Ezt csak úgy,

mert imádom. Bryn Terfelt is, a rendezést is.
Terfelt egy kicsit tán jobban :-)))
A Szerelmi bájital cimű operából hallhatjuk láthatjuk Dulcamara, a világjáró, szélhámos csodadoktor belépőjét Dulcamaránk csodaitala mindenre jó; elmulasztja a pattanásokat, feltámasztja a halottakat, gyógyitja a meddőséget, és persze fiatalit. Csak azért adja ilyen olcsón, mert a környéken született.

Még jobban tetszik a másik videó, amin arról győzködi Adinát, hogy ha vesz a bájitalból, minden férfi bomlani fog utána és annyi férjet fog magának, amennyit csak akar. Ezt a bájitalt használta Izolda is, hogy Trisztánt elcsábitsa. Adina persze már tudja, hogy nem bájitalt, hanem valami mást kell bevetnie, hogy visszaszerezze Nemorinóját (akit persze el sem veszitett)
A rendezésből kiolvasható társadalomkritikáért nem vállalok felelősséget, de



A hagyományos rendezések kedvelőinek legyen itt ugyanez, csak Ildebrando d'Arcangeloval - akit szintén imádok, és tőle is bármit megvennék, amit ajánl - legfőképpen szerelmi bájitalt.

Partnernője Anna Netrebko

Még mindig elbűvölve

Igen, minden nehézség, negyedórákat késő buszok, rozsdás zuhanytálca, raklapokból barkácsolt priccs ellenére is jól érzem magam.
Elképesztő kalandjaim vannak egyébként.
Rögtön első reggel megtalált a falu bolondja. Friss hó volt, sokat késett a busz, mi meg jól elbeszélgettünk a dohányzás káros hatásairól és arról, hogy valaki lassan már fel sem tud kelni. Hogy ki, azt nem sikerült kideritenem, de valószinűleg nem is fontos, a lényeg, a dohányzás rosszat tesz.
Aztán két egymást követő napon megálltak mellettem és megkérdezték, hogy merre megyek és hogy felvigyenek-e. Első alkalommal valami buzsgómócsing polgárőrnek tippeltem az illetőt, de másnap a kisboltban vásároltam ásványvizet és grizt, egy nő meg tejet és banánt. Kifelé jövet rámköszönt, és ő is ajánlotta, hogy ha egyfelé megyünk, hazavisz. Mondtam neki, hogy én még annyira friss vagyok itt, hogy kifejezetten élvezek a hegyen felfelé kaptatni, hát most inkább nem, majd máskor.
Aztán reggel rámköszönnek a buszmegállóban. És nem csak köszönnek, de a szemembe is néznek. Hát ezen tényleg megdöbbentem. Amikor Pestre költöztem, jó egy évembe tellett megtanulni, hogyan kell laposra húzott szemgolyóval járni, kelni, utazni, nehogy bárkirre is fókuszált tekintettel nézzek. Ha csak véletlenül is a szemébe néztem valakinek, az sértődötten félrefoldult, ciccegett, pofákat vágott. Ma már én is igazi, kifejezéstelen tekintetű városlakó lettem, erre itt reggel jön a bácsi, érdeklődve rámnéz és köszön. Én meg visszaköszönök, és közben kétségbeesetten igyekszem fókuszálni a tekintetem, nehogy azt higyje, hogy elnézek a feje felett. Igaz, ez jobbára csak az idősebbekkel van igy, de akkor is érdekes tapasztalat.

