Erkel, kicsit másképpen előadva

kötelező hallgatmány.
Tényleg, legalább a feléig érdemes kibirni.

Kereksenekű vizipittbull 2006-2010.

Erkel-ünnep, diszcsomagolásban

Az idén ünnepeljük Erkel Ferenc születésének 200. évfordulóját.
Nyilván nem tudtam minden eseményen ott lenni, de igyekeztem, legalábbis ami Pesten történt.
Nem sok alkalom volt, amikor a közönség Erkellel, pláne Erkel kevésbé ismert műveivel találkozhatott.
Tavasszal az Operaházban hallhattuk a Dózsa Györgyöt koncerten, és a Tháliában vendégszerepelt két produkció: az egyik a Kolozsvári Magyar Opera Brankovics Györgye, a másik a Szegedi Nemzeti Szinház koncertje. Ez utóbbin Pál Tamás vezényelt és ismertetett két operát, a Saroltát és a Báthory Máriát. A szegediek előadása “csak” keresztmetszet volt, az énekesek sem voltak mindig tökéletesek, de mindenképpen nagy hála és köszönet nekik a hiánypótló előadásokért. Különösen nagy köszönet illeti Pál Tamást, aki irattárakból, szinte oldalanként kutatgatta össze a Saroltát.
A kolozsváriakról akkor nem irtam, igy most igen nagy késéssel, innen gratulálok. Bár az énekesi teljesitmények igen vegyesek voltak, az előadás egésze mégis igen lenyűgözött. Bátran állitom, hogy az általam látott produkciók közül az övéké az egyetlen, ami nem múzeumi darabként, hanem örökérvényű, bármilyen korban aktuális zenedrámaként nyúlt egy Erkel operához. Zeneileg teljesen rendben volt az előadás, szinpadilag pedig még annál is több; korszerű, izgalmas, szakmailag igen magas szinvonalon kivitelezett szinházat élvezhetett a Thália szinház közönsége – vagy legalábbis az ilyesféle művészetre fogékony része.

Ezt csak azért irtam le, mert most már véglegesnek látszik, hogy ez a tavaszi Brankovics György volt az egész Erkel év fénypontja - már legalábbis az általam látott előadásoknak.

Ősszel a Károlyi Palota is megrendezte a saját, 5 előadásból álló Erkel-napjait. Tiszteletre méltó kezdeményezés egyébként, már legalábbis ha az Operaház összesen két koncertjéhez hasonlitjuk.

Én a szeptember 11-i Erkel és az irodalom, valamint a másnapi Erkel hősnői cimű előadásokon vettem részt.
Mindkét programot értő szakemberek állitották össze, a két általam látott előadásból mégsem éreztem, hogy nagyon mélyen elmerültek volna a témában, hogy nagyon túl akartak volna lépni az „a nemzeti opera megteremtője, a Bánk bán szerzője” közhelyeken. Talán csak Erkel sakk sportágvezetői tevékenysége volt kivétel.
Sajnos már a második napon is nagyon untam Ókovács Szilveszter felvezetőjét, hát igy jártam, kellett nekem két eseményen is ott lenni.
Elképzelem, hogy érezte magát az, aki tán mind az 5, teljesen különböző előadásra elment.

A legnagyobb kiábrándulást az Erkel hősnői koncert jelentette. Eleve, ha a zenekart és a kórust is összeszámoltuk, legalább kétszer annyian voltak a szinpadon, mint mi a nézőtéren. Nem tudom, hogy ennek a 2500 Ft-os jegyek voltak-e az okai, vagy inkább az, hogy a közönség úgy érzi, mindent tud Erkellől amit tudni szükséges – magyarán, nem érdekelt a dolog senkit, a pár lelkes családtagon és kiváncsi operarajongón kivül.
Sajnos, nem is kaptunk semmi többet, mint amit eddig is ismertünk; gazdagon hangszerelt, verbunkossal magyarositott olasz operazenét, nemzeti szinű szalaggal átkötve.
Ráadásul, azt is elég soványkán, mert a műsor cime ugyan Erkel hősnői voltak, de mindössze két opera három hősnőjével találkozhattunk. Ráadásul ez a két opera is a már jól, sőt, talán túl jól is ismert Bánk bán és Hunyadi László. Megértem én, hogy nagyon drága ritkán játszott darabokat szinreállitani, de az Operaház első igazgatója, sőt, a magyar opera megteremtője tán megérdemelne annyit, hogy ha már úgyis kottából, koncerten énekelnek a művészek, más darabjaiból is adjanak elő részleteket. De nem, ilyesmi senkinek eszébe sem jutott, Erkel hősnői közül elég nekünk Melindát, Gertrudist, Bánk bánt és Szilágyi Erzsébetet ismerni. Őket is szigoruan piros, fehér, zöld diszcsomagolásban, nehogy egy darabka emberi hús, egy tenyérnyi emberi érzés látszódjon belőlük. És hiába dedikálnak egy műsort Erkel hősnőinek, az est fénypontjának mégiscsak a Hazám, hazámat kell megtenni. Anélkül a közönség tán el sem hinné, hogy Erkelt hallgatott, hát nem? Meg a Hunyadi Palotását, ami nélkül viszont szalagavató bál nem nagyon képzelhető el mifelénk. Nekem legalábbis, ha meghallom ezt a zenét, azonnal fehér műselyembe és fakózöld meg padlizsánlila gabardinból varrt bocskaiba öltözött, pattanásos fiatalok jelennek meg a szemem előtt, ahogy sután, magukban vihogva próbálnak a zene ütemére lépegetni, és mozgásukból hiányzik minden tartás és kecs, ami a palotást palotássá teszi. Nem tehetek róla, nekem ez égett be a retinánba. Jobb szerettem volna más, kevésbé elközhelyesitett zenét hallani ezen az ünnepen, de úgy látszik, ennyit érdemeltünk.

