomtól elgyötört nyálkahártyáimat.

Orrlyukkal a viz felett

Hosszú hetek óta ma van az első nap, hogy viszonylag elégedetten jöhettem haza.
Azt nem mondom, hogy végeztem a munkával, az még azért messze van, de az egyiknek egy jó nagy darabját befejeztem, a másikban meg kibogarásztam egy hibát, ami miatt az egész nem akart működni. Nem az én dolgom lenne, de mivel én dolgozom vele, hát nálam jelentkeznek a problémák.
És ugye a szokásos koreográfia;
- az elvárásoknak, és pláne a tapasztalati adatoknak homlokegyenest ellentmondó adatsort látva először azt hiszem, hogy valamit elrontottam, ezért megcsinálom mégegyszer.
- Ugyanazt az eredményt kapva azt hiszem, hogy hülye vagyok, ezért megcsinálom mégegyszer, ezúttal más módszerrel.
- A cirka nyolc ezer sornyi adatot keresztbe-kasul ellenőrzöm, projektszámra, munkaszámra, anyagszámra, személyi számra, baszámra.
- Az immár harmadszor is megkapott, ijesztő grafikonokat meg adattáblákat szétküldöm.
- Természetesen kapom a visszajelzéseket, hogy ez bizony szar.
- Kapom a finom szúrásokat is, hogy hát bizony hogy is láthatom el igy a menedzsmentet adatokkal, ha még ezt se vagyok képes......
- Szurkapiszkákat elengedem a fülem mellett, mindenkinek roppant kedvesen és egyenként (cirka ötven levél, ráadásul más projekten is dolgozom, tényleg fuldoklok a munkában, de ugye mindenkinél más hibázik) elmagyarázom, hogy többszörösen ellenőrzött adatokról van szó, a hiba nem a mi készülékünkben van, legyen szives, küldje meg nekem a tényadatokat, hogy ellenőrizni tudjam, hogy az adatbázisban hol vesztek el.
- A társaság egy része érti, segit, a másik része nem foglalkozik vele, a harmadik része meg happogni kezd, minden létező főnöknek másolatban szétküldi a levelezésünket.
- A főnököknek is elmagyarázom, hogy mi van. Illetve hogy mi nincs, csak még azt nem tudom, hol van.
- Nem az én dolom lenne megkeresni, de mivel nekem van szükségem az adatokra, hát igy kénytelen vagyok.
- A nyolcezer soros, harminc oszlopos excel fájlt vagdosom, összefűzöm, a dátumokat hónapokra, üzleti hetekre, negyedévekre bontom, a munkaszámokat aktivitásokra bontom, a személyi azonositókhoz hozzákeresem a neveket, az egészet táblázatba rendezem, aztán más csoportositásban újrarendezem, aztán átrendezem, aztán ......
- Aztán feltűnik, hogy az utolsó dátum január 16, holott a hónap ugye 31 napos volt.
Hát basszák meg, az történt, hogy valaki, akinek ez a dolga lenne, elfelejtette jóváhagyni a bevitt adatainkat, és igy minden, amit január 16 után beirtunk, beragadt az SAP-ba.Sőt, még most is benne van, februárra is minden számunk nulla. Kurva jól fog kinézni a statisztikánkban a fél adag január és a másfél adag február, ha egyszer végre felszabaditják az adatainkat. Merthogy az SAP-ban nem a bevitel, hanem az ún. ’release’ dátuma számit.
Na most ez nekem majdnem egy hetes munkámba, vagy 20 órányi processzoridőmbe, cirka 80 e-mailembe, iszonyatos mennyiségű frusztrációmba, álmatlan éjszakámba és gyomorgörcsömbe került. Sőt, ma már egyszer elsirni is sikerült magam.
A mottóm viszont mától: ’It is not my help, it is your job!’
Basszameg!
IT IS NOT MY HELP, IT IS YOUR JOB, PUSSYDICK!
Egyébként igen, tudom, hamarabb is észrevehettem volna, hogy a hónap közepén volt az utolsó ’release’, de hát ez van, én sem vagyok túl okos, csak azt tudom, amit egyszer már a saját káromon megtanultam.