Őnagysága, Kereksenekű I. Lujza csodálatosan viselkedik. Pár napig egyre csökkenő mennyiségben fújtam a lakásban a nyugtató feromont, de ma már nem, és nyugodtan, farkcsóválva várt. Még hempereg is a hóban, azt pedig csak az az állat csinálja, amelyik jól érzi magát. Ehhez lehet az is hozzájárul, hogy a gazdi ágya ugyan szigorúan le van tiltva, este engedelmesen le is fekszik a matracára, reggel valahogy mégis úgy ébredünk, hogy a kutyasegg a kutyamatracon, a kutyaorr a gazdi hóna alatt, ami a kettő között van, az meg lóg a két matrac között a levegőben. A kertbe még mindig csak akkor megy ki, ha én is kint vagyok, de már szimatolgat, beleás egy-egy vakondtúrásba. Szóval ahhoz képest, hogy 13 évig élt ugyanabban a lakásban, nagyon hamar alkalmazkodott. Szombaton meglátogat bennünket egy kutyacimbora, remélem, jó idő lesz egy nagy sétához. Nem akarom teljesen kiszakitani a régi társaságából. Vasárnap haza is megyünk kicsit, hogy a Duna parton is tudjon szimatolni, udvarlókkal meg cimborákkal találkozni. Meg aztán be is kell vásárolnom, mert itt nem találtam még olyan hentest, akinél be tudnám szerezni a megszokott marhagégét, -vesét, lépet, ilyesmit.

Reggelente jól elszórakoztatom a velem utazó kollégáimat. Elneveztek Paulának, mert azt találtam ki, hogy a buszon kötök. Illetve most horgolok. Van egy nagyon szép orgonalila pulcsim, aminek majdnem térdig ért az ujja. Hiába szép a szine, úgy néztem ki benne mint egy mérethiányos gorilla. Visszafejtettem az ujjából 15 centit és reggelente a buszon elhorgolom a kézelőjét. Holnap kész, aztán itt van egy gyönyörű, almazöld szinű fonal, kötök belőle egy jó ki irodai pulcsit.

Ami a munkát illeti, hát ott már nem ilyen nyugis a helyzet. Napok óta arra várok, hogy létrehozzák azokat az entitásokat, amikbe betölthetném az adatainkat. Az entitások azonban az istennek nem akarnak létrejönni. És hiába könyörgök, hogy mutassák meg hogyan kell, vagy adjanak útmutatót és megcsinálom én, nem, azt nem lehet. Ezt mondjuk ismerem, csak meglepett, hogy itt is az a divat, hogy mindenki féltékenyen őrzi a maga kis tudásmorzsáját. Ha megmutatná nekem, netán még kiderülne, hogy pár óra alatt meg lehet csinálni azt a munkát, amit ő hónapok óta nem bir befejezni.
Csak úgy süt belőlem a jóindulat, ugye?

Hiánylista

Laptophoz csatlakoztatható mini hangszóró – hiába, no, opera nélkül nem megy.
Cserélhető betétes reszelő – erről már a tegnapi káposztás tészta ürügyén szó esett. Ellustultam, hiába no, a fene se szereti már késsel szeletelni a répát, céklát, miegyebet, amikor ezzel pillanatok alatt egyenletes szeletekre gyalulhatom.
Cseréptál – alig egy éve van, de nélkülözhetetlen eszközzé vált. Rakott krumpli, sült csirke, káposztás hús, csőben karfiol, sült zöldségek, minden, minden megsül benne és sokkal finomabb, mint tepsiben.
Almasütő kerámia – szedtem a kertben vagy 6 kiló almát, hát annál jobb felhasználási módja nincs, minthogy megsüssem, és az illatával semlegesitsem ezt a régen lakott házak dohos malterszagát.
Fűszeres üvegek – basszus, nem gondoltam volna, de megőrülök a behajtogatott sarkú borsos meg köménymagos zacskóktól.
Kenyérpirtó – igen, basszameg, kenyérpiritó!!! Szeretem a piritóst oszt kész, ez van, kuss, aki szólni mer, orrba verem!
Vesszőseprű – ha ekkora havak lesznek, akkor partvissal aligha küzdök meg az elemekkel.
Lapostányér – azért kettő legalább kell, mert serpenyőből lehet ugyan rántottát enni, de nem érdemes. A leveses tányér nem hiányzik, arra jó kis kerek fenekű, univerzális keverőtálkáim vannak, de a lapostányér az nagyon.
Falvédő – néha az ágyban(?????) matracon heverve úgy nekivetném a hátamat a falnak, de ennek azért igy direkben tán mégse.
Hótaposó – hát igen, ez a globális felmelegedés hatása. Három éve nem volt hó, a rosseb gondolta, hogy hirtelen 20 centi szakad a nyakamba.
Cipőkrém – bizony, azt elfelejtettem. És mivel hó van, só is van, ha pedig só van, a bőrcipők pillanatok alatt tönkremennek ha nem ápolom.