Illetve, dehogyis, volt jó zene aznap, bár ez nem a műsor szerkesztőin, hanem az énekeseken múlott. A Károlyi-kertnek meglepően jó az akusztikája, mindenféle hangositás nélkül is tökéletes zenei élményt nyújtott, életemben itt értettem először az énekesek minden szavát. Az Operaházban ugyanis –kevés kivételtől eltekintve- soha nem lehet érteni a magyar nyelvű szöveget. Ha valaki nem ismeri az operát, az bizony egy szót sem fog érteni belőle – más tészta, hogy a jelenleg futó rendezés sem segiti a befogadást. Mindegy, ezúttal nem igy volt, pontosan átjöttek a szavak. És a hangsúlyok is. Azt hiszem, életem legjobb Gertrudis – Bánk kettősét hallottam Wiedemann Bernadettől és Molnár Andrástól.
Wiedemannhoz még nem volt szerencsém a szerepben, valahogy mindig nagy nevű, de már erősen tönkremenőben lévő, lebegő hangú énekesnőket fogtam ki. Tehát már az meglepett, hogy Gertrudist lehet szép, egészséges hangon is énekelni. Molnár Bánkjával pont forditva vagyok, ismerem nagyon jól. Mindig is tudtam, hogy fokozatosan épiti fel a csúcspontot, nagyon megtörten és majdhogynem alázatosan kezdi, és csak lassan, Gertrudisra reagálva dühödik fel annyira, hogy gyilkoljon. Ebben a fokozatos épitkezésben Wiedemann ideális partnernek bizonyult, és nekem bizony felállt a hátamon a szőr, amikor azok ketten úgy igazán összecsaptak. Látni semmit sem lehetett egyébként, mert valamiért az énekeseket hátulról világitották meg. Rendezés sem volt, Bánknak nem kellett a hülye kupára, Gertrudisnak meg az ágytakaró esztétikus redőire figyelni, szóval nem volt semmi, csak a zene, és egymással szemben a két hang: az érett, gömbölyű, büszke mezzó, és a megtört, a fájdalmat fokozatosan gyilkos dühhé érlelő tenor. Hát volt egy perc, amikor nem tudtam, melyik fog nekirontani a másiknak. Ilyet eddig még csak Puccinitől tapasztaltam, csak ő tud igy életre halálra egymásnak forditanai egy nőt és egy férfit. És hát ezek szerint Erkel.
Azt sajnálom csak, hogy erre mintegy véletlenül, mellékesen jöttem rá, sőt, a műsor készitőinek határozott szándéka ellenére.
El is illant egyébként a varázs hamar, mert az opera dramaturgiájára fittyet hányva, Melinda halála után jött Bánk nagyáriája. Nem mondom, hogy nem szeretem, de egyészt itt ugye hősnőkről volt szó, másrészt pedig ne rugdossuk már a hallgatót egy opera végéről az elejére vissza. Már persze ha fontos nekünk úgy egészében az opera mondanivalója, és nem csak egy kis szelette.
Márpedig, a XIX. századi hazafiság Erkel munkásságának csak egy szelete. Mint azt a Károlyi-kerti Gertrudis – Bánk kettős, és a kolozsváriak Brankovics Györgye megmutatta, Erkel elsősorban operaszerző, méghozzá nagyon jó operaszerző, aki képes érzelmeket, fájdalmakat, hazugságokat zenével ábrázolni. Elég hitelesen méghozzá. Minden darabjában ott vannak az élő, érző, vérző emberi lelkek, csak le kéne róluk fejteni a piros-fehér-zöld diszcsomagolást és engedni, hogy a darabok önmagukban, zeneként hassanak.

Az Operaház a jelek szerint ezt a munkát egyáltalán nem vállalja fel. Visszaléptek a Bánk bán eredeti, ősváltozatának bemutatásától is, mindössze egyetlen alkalommal, november 7-én, koncertszerűen hallhatja majd a közönség Erkel zenéjét az eredeti szöveggel és zenével. Utána visszakapjuk a Rékai Nándor - Kenessey Jenő - Egressy Béni - Oláh Gusztáv - Nádasdy Kálmán féle átirást (egyes vélemények szerint meghamisitást), ráadásul Kerényi Imre gondolattalan, vállalhatatlan rendezésében. Merthogy voltak vélemények, miszerint egy olasz rendező úgysem tudna magyar operát szinre vinni.
Amit akár el is hihetnék, ha nem látnám, hogy a jelek szerint magyar rendezők pláne nem tudják Erkel remekművét szinpadra vagy akár celluloidra vinni. Akkor meg miért ne próbálkozhatnánk olasszal vagy hottentottával akár? Ahogy nekem beégett a palotásra billegő középiskolások látványa, ahhoz már valóban egy idegen és friss szem, fül és agy kell, hogy Erkel munkásságát a mindenféle ráragadt mázaktól megtisztogassa és csak magát a zenedrámát állitsa szinpadra. Hogy legyen nekünk végre Puccini szinvonalú nő-férfi összecsapásunk, lázadó kamaszlányunk, undok cselszövőnk a szinpadon.
Mert lehetne. Csak ki kéne bontani a nemzetiszinű diszcsomagolásból.


Erkel Napok a Károlyi Palotában

a jegyekért köszönet az opera-vilag.hu-nak

Carmen, kissé vicces közönségnek

Na nem a szinpadon történtek miatt, sokkal inkább a páholyszomszédaim szórakoztattak el. Illetve hát én szórakoztattam őket.

Vagy valami ilyesmi.

Lényeg, hogy nem kezdődött túl biztatóan, a kedves középkorú ásziai házaspár mindenkit megkért, hogy fotózza le őket. Mármint tudniillik, hogy a bal oldali székszomszédjuk az operaház jobb oldalát tudta háttérnek használni, én, aki mögöttük ültem pedig a gazdagon redőzött (ám vastagon poros, de erről majd egy másik posztban) függönyt. Aztán helyet cseréltek, hogy az operaház bal oldali páholysora is benne legyen a képben. Még szerencse, hogy nem találták ki, hogy valamelyikünk feküdjön le, hogy a csillár és a freskók is hátteret alkothassanak. Biztositottam őket, hogy jó estének nézünk elébe, nagyon tehetséges, szép, fiatal Carmenünk lesz (Mester Viktória), remek szinész, és a lehetőségekhez képest elég jó énekes Don Josénk (nyári Zoltán), klasszikusan szép bariton Escamillónk (Anatolij Fokanov) és várhatóan szép, üde Michaelánk (Fodor Gabriella). Azt nem mondtam, hogy Dénes István karmestertől egy nyúlós, dinamika nélküli vezénylést várok. Ha értenek hozzá, rá fognak jönni maguktól, ha meg nem, minek romboljam az országimázst, hát nem?

No mindegy, turistákhoz képest meglepően jól viselkedtek, sőt, mondhatnám, hogy ideális páholyszomszédnak bizonyultak. Egyetlen pisszenés nélkül nézték végig az első részt, lelkesen tapsoltak mindenhol, ahol mások is, és még azt is megállták, hogy nem fényképeztek bele az előadásba.

Közben a második sorban ülő hölgy is erősen nyújtogatta a nyakát, a mellette lévő fiatalember pedig egyenesen felállt, hogy mindent lásson. Hogy a hátam mögött lévő úr mit csinált, nem tudom, én is ültem csendben, nem forogtam.



Szünetben kicsit sétáltam, aztán amikor visszatértem, a mellettem ülő hölgy angolul megkért, hogy ugyan meséljem már el neki a történetet, mert ő bizony egy szót sem értett az egészből. Nem mondom, hogy megdöbbentem, mert igaziból nem gondolnám, hogy a Carmen sztorija az alapműveltség része lenne. Meg egyébként is, aki kérdez, az már érdeklődik, annak tehát mesélni kell. Elkezdtem hát angolul, hogy Don Jose egy soldier, ráadásul egy country boy, akinek van egy gyermekkori friendje, aki levelet hoz a mamától, meg egyébként is, a fiú homesick, és nem, Carmen is not a prostitue, she is a working girl, csak később bajba kerül, rossz társaságba keveredik. Hogy mit smuggling? Hát itt most éppen kábitószert, de ugye XIX. century, akkoriban bármit, cigars, yes, elvégre is ott dolgozik a lány, akár azt is csempészhettek. És hogy létezik, hogy franciául énekelnek a spanyolok? Vagy az ugyanaz, végülis ez az Európa egy nagyon furcsa ország, nekik nehéz megérteni az ilyesmit. És mi rosszat is csinált Carmen, why she flirted the old officer?

Közben az arcok felém fordultak, az ázsiai házaspár azonnal és nyiltan, a hölgy mellett ülő fiatalember előbb csak félig, aztán ő is csüggött ajkamon szótlanul. A házaspár mellett ülő férfi a világ semmi kincséért rám nem nézett volna, de a testtartásából nyilvánvaló volt, hogy az egész háta csupa fül, egyetlen szavamat el nem mulasztja. Közben persze kerestem a kifejezéseket, a torreádort ugyebár egyáltalán nem értették, hogy ki az a fiatalember (Fokanov, 65 éves, a fene a jó génjeit, hogy 45-nek néz ki), szóval belekerült kis időbe, mire rájöttem, hogy angolul az bullfighter. Meséltem hát, mit láttak eddig, és hogy mi fog következni, hogy majd jön Michaela, de a fiú nem megy vele, mert very féltékeny Carmenre, akit közben Escamillo is cheasing. Csak amikor Michaela mondja, hogy Jose's mother is dying, na, akkor elindul, és Carmen mehet Escamillo után. A hölgy ekkor már nagyon izgatott volt, hogy akkor ugye Carmen will die, mondtam, hogy még nem, még van egy felvonás. Na, ebben aztán megnyugodott, én meg nem tudtam eldönteni, belemenjek-e a kártya-ária ismertetésébe, miszerint az egyik lány fiatal, tüzes szeretőt, aki ráadásul leader lesz, a másik korai, gazdag özvegységet, Carmen pedig halált jósol magának. Aztán úgy döntöttem, hogy ennyire nem megyek bele, csak rájönnek tán maguktól. Meg aztán közben bejött a karmester is, kezdődött a második rész.

Ezt is pisszenés nélkül nézték végig, a fiatalember le sem ült, végig állta az előadást.

Mikor aztán végre Carmen holtan esett Jose karjaiba, borzasztó lelkesen tapsoltak, dicsértek mindenkit, nagyon, very nagyon pleasant evening, wonderful performance, hát ha ők ennyire örültek, én sem maradhattam ki.

A búcsúzó fényképezkedés közben (mindenkit mindenkivel, sőt, mindenki fényképezőgépével lefényképeztek, nekem kellett középen állni) aztán be is mutatkoztunk. A házaspár Malajziából érkezett, a hölgy az Egyesült Államokból, a mellette ülő (illetve álló) fiatalember pedig Braziliából. A házaspár mellett ülő, mindeddig egyetlen szót sem szóló, ám roppantul fülelő férfi pedig Münchenből jött. A mögöttem lévő úrról nem derült ki semmi, ő a villanyok felgyulladása előtt lelépett.

A végén a brazil fiú megjegyezte, hogy érdekes, mintha egyre jobb lett volna az előadás. Őneki először annyira nem nagyon tetszett, de a vége felé már nagyon. Mondtam neki, azért lehet, mert közben a zene dolgozik a memóriájában. Amikor megjelenik egy karakter, akkor ahhoz társul egy zenei motivum, ami később vissza- visszatér, és ő tudat alatt érzékeli ezt is, és a változásokat is. Ezzel igen nagy örömöt szereztem neki, csak az a baj, hogy közben elszalasztottam a németet, pedig volt egy olyan érzésem, hogy ő volt a társaságból az egyetlen, aki értette is, hogy mi történt a szinpadon és az árokban. Mert közben váltottunk egy félmondatot, hogy Németországban jó operaházak vannak, és még kérdezte is, hogy jártam-e már Münchenben. Mondtam nem, de videóm van onnan. És állatira szerettem volna tőle megkérdezni, hogy neki hogy tetszett az előadás – és nem utolsósorban a hirtelen gyorstalpaló tanfolyam, amit tartottam.



Az előadás egyébként pont olyan volt, mint amilyet megjósoltam. Mester Viktória bár betegen énekelt, ezt alig lehetett hallani. Talán csak a mélységei nem voltak annyira teltek és bársonyosan sötétek mint máskor. Ettől még ő a legjobb Carmenünk. Nyári Zoltán Don Joséja is rendben volt, ami vokálisan hiányzik belőle, azt pótolja a játéka. Nagyon kitalálta magának Josét, és össze is dolgoznak Mesterrel, jó párost alkotnak nagyon. Erre mondjuk nagyon jók az ilyen semmilyen rendezések, hogy az igazán tehetséges emberek meg tudják benne teremteni a maguk figuráját. Anatolij Fokanov nem az a tipus, ő a klasszikus iskolát járta, ha nincs jó rendező, aki beállitsa -márpedig neki olyannal még tán életében nem volt dolga- akkor ő játssza azt, amit soha meg sem tanult. Még szerencse, hogy énekelni nagyon tud, Escamillot is. Fodor Gabriella Michaelája nekem a legjobb a jelenlegi pesti Michaelák közül. Lehetne kicsit bátrabb és ő is megcsinálhatná a saját karakterét. A hangja és a képességei megvannak hozzá, ennek a rendezésnek meg úgyis mindegy, ezt nem lehet holmi egyéni szerepfelfogással szétverni, lévén semmi teste, semmi mondanivalója nincs. A cigarettagyár környékén őgyelgő turisták a csempésztanyán már kifejezetten ostobán hatnak, a spanyolosnak szánt balettbetétek egyenesen borzasztóak és szánalmasan szinvonaltalanok. Már rögtön az elején, amikor egyik balettos fiú lekapja egy turista válláról a piros kabátot, hogy bikaviadort játsszon vele – majdnem mindig felröhögök, mert a piros zakó ujjába előre bele van dugva a sétapálca, és a pasin meg ott van egy másik zakó, egy vajszinű. És a cigarettakórus, amikor a fáradt munkásnők kitódulnak egy kis szellőzködésre, borzasztó. Én nem értem, hogy nem hallják a zenében, hogy azok az asszonyok halálosan ki vannak merülve. És az utcagyerekek is, a halálom ez a bűbájos, papircsákós, falovacskás gyerekkórus. Sevilla külvárosában, egy gyár, kocsmák, kurvák, csempésztanyák szomszédságában aligha hiszem, hogy ilyen bájosak az utcagyerekek. Mindegy, az egész rendezés és a diszlet vérciki, semmi koncepció, vagy ha mégis, az is el van rontva – lásd a mindehol jelenlévő turisták.

A zenekari árokból is az jött, amitől féltem: Dénes István vontatott tempói minden tüzet, minden mediterrán életörömöt kiöltek a zenéből. Dinamika nélküli, nyúlós zenekar, ami csak a nagy tömegjeleneteknél gyorsitott fel, akkor viszont annyira, hogy a kórus gyakran le is maradt.

Én azért elég jól éreztem magam, a jelek szerint a fizetős turisták is elégedetten távoztak, legalábbis ahogy én tudom.

Azért a müncheni véleményére tényleg kiváncsi lettem volna, hogy tetszett neki ez a mi repertoár Carmenünk.



Anatolij Fokanov énekli Escamillo hires áriáját. A Duna Szimfoniukusokat Deák András vezényli. Nem régi ez a koncertfelvétel, Fokanov még mindig ugyanilyen jól énekel - és ugyanilyen pocsékul is játszik. De az első miatt megbocsájtjuk néki az utóbbi, és én tényleg nagyon szeretem őt.