Hát ennyi. Vasaló, hajszáritó, elektromos konzervnyitó, narancsbőrmasszirozó nem kell, köszönöm. Bár a kis taposógépemen még gondolkodom, mert a bringázás az hiányzik, szükségem van a napi izzadásra. Lehet magasabbra kéne költözni.

Ma egyébként vicces kalandom volt, mert ahogy baktattam hazafelé, megállt mellettem egy autó és a fiatalember (legalábbis azt hiszem, az volt, mert túlságosan meglepődtem ahhoz, hogy megfigyeljem) megkérdezte, felfelé megyek-e, mert elvisz. Hát nem volt szerencsém, mutattam, hogy én itt most balra elkanyarodok. Dunsztom sincs mit akarhatott. Biztos csak véletlen, hogy amikor nyitottam a kaput, egy autó jött a hátam mögött és mire felértem a lépcsőn, meg is fordult. Lehet, hogy a polgárőrségnek tűntem fel a sok tömött hátizsákkal?

Közérdekű közlemény

Mivel meguntam a frimél vacakoskodását, a cimem mától
brunnhilde[pont]valkur[kukac]gmail[pont]com

Operamaraton

Méghozzá szó szerint, mert a hétvégén minden egyes előadásért pont 42 kilométert kellett utaznom és talpalnom. Úgy alakultak a bérletek és a barátoknál felszabaduló jegyek, hogy pénteken Traviátát, szombaton Manon bemutatót, vasárnap pedig A végzet hatalmát láttam.
A három előadásból tán csak a Végzet volt az, ami miatt megérte ennyit törni magamat.

A Traviata valamikori első számú kedvenc operám, mit ne mondjak, komoly kihivásokkal küszködött. Ami a szereposztást illeti, Kolonits Klára pianói szépek, legalábbis nekem tetszenek, de egy Violettát nem nagyon lehet pianókkal túlélni. Kovácsházi István Alfredója viszonylag rendben volt, de hát ő meg ugye ’csak’ egy tenor, és bár nélküle nincs előadás, de ahhoz nekem kevés, hogy elvigyen a hátán egy darabot. Busa Tamás Germontjáról meg csak annyit, hogy Anatolij Fokanovot Germontnak, vagy Kálmándi Mihályt!! Ezen a két énekesen kivül mást nem nagyon szabadna a szerepnek még csak a közelébe sem engedni, már ami a mai hazai baritonokat illeti.
A rendezést inkább hagyjuk, engem iszonyatosan idegesit ahogy összevissza tologatják a diszletnek használt tükröket. A barátnőm sorolta nekem, hogy mely előadásokból és filmekből lopkodták össze az ötleteket, de engem nem érdekel. Lopjanak, ha akarnak, mit bánom én, csak működjön dolog! Ez az előadás azonban annyira jellegtelen, annyira nem segiti a dráma átélését, hogy az már tiszteletlenség ezzel a remekművel szemben.


A szombati Manon a Ház idei felújitása, méghozzá olyan szereposztással, amitől én legalábbis megnyalom a szám szélét. Lukács Gyöngyi és Sümegi Eszter, két nemzetközi sztárunk felváltva énekli Manont, hát ez azért már valami! És akkor beraknak Lukács mellé egy Káldi Kisst Lescautnak, mit ne mondjak, szépségkirálynőn mackóalsó. És a karmester, jajj istenem, az tette tönkre az egészet, de erre csak másnap jöttem rá.