És hogy a dráma se maradjon ki: Anita Rachvelishvili és Jonas Kaufmann énekli a finálét, tavaly decemberben. A Scala zenekarát Daniel Baremboim vezényli.

könnyek helyett

RIP Polgár László

Ma délután meghalt Polgár László.
Fogalmam sincs, mi lesz ebben a posztban, nagyon fáj a szivem. Nem elég a kifejezés, hogy nagyon szerettem Polgárt, sokkal több, amit iránta érzek. Rajongója vagyok, imádom a hangját, a szerepformálásait, a langaléta hosszú lábait. A hangját persze a legjobban, az volt a legfontosabb, ezer közül is azonnal meg lehet ismerni.
Nincs a világon még egy olyan gyönyörű, meleg szinű, egyszerre sötét és egyszerre fényes basszus, mint az övé. Ez a fajta szerelem persze mindig nagyon szubjektiv, számomra ő az a Hang, ami valamit nagyon mélyen, nagyon belül megpendit bennem.
Igaziből ő szerettette meg velem az operát. Illetve ő volt az első, akinél megéreztem, hogy az opera sokkal-sokkal több mint szép hangok összessége.
Egy Don Giovannira tévedtem be, az utolsó pillanatban, a harmadik emeletre egy 'nemlátó' helyre. Egész konkrétan a jobb oldali oldalülés 3. sorában, az oszlop szinpad felőli oldalán ültem. Ha felálltam, láttam a szinpadra ültetett zenekarból az utolsó sorban ülő első hegedűsöket. Szóval semmit. A DG Leporellóval kezdődik, és ahogy Polgár megszólalt, bennem azonnal elindult a mozi, és láttam magam előtt a sunyi, dühöngő, gazdája jódolgára irigy cselédet. A katalógusária maró gúnyában volt egy pillanat, amikor hallottam, hogy megsajnálta Donna Elvirát. És egy másik, amikor megkivánta. Aztán összeveszett a gazdájával, iszonyat vicces volt, lehetett hallani, hogy alig várja, hogy egy kis pénzt vágjanak hozzá és megbékülhessen. És volt egy áriája, amikor teljesen világos volt, hogy rettenetesen fél. És végül a nagy finálé, amit librettó szerint az asztal alól énekel végig. Pár óra alatt mindenféle érzelmeken végigvezetett, én meg boldogan mentem vele. Mái napig sem tudom, ki mások énekeltek abban az előadásban. Nyilván, kezdő operába járóként nem tudtam egynél több dolgot befogadni.
Polgár minden alakitásában tudott valami egészen különlegeset adni.
Majdnem minden szerepében okos, jószivű karaktert alakitott. Ha meg mégsem, mint például a Don Carlos Fülöpje, akkor olyan mélyre vitte a nézőt a figurába, hogy néha szinte megértettem, tán oka van annak, amiért ilyen gonosz.

Egyik legcsavarosabb alakitása például a Rigoletto bérgyilkosa, Sparafucile. Egy zürichi felvételem van vele, fantasztikus, ahogy egy elegáns, fehérgalléros bűnözőt csinál az általában szakadt csavargóként ábrázolt figurából. Teljesen hiteles egyébként, az operai szinjátszás egyik csúcsa.
Koncertformában hallottam Tőle Marke monológját. Marke amúgy is egy jófej, Polgár pedig olyan hitelesen formázta meg a mélyen megbántott, mégis megbocsátó férfit, hogy nem lehetett nem megsiratni. A Kékszakállúja meg, istenem, hát abban minden benne van, ami egy férfival egy kapcsolatban megtörténhet.
A legnagyobb hatást mégis tavaly, a húsvéti Parsifalokon tette rám. A Gurnemanzáról sokat hallottam előtte, de ami a szinpadról átjött, az minden képzeletet felülmúlt.
Az I. felvonásban egy jó kondiban lévő, kissé kiábrándult, majdhogynem cinikus Gurnemanzot énekelt. Aztán a II. felvonásba nincs szinen, közben eltelik 30 év. És a III. felvonásban ott van a szinpadon egy megöregedett, testileg és lelkileg is megtört Gurnemanz. Nincs az az énektanár, aki meg tudná fejteni, hogy csinálta, hogy tökéletes, gyönyörű, mégis valahogy öreges hangon kezdte elbeszélni Parsifalnak az elmúlt évtizedek szenvedéseit. Mint egy nagyon öreg ember, aki hosszú évek óta nem tudta magát kipanaszkodni, megállithatatlan zuhatagként indult meg belőle a szó. Hallottam már világhirű énekeseket ebben a szerepben, meg sem közelitik Polgár alakitását. Több interjúban is mondta egyébként, hogy ez a szerep áll hozzá a legközelebb.
De bármit énekelt, mindenbe annyi szenvedélyt és érzelmet tett bele, hogy a hallgató csak kapkodta a fejét. Pár éve Miskolcon hallottam Schubert dalokat énekelni. Egészen addig azt hittem, hogy Schubert inci-finci kis dalocskákat irt csak, amiket jól el lehet hallgatni háttérzeneként, ha az ember éppen arra vágyik, hogy ne legyen csend körülötte. Hát nem, annyi szenvedély, bánat, lemondás, önmarcangolás van azokban a dalokban, hogy szinte agyonnyomták a lelkem.

Nem csak az én elfogultságom egyébként amiket itt leirtam. Sőt, nem is csak a pesti közönségé. 20 éve énekelt a világ egyik legjobb operaházában, a zürichiben. Nagyon fájt, amikor megtudtam, hogy kiment. Nem lett hűtlen egyébként, hazajárt énekelni. Mostanában meg már valósággal örültem neki, mert a zürichiek rengeteg előadást felvettek és kiadtak vele. Igy van vele Rigolettóm, Don Giovannim, Fidelióm, miegyebem videón. És minden egyes előadás végén ő kapja a legnagyobb tapsot, a zürichi közönség tombolva ünnepli. Még olyankor is, amikor tényleg nagyszerű világsztárokkal énekelt, még akkor is, ahogy Polgár kilép a függöny elé, feldübörög a taps, és alig akar elhallgatni.
És most nincs többé.
Nem tudom elhinni.
Még annyi mindennek nem hallottam, rengeteg énekelni valója lett volna, és csak 64 éves volt, ami egy basszusnál nem nagy kor. Pláne nem olyannál, mint ő, aki a természettől ajándékba kapott szép hangot még iszonyat sok munkával és atombiztos technikával is megtámogatta.
Hallgatom a Mozart lemezét, és folyik a könnyem. Nem lehet, nem létezik, hogy nincs többé. Akit ennyien szeretnek, annak nem lenne szabad elmenni.
.

(kép opera-vilag.hu)

égés a köbön

Van ugye ez a BAM! cucc, aminek én lelkes résztvevője vagyok. Olyannyira, hogy hetek óta hirdetem a cégnél, hogy vasárnap reggel jöjjenek, megmutatom, milyen úton megyek Pestről a telephelyre.
Erre pénteken az Árpád hidnál lerobbant Grane. Este fél hétkor nem sok választásom volt, vagy tolom 4-5 kilométert és lekésem az operát, vagy kikötöm valahova és metróra szállok, vagy otthagyom az első nyitva lévő szerelőműhelyben. Ez utóbbit válaszottam, nem is kapom vissza, csak kedden.
Még lemondani sem tudtam a programot.
A libazsiros bödön már hetek óta bent van (múlt hét lett volna, a mai esőnap), paprika, paradicsom, szeletelt kenyér megvéve, csináltam citromfűszörpöt, minden együtt van egy bringás reggelihez, csak éppen bringám nincs.

Amúgy jó napom lenne pedig, délután a Nemzetiben lesznek mindenfélék, többek között beülünk egy Három nővér próbára. Most viszotn sietnem kell le ne késsem a BUSZT!
anyám, borogass

Mefistofele, avagy feláldozzuk-e az életünk minőségét az életszinvonalunkért?

Mindenféle kertelés nélkül örömmel és boldogan jelentem, hogy egy egészen kiváló, új zenés szinházzal gazdagodott a magyar operaélet.
Bár a keddi premieren picit lehetett érezni, hogy zeneileg nincs még teljesen kész a darab, ez semmit nem von le az előadás értékéből. 1-2 előadás kell még csak, hogy beérjen a kórus és a zenekar.
Kovács János pálcája alatt szépen szólt a darab, egyszer-kétszer lehetett csak pici bizonytalanságot érezni. Nincs mit csodálkozni, ezúttal a zenekar egy része kikerült az árokból. És nem úgy ám, mint általában, hogy vagy beültetik őket az egyik proszcénium páholyba, vagy hátra, a diszletek mögé. Ezúttal a fúvosok több kisebb csoportban, a diszletekbe mintegy beépülve vannak a szinpadon. Az eredmény lenyűgöző, a nyitó- és a zárókép hangzása dermesztően szuggesztiv. Tényleg mintha az égi harsonák szólnának.
Hasonlóan jól szól az énekkar is, egy-egy kis bizonytalanságtól eltekintve. Lehet nem is zenei bizonytalanság, inkább csak hangulati. Mondjuk, nem csodálnám, amilyen állapotok most a Házban uralkodhatnak. De ezt hagyjuk is, az énekkar ötös alá, egy-két előadás és csillagos ötös lesz.
A szólisták, nos, ott bizony az a MÁO-ban igen ritka helyzet állt elő, hogy minden szerepet az arra legalmasabb szólistára osztották.
A cimszerepet éneklő Bretz Gábor szép basszusába már régóta szerelmes vagyok. Nem kevésbé lenyűgöző a fiatal és rendkivül jóképű énekes szinészi teljesitménye. Mefistofeleként cinikusnak és élvetegnek kell lennie, az is. Sőt, annál sokkal több, mert bár a hangjából süt a kiábrándultság, valahol mégis azt érzem, hogy nem igazán élvezi a rombolást. Mint a rosszul nevelt kisgyerek, aki próbálgatja, meddig mehet el, és mivel nem szólnak rá, elmegy a végsőkig. Csak simán játszásiból gyilkol. És mindezt az ő olvadékony, hajlékony basszusán, hát mit ne mondjak, én is elkárhoznék, ha cserében mindig hallhatnám.
A Margitot éneklő Létay Kiss Gabriella is tökéletes választás. Érdekes, sötét tónusú szoprán az övé, mezzós zöngékkel, biztos magasságokkal. Nagyon szép, érzéki hang, csak úgy önmagában is pontosan megmutatja a szigoruan nevelt, ébredező érzékiségű lány belső világát. Pontosan érezni lehet, hol az a pont, amikor az ágyékából induló bizsergés urrá lesz a nevelésen, amikor az ébredő érzékiség szétfesziti az eseménytelen kis élet unalomból kovácsolt kalodáját. Szinészi képességeit a börtönjelenetben tudja leginkább megcsillogtatni, amikor az önmaga által meghatározott téglalap oldalain, éles kanyarokat véve, megszállottként sétál, egyre gyorsabban. És közben énekel, szinte rohanva, lelkiismeretfurdalásban fuldokolva. Gyönyörű.
Faustot Fekete Attilára osztották. Tulajdonképpen jól áll neki a folyton kétkedő értelmiségi szerepe, élveteg is tud lenni. Sőt, még a hangja is szép lenne, ha tudná használni. De ő mint minden mást, Faustot is hangerővel akarja megoldani. Jön is a már menetrendszerűnek számitó gikszer. Ezúttal kicsit gyorsabban sikerült korrigálni, mint máskor, de attól még ott volt és csúnya volt nagyon. Nyilván bennem, a befogadóban is ott van a hiba, mert ha mindig a gikszerre várok, akkor soha nem fogom élvezni az éneklését. Csak remélni merem, hogy nem az én negativ kisugárzásom miatt szokott összeomlani a hangja.
Pánczél Éva Martaja is telitalálat. A művésznő hangja már túl van a zenitjén, de a figura, a szexmániás szépasszony, hát az nagyon ott van.
Boncsér Gergely Wagnere egy csúnya, üres hanggal indult, de a tehetséges fiatal tenor pillanatok alatt korrigált, és attól kezdve szépen énekelt. Az is lehet, hogy csak valami pormacska volt a hibás, akad olyan bőven az Operaházban.
A rendezés Kovalik Balázs munkája, és ezzel majdnem mindent elmondtam. Azt is, hogy nekem tetszik. Nagy meglepetés, hogy a közönség java részének is. Elvétve lehetett egy-két fújolást hallani, de azt is elnyomta a taps. Még Kovalik is csak nézett ki a fejéből nagy meglepetten, hogy hát mi az hogy nem kifütyülik, hanem megtapsolják, ilyet nem nagyon hallott még Pesten.
Már a nyitókép is nagyon hatásos, angyalok küzdenek egymással, rendesen, ahogy az kell. Ezt a jelenetet igy első ránézésre persze a szinpadon és a diszletelemek között szétszórt fúvósok adták el. Egyszerűen úgy szólt a zene, hogy majdnem mindegy volt, mit látok. Illetve tán nem is láttam semmit. Talán csak a szinpad bal sarkában leszórt könyveket.