Vasárnap ugyanis Lukács Ervin vezényelte a Végzetet és már a nyitány alatt megolvasztotta a szivemet. A dallamoknak ive volt, a hangszerek együtt, harmóniában szóltak, se a vonósok nem estek szét, se a fúvósok nem nyomták el a többieket. A forték szóltak, de nem bömböltek, hát nem is tudom, régen hallottam ilyen finom és énekesbarát vezénylést a Házban. (Na jó, nem olyan régen, a Fidelióban Fischer Ádámot és az Elektrában Kovács Jánost. Ők hárman tudják ezt, a többi karmester a fasorban sincs mögöttük). De visszatérve a Végzetre; ennek is biztos voltak hibái, mert Bazsinka Zsuzsa teteje picit lebeg, Pánczél Éva hangja nem fényesedhetett vissza az elmúlt években, Bándi János is hajlamos a hangerejével operálni, Kálmándinak meg egyszerűen nem tudom megbocsátani, hogy pénteken nem énekelt Germontot. De mindezen énekesi hibák most szinte nem is hallatszottak, csak azért irom le, mert biztosan voltak, hisz mindig vannak, már ismerem az énekeseket, tudom, mi a gyenge oldaluk. Ebből most semmit nem lehetett észrevenni, zeneileg nagyon-nagyon rendben volt az előadás. A zenekar gyönyörűen szólt, kisérte az énekeseket, és ettől egyszercsak minden megszépült és tökéletessé, vagy legalábbis majdnem tökéletessé vált. Csodaszép előadás volt a vasárnapi Végzet, köszönet, hálás köszönet érte a művészeknek!
Nem ünneprontásként, csak szólok, hogy a három éve bemutatott Végzet rendezése kezd szétesni. Az énekesek csomó dolgot nem csinálnak, amit tavaly és tavalyelőtt még igen. Alvaró már nem égeti el a kis papirhajóját, Leonóra babái élettelenül hevernek, Preziciolla szoknyáját nem emelgetik a zsoldosok, az angyallá halt Leonórával nem forog ki a diszlet. Tegnap az I. felvonás végén elfelejtették bekapcsolni a reflektort a forgó kerék mögött. A nézőtéren szétterülő fénysugarak nélkül annak a diszletelemnek nem sok értelme van pedig. Sőt, kifejezetten üres és ostoba geg, semmi értelme nincs igy. Tessenek vigyázni kicsit az előadások egységére, mert ha nem gondozzák a rendezéseket, akkor úgy járunk, mint a Figaróval, ahol már arra sem emlékeznek az énekesek, hogy a tucatnyi közül mikor melyik ajtón kell bejönniük. Csak rohangálnak a szinpadon, mint a töketlen kutya. Tudom, hogy ezt a Végzet rendezést sokan nem szeretik, de attól az még egy alkotás, aminek az egységére vigyázni kell. Szerintem még mindig jobb egy vitatott, kevesek által megértett rendezés, mint egy kiüresedett jobbrólbejösszbalrakimész darálás. Én egyébként szeretem ezt a Végzetet és az Operaház egyik értékének tartom, azért is teszem szóvá, hogy vigyázzanak rá.