Igy elsőre nem is igazán tudnám elemezni a rendezést, mert annyira részletgazdag. Szokás szerint inkább kiemelnék néhány részletet, ami a leginkább megfogott. Az jött át a legerősebben, hogy mi emberek saját magunkat tesszük boldogtalanná a túlzott, talmi vágyainkkal és buta fogyasztásainkkal. Zseniális amikor a kórus az éjszakai város kivilágitt házikóiból mindenféle kütyüt, porszivót, hajszáritót, elefánt alakú telefont, fűnyirót, pinaborotvát, miegyebet vesz elő. Önfeledten játszadoznak a kis vackaikkal, közben meg tombol köztük Mefistofele.
A boszorkányszombat egy játékteremben játszódik. Hófehérbe és aranyba öltözött emberek kártyáznak, ruletteznek, játékgépeznek. Közben egy gyönyörű uszályos ruhát viselő kórista kis hiján magára húzza az egyik félmeztelen pincérfiút. Mindezt a tivornyát Mefistofele egy Eu zászlóba burkolózva vezényli le, halálos.
Borzasztóan tetszett, ahogy a bevásárlószatyrokat cipelő emberek múzeumi tárgyként csodálták meg a szolárium-vitrinekbe zárt szerelmespárt. És igy tovább, és igy tovább, humor, gyilkos irónia, tűéles szúrófények.
Én sajnálom, hogy a záróképben csak ingre-gatyára vetkőzött a kórus, szép lett volna, ha pőre lelkek mennek mennybe az üres, teszkós, humanikos meg ikeás szatyraikat hátrahagyva. Egy testszinű dresszel és némi világitási trükkel talán meg lehetett volna oldani a csupaszság illuzióját, mert egy anyaszült meztelen kórust tán mégse... nem a nézők, a kórustagok miatt. Ez a kombinéra-atlétára vetkőzés nekem inkább vicces volt, mint katartikus.
Nem tetszett még a szerelmi négyes sem. Az zeneileg egy kissé furcsa jelenet, pár szavas párbeszédekben mutatja meg, hogy alakul ki a szerelem Margit és Faust, és hogy lobban fel a nyers testi vágy Marta és Mefistofele között. Tényleg néhány szó hangzik csak el, aztán már vált is a muzsika a két párocska között. Nem tett jót a jelenetnek, hogy a szaggatott mondatocskák kedvéért az énekesek kirohantak a függöny mögül, majd visszarohanva átadták a terepet a másik kettőnek. Lihegtek is, meg egyáltalán, az úgy nagyon szájbarágós volt. Én talán a szintekkel játszottam volna, ha már úgyis bevetették a teljes szinpadtechnikát. Az azért még ennek ellenére is elég emlékezetes, amikor a Mártát éneklő Pánczél Éva alsó madárfogással elkapja Mefistofelét – aki bár állitása szerint minden rosszat ismer már, ettől mégis megijed kissé.


Ettől a két apróságtól eltekintve engem meggyőzött Kovalik Balázs rendezése (a jelmezeket Benedek Mari, a diszleteket Antal Csaba tervezte), alig várom, hogy pénteken újra láthassam.
És persze hallhassam Létay Kiss Gabriella és Bretz Gábor csodálatos hangját.



Ui. Csak a második előadáson jöttem rá, miért inditott Boncsér Gergely olyan csúnyán. Faust a nézőtér közepéről áll fel, Wagner pedig kiséri őt. Aztán van cirka 20 másodpercük, hogy a nézőtér bejáratátától futva, valamilyen titkos összekötő ajtón keresztül a nézőtérre érkezzenek. Faustnak szerencséje van ő, kap pár másodpercet, hogy kifujja magát. Wagnernek viszont rögtön van pár szónyi énekelni valója, hát egy ilyen sprint után, le a kalappal, hogy egyáltalán meg tud szólalni, nem hogy még énekelni.

Egy szimpatikus

fideszes politikusnő.
Hajrá Rajzó Ildikó, ne hagyd magad! Végre, valaki hiteles, aki ad a prüdériának.

index.hu cikk

Két dudások egy MÁO-ban

Nem férnek meg, nem, az istennek sem férnek meg egymással.
Egészen konkrétan, most éppen a legfrissebben kinevezett miniszteri biztos nyilatkozta a rádióban, hogy Fischer Ádám nem szeret Kovács Jánossal dolgozni, és hogy szerinte (mármint Horváth Ádám miniszteri biztos szerint) Kovácsnak maradnia kéne. Ebből nem túl nehéz kikövetkeztetni, hogy Fischer szerint viszont mennie.
Pár héttel ezelőtt Kovalik Balázs, az Operaház néhány nappal azelőtt kirúgott főrendezője boritott bilit és kavart óriási, a semmiben hirtelen eltűnő indulatokat egy német lapnak adott nyilatkozatában.
Erre a nyilatkozatra is reagált Vidnyánszky Attila a Népszavában megjelent interjújában.

Politikai kurzusváltások tájékán normálisak az átrendeződések, vannak emberek, akik kiesnek a pixisből, vannak, akik beleesnek. Folyik a helyezkedés és a pozicionálás.

Gondolja az átlag újságolvasó, aki nem ismeri az ebben a szutyokban meghurcolt nevek munkásságát. Vagy legalább néhány munkáját, ne legyek nagyképű, egyik fent emlitett név teljes munkásságáról sincs átfogó képem, csak töredékeket ismerek belőle.

Kovács Jánost mondjuk évente 8-10 alkalommal, vagy tán többször is hallom vezényelni. Nem az én elfogultságom, gyakran beszélgetünk erről nálam hozzáértőbbekkel is, de jelenleg ő a Ház legjobb karmestere. Wagnert mástól nem is szeretek ott. Sőt, mióta Győriványi vezényli a Tannhausereket, nem szeretek Tannhauserre járni. Mióta nem Kovács csinálja, meredeken zuhant a Turandot zenei szinvonala is, az pedig a felújitás után olyan volt, de olyan, hogy az ember tényleg a Tiltott Városban érezte magát. Beethoven, Verdi, Strauss, Bartók, sőt, még Mascagni is, minden, minden úgy szól a keze alatt, ahogy egy operának meg kell szólalni. Ha van üres szék, beülök az első sorba, és csak őt nézem, ahogy fogja, irányitja a zenekart, ahogy együtt lélegzik az énekesekkel. Segit nekik támasztani, bizonyisten, láttam, a veszélyes belépésekhez és a nagy hangokhoz mély levegőt vesz, rekeszből engedi fel apránként, ahogy az énekesnek kell. Lenyűgöző jelenség az árokban. A nemzetközi élvonallal legfeljebb csak felvételről tudom összehasonlitani, szerintem simán megállja a helyét a világ legjobb operakarmesterei között. Egy csendes, hétköznapi zseni, egy ajándék a sok fakezű, tempóérzék nélküli, hangerőmániás karmesterpótlék között.

Fischer Ádám nemzetközi hirű karmesterünk, pár éve a Ház zenei vezetője vagy mije, státusza bizonytalan, ő nem akar közalkalmazott lenni. Felőlem ne is legyen, nem azon múlik. Ő hozta létre a budapesti Wagner napokat. Vezényel Bayreuthban, Salzburgban, a világ minden táján, szerencsére Pesten is. Én nagyon szeretem, senkitől, tényleg egyetlen felvételen sem hallottam még a Rajna kincse fináléját olyan vésztjóslónak, mint tőle. A Siegfriedben úgy épiti fel a zenét, hogy a gyászmenet alatt majd összedől a MüPa. Imádom.

És akkor ez a két kiváló karmester nem tud egy házban együtt dolgozni. Nem tudnak tán megosztozni a repertoáron? Fischer Ádám, mint főzeneigazgató, nem szeret együtt dolgozni Kovács János első karmesterrel. Inkább jöjjön Győriványi, akinél a nyitánytól a függöny lehullásáig le akar szakadni a plafon, aki mellett a legnagyobb hangú énekeseket sem lehet hallani. Meg Dénes István, aki még kétszer egyforma tempóban soha egyetlen előadást nem vezényelt le, akinek a tempóváltásaival még a legképzettebb énekesek sem tudnak lépést tartani, a kórus meg már meg sem próbál. Ők énekelnek úgy, ahogy azt megtanulták. És nekik van igazuk, mert ők tudják a darabot, a karmester meg nem.
És ez bizony a Fischer sara, hogy ilyen karmestereket az árokba enged.

Emberileg egyik karmestert sem ismerem, fogalmam sincs, hogy lehet velük magánemberként kijönni. Lehet sehogy, a zsenialitás nem garancia arra, hogy az illető kedves és simulékony legyen.

Politika van a dologban, gondolja ilyenkor a kivülálló, Fischer a régi kormány favoritja, a miniszteri biztos az újé, a szakszervezet vezetője is az újé, vagy tán inkább a radikálisok felé húz, szóval megy a helyezkedés, a megfelelni akarás, a poziciók védelme.


Jah, persze.


De vegyük a két rendezőt.
Lehet emlitettem már, hogy Magyarországon jelenleg két operát (is) rendező rendező van, akiknek a munkáját érdemes megnézni. Az egyik Kovalik Balázs, a másik Vidnyánszky Attila.
Két teljesen ellentétes stilust képviselnek egyébként. Vidnyánszky a pszichorealizmus hive talán, vagy nem is tudom. A lényeg, hogy az ő karakterei nagyon ismerős figurák. Vidnánszky természetes, a hétköznapokban megfigyelt mozdulatokra tanitja az énekeseket. Kovalik Balázs pont az ellentéte, ő az operákat szimbolikusan vagy hogy rendezi meg. A drámákban meglevő hétköznapiságnak ő mindig mögé néz, szimbólumokat, sőt, szimbólumrendszereket használ. A konzervativ nézők „rendezői szinháznak” tartják a munkáit.
Ezt a két teljesen különböző rendezői stilust egyvalami köti össze: mindketten igen alaposan megismerik és elemzik a darabot. Nem csak a szövegkönyvet nézik meg, hogy itt most megcsókolja, vagy bejön, vagy kimegy a szereplő. Kovalik és Vidnyánszky is nagyon mély dramaturgiai elemzéseket csinál, pontosan meghatározzák a figurákat, az egymáshoz való viszonyukat. És megnézik a kottát is, és észreveszik, ha a zene mást mond, mint amit a szöveg. Ha a zenében mögöttes érzések, célzások vannak, az ők mind tudják, és belerendezik a darabba.
Ezt Magyarországon nem sokan csinálják, legalábbis a jelenleg futó, más rendezők által jegyzett előadásokon egyáltalán nem látszik, hogy valaha valaki ilyesmivel próbálkozott volna.
És ez a két nagyszerű szakember ott rúg egymásba, ahol csak tud.
Az elmúl években Kovalik volt helyzetben, elbocsátásáig ő volt az Operaház főrendezője. Drámai volt a folyamat, ahogy engedte lerohadni Vidnyánszky rendezéseit.
A Végzet hatalmából eltünt a kis papircsónak, ami oly szivszoritóan érzékeltette Alvaro honvágyát. Eltünt a Leonora beavatási szertartása alatt forgó korong mögül a fény, ami lehet ugyan, hogy csak egy rendezői truváj volt, de gyönyörű volt, ahogy a sötét nézőtéren szétszóródtak a vékony fénysugarak. Az angyallá vált Leonorával nem forog ki a diszlet, ott áll az elvileg halott lány magasra tartott karokkal, ami elég idiótán hat.
Kovalik hagyta, hogy Perencz Béla torgyánjózsefi hordószonokká silányitsa Hans Sachsot a Nürnbergiben. Sőt, inkább kis zsebhitlerré, mert évek óta megtörténik az a gyalázat a Magyar Állami Operaház szinpadán, hogy a záró jelenetben Hans Sachs, a békés, verseket irogató cipészmester kiveszi a kardot Walter kezéből, megcsókolja, és magasra tartva körbehordozza a szinpadon. Teszi ezt annak ellenére, hogy az eredeti rendezésben szó sem volt ilyesmiről. Tudom, már a második előadást is láttam, és utána még jópárat, ezt egyedül Perencz Béla engedi meg magának. És az Operaház főrendezője nem szól rá, nem vonja félre, nem csinál fegyelmi ügyet ebből a gyalázatból. Mondom ezt úgy, hogy a Nürnbergi Vidnyánszky leggyengébb munkája, kifejezetten nem szeretem, de attól még a darab egysége érdekében nem hozathat be egy énekes egy diszletbe nem illő kisasztalt, merthogy ő nem fog egy könyvcsomón ücsörögni. A kardcsókolgatásról nem is szólva.
De ugyanez a zseniális rendező Kovalik Balázs engedte vissza főrendezőként a Házba Manont, aki a kerben körbesétálgatva kilincsre, szökőkútra, mindehova akaszt egy gyöngysort, hogy aztán amikor menekülni kell, legyen mit összeszednie. Ő engedte vissza a Nabuccot, ahol még azt sem tudja a néző eldönteni, hogy Izmael a zsidóktól vagy a zsidókhoz szökteti Fenénát.
Merthogy egy darabot pihentetnek pár évig, az ok. Az is világos, hogy a rendezés már akkor is semmilyen volt, amikor eredetileg szinpadra került, az évek meg csak koptatnak rajta. De ha van egy Operaháznak egy rendezőként zseniális főrendezője, akkor az miért engedi, hogy mindenféle asszisztensek mondják meg az énekeseknek, hogy jobbról bejössz, a szinpad közepe előtt két lépéssel megállsz, énekelsz és balra kimész?
Miért nem szán rá egy egyébként zseniális rendező főrendező egy hétnyi próbát arra, hogy a már meglévő diszletekbe valamennyire beállitsa az énekeseket? Miért kell nékem minden egyes Bohéméletben azt nézni, hogy a bohémek hülyéskednek egymással, aztán amikor Musette beesik, hogy jön a halálos beteg Mimi, akkor rohannak, eltolják a paravánt és a szinpad közepére vonszolják az ágyat, hogy Miminek legyen miben haldokolni? Ha már úgyis bohóckodnak, akkor miért nem mondja meg nekik egy egyébként zseniális rendezőként elismert főrendező, hogy gyerekek, futkároztok, a partvissal kardoztok, Te meg Schunard közben rágurasz az ágyra, Te meg Marcell tologatni kezded, mintha barrikádod épitenél. Oszt tessék, mire Roldolfo betámogatja Mimit, ott is van az ágy középen, anélkül, hogy jelmezes diszeletezőmunkásnak tünnének a bohémek. Kovaliknak tökéletesen igaza van abban, a magyar operajátszás a béka segge alatt van, hogy az átlag magyar operanéző izlése még annál is mélyebben, de főrendezőként a világon semmit nem tett annak érdekében, hogy ez megváltozzon. Rendezőként igen, ami a keze alól kikerül, az zseniális – még ha nem is mindenki számára érthető.
Most fordul a kocka, a Teátrumi Társaság elnökeként Vidnyánszky kerül felülre. Kiváncsi vagyok, mennyire fognak lerohadni Kovalik rendezései. Amiket imádok, de amiket ha nem tartanak karban, tényleg egy katyvasz lesz belőlük. Nem szeretném pedig elvesziteni sem az Elektrát, sem a Fideliót, pláne sőt nem az Anyegint. Az a kedvencem, csodálatos szinház.

Szóval, itt vagyunk egy politikainak tűnő purparlé sorozat kellős közepén. Vagy lehet, hogy még csak az elején. Megy az adok kapok, dúl a pozicióharc, csattognak az előszobakilincsek, pletykák születnek, hátak mögött súgnak és/vagy mosolyognak össze. Telefonszámok keresődnek ki rég fiókok mélyén penészedő noteszekből. Felmondási levelek iródnak, bizottságok alakulnak és üléseznek, aktacsomók porolódnak le.

Ilyen a mai magyar közélet, mondja a mai magya átlagember.

Egy nagy lófaszt, mondom én.
Ilyen az ember.
A tehetség és a zsenialitás semmire sem garancia. Még arra sem, hogy valaki tényleg zseni.
Arra meg aztán végképp nem, hogy ne legyen irigy. Hogy ne féltse a kenyerét-kalácsát. Hogy ne féltse a pozicióját. Sőt, sajnos arra sem, hogy más tehetségekkel együtt tudjon működni.
Szerencséjükre mindezen a gyengeségeket igy kormányváltások körüli időben rá lehet kenni a politikára.
A kedves magyar néző meg vagy szurkol az egyiknek és utálja a másikat, vagy utálja az egyiket és szurkol a másiknak, de legfőképpen nem érti az egészet.

ki vagyok merülve,

de nagyon.
Valahogy a munka is összejött, az üres lakásba hazajönni sem igazán szeretek. Ma is mire észrevettem, nyolc elmúlt, és én még dolgoztam. A múlt héten végig egy amerikai csávót molesztáltam. Multiéknál az a divat, hogy mindenki mindenféle processzeket meg templéteket szül. Én teljesen el vagyok képedve, hogy milyen iszonyat bonyolult dolgokat képesek kitalálni arra, hogy két alkalmazást összekössenek egymással. Hihetetlen, nem arra törekszenek, hogy kiválasszák, hogy két bérszámfejtő vagy raktári rendszer közül melyik a jobb, hanem ha éppen úgy alakul, hogy felvásárolják egymást, egyesülnek, mit tudom én, akkor a két- háromféle bérszámfejtést meg miegyebet PÁRHUZAMOSAN viszik.
Aztán persze csodálkoznak, hogy nem konzisztensek az adatok, és mindenféle cifrábbnál cifrább riportokat kreálnak, excelbe importálnak, makróznak, mikróznak, és máris ott tartunk, hogy információs társadalom ide vagy oda, a szabadságos tömb meg a bérkarton hatékonyabb, és kevesebb adminsztrátort igényel, mint a plasztikkártyák meg leolvasók, műholdas kapcsolattal.
Nem viccelek, az egész múlt hetem egy ilyen idióta, agyonmakrózott exceltáblával ment el, meg a roppant elégedett megalkotójával.
Aztán ha az ember este kilenckor ér haza, naná, hogy kell még kis idő, hogy lecsengjen.
Éjjel 1, 2 óra, mire el tudok aludni.

Itt van az ősz

Két jele is van.
Az egyik, hogy a paplanhuzatba behúztam egy takarót.
A másik, hogy vasárnap elkezdődöt a Másik

Hogy ez egy milyen iszonyat rossz poén! Bocsánat! Irulok, pirulok, de most csak ennyi telik tőlem.
Mindegy, odakattintani érdemes, új darabbal készülünk, Garaczi László Imoga cimű kutyakomédiájával.

Népviseletté nemesülni

Szinte egész augusztusban Városnapokkal örvendeztetett meg bennünket az önkormányzat. Majd’ minden hétvégén volt szinház, koncert, a művelődési központ ilyen-olyan csoportjainak bemutatója. Meg hát persze kirakodóvásár, mert anélkül már nem létezik városnapok. A kisebbségi önkormányzatok, a meglehetősen militánsnak kinéző polgárvédelmisek, a medvecukor árusok, keramikusok, gyertyaöntők mellett van már aurafotós és sorselemző sátor is. Kedvencem az üvegfestő, a pultján izlésesen, méret szerint sorbarakva a nagymagyarországos, a pléjbojnyuszis, az „Én vagyok a Főnök”, a ’Világ legjobb férje’ és a „Sörhasba sört!” matricás korsókkal.

A nagy attrakció egy borsodi kis falucska vendégszereplése volt. Épitettek egy nagy tűzhelyet, és ott helyben, üstben főzték a szilvalekvárt. A másik sátorban szintén üstből, 150 ft/db áron árultak hüvelykujjnyi méretű, izetlen, szárazra melegitett töltöttkáposztát. Még szerencse, hogy nem nálunk kóstoltam életem első töltöttkáposztáját, aligha érteném, hogy mitől is olyan népszerű ez az étel, hogy ettől kell félteni a magyarok egészségét.
Mindenestre biztosan nagyon autentikus recept alapján készült, mert az asszonyok mind ’népviseletben’ voltak. Egyforma, műszálas kékfestő anyagból varrott rokolya, fehér blúz. Az mindenféle volt, kettejükön a FÉKON ’80-as években BNV dijat nyert ballagási kollekciójának egy-egy darabját fedeztem fel. 30% pamut, 70% műszál üni anyagból, az egyik parasztos szabású, nyakban ráncos, puffos ujjú, a másik ugyanabból az anyagból, kis kerek bubigallérral.
Lehet, hogy mégsem csináltunk mi akkor olyan szarokat? Én nagyon utáltam ezeket a kevert anyagokat, még a fehérben sem volt soha két egyforma szinű. Ha belevarrtuk az ujját, vagy rávarrtuk a gallért, akkor látszott, hogy az egyik sárgás-, a másik drappos-, a harmadik kékesfehér. Sőt, olyan is volt, hogy egyik-másik alkatrész kissé sűrűbb vagy ritkább szövésű volt, mint a többi. Egész konkrétan mondjuk a blúz bal ujján átsejlett a kar, a jobb ujján nem. Vagy a jobb elején átlétszott a melltartó, a balon nem. Nagy szivás volt az egész, a magyar ruhaipar ennyit tudott felajánlani a 14-18 éves lányoknak, mint divatos viseletet. Nem is csodálom, hogy akkoriban úgy felvirágzott a butikipar és hogy a remdszerváltás után olyan hamar összeomlott a ruhaiparunk.
És most tessék, majd’ 30 év után itt jönnek velem szemben ezek a blúzok. Kibirták a szekrényeket, továbbajándékozásokat, a mosásokat, a vasalásokat, a hipózásokat.
Mindent kibirtak. Még mindig nem szépek, a régi, finom minőségű holmik bájos, ódivatú patinája is hiányzik belőlük. Sőt, pont ellenkezőleg; a mindenféle öblitők meg fehéritők ellenére is árasztják magukból a szegénység szagát.
De egyben vannak, viselhetőek, sőt, népviseletté avanzsáltak. Belőlem, a szakmai versenyek nyerteséből meg egy multinál lett SAP masszőr és excel-guru.