A vidéki élet gyönyörei

:-)) Szépjóestét!
Nno, hát ezzel is megvolnánk, ma kezdjük a harmadik éjszakánkat fenn a hegyen.
Gyönyörű egyébként, a szobám keletre néz, hat órakor már rózsaszin az ablakkal szemközti fal. Még az sem baj, hogy a tulaj felújiási szándék cimén leszaggatta a régi tapétát, de az újat már nem rakta fel. A hajnalpir az a csupasz vakolaton is hajnalpir, ezen nincs mit vitatkozni.
Vasárnap nagyot kirándultunk. 10 perc sétára van egy sárga túristajelzés, aztán egy piros, azon szépen eljutottunk egy graffitival elronditott, egyéként gyönyörű, lezárt kilátóhoz. Mindezt fél óra alatt. Aztán még egy másik fél óra alatt megnéztük az Emlékművet is. Kellemes kirándulóhely, szép kilátással, rovásirással karcolt kövekkel, padokkal. Kár, hogy tűzrakó hely nincs és hogy a nyáron sárkányeregetésre, télen szánkázásra kiválóan alkalmas domboldalt tönkretették a mindenféle kövekkel meg a térdig érő, semmire sem jó, gerendából ácsolt korlátokkal. De hát nem is arra való az ilyen szakrális hely, hogy ott mindenféle szedett vedett kölykök csak úgy randalirozzanak és rendetlenkedjenek holmi mondén szánkókkal, hát nem?
A környéken egyéb területeken is a rend és a szeparáció uralkodik.
A két szomszédos települést kábé 300 méter választja el egymástól, de sem buszközlekedés, sem járda nem köti össze. A városhatárt jelző táblánál véget ér a kerékpárúttal osztott járda, jön háromszáz méternyi nagy forgalmú, árkos, kátyús, padka nélküli út, majd a falum határát jelző tábla és a -múlt századból ittmaradt településszerkezetet jelző- járdás-, illetve járdátlan oldal. Az úton egyéként kábé akkora forgalom van, mint a pesti Váci úton, azzal a különbséggel, hogy itt nincsenek lámpák, amiknek köszönhetően egy-egy másodpercre üres lehetne az út. Nem, itt folyamatosan áramlanak a mindengéle méretű és tengelynyomású autók. Ez különösen a kanyarokban rémisztő, mivel a falu elején egyetlen zebra nincs, úgy kell átküzdeni magam a járdás oldalról a járdátlanra, ahonnan az a köz nyilik, ami felvisz a hegyre. A két település között is végig be van egyébként épitve az útmente, fűrésztelep, tüzép, bútorbolt, fürdőszobaszalon, teniszpálya, minden lófasz van ami egy régió életéhez kell, csak éppen járda nincs. Nehogy már csak úgy átsétálhassanak egymáshoz a jónépek! Még keverednének, hát nem? A busz is úgy van megszervezve, településhatárnál megfordul mind a két helyi járat. Egyik egész órakor, a másik félkor, hogy még az átszállással is elpocsékoljon a gyüttment bevándorló vagy az autó nélküli csóró helybéli egy jó fél órát.
Igy van megszervezve a távolsági járat is egyébként. Reggel például 9:59-kor beér Veresre a pesti busz, előtte egy perccel, 9:58-kor elmegy a csatlakozás Gödöllőre. A következő busz 10:59-kor van, tehát pont 59 percet kell várni a csatlakozásra.
A jó kurva édes anyjukat meg nem basszák ott a Volánnál! Meg pláne az önkormányzatoknál, amiért ennyit nem birnak kiharcolni a régió lakosságának érdekében, hogy a 48 perc tiszta utazási idő mellett ne kerüljön több mint két órába bejutni Pestre – ha már a régió lakosságának majdnem fele oda jár be dolgozni vagy tanulni.
Én egyébként gyalogolok, a háztól a pesti busz megállóáig 45 perc trappolás lefelé a hegyről. Visszafelé 55, mert akkor ugye egyrészt kaptatok, másrész meg tiz kilónál kevesebb csomaggal eddig még soha nem sikerült útnak indulnom. Tegnap például az Operaház ruhatárába adtam be a hátizsákomat benne egy tepsivel és két kiló fagyasztott marhaléppel, pár irodába való nadrággal meg a laptoppal. Ezzel a cuccal szálltam fel a 10 órási vonatra, és éjfélre már itthon is voltam.

De most már van itthon minden, ami az élethez kell.

3 db lábas, 1 serpenyő, laskaszűrő, bögrék, kenyérvágó- és zöldséghámozó kés, evőeszköz, váltás ágynemű, törölközők, sampon, kézi mosószer, kávé, olaj, rizs, tészta, káposzta (holnap káposztás tésztát akarok vinni ebédre, nyamm-nyamm), fagyasztott kutyakaja, eszméletlen mennyiségű, mindenféle vastagságú és méretű kókusz lábtörlő, kutyafekhelynek. Meg persze a majd’ méteres átmérőjű kutyakosár, mert az kell. Majd megszakadtam, mire mindezt nyugdijas taligával meg hátizsákban felcigöltem a hegyre.
A drága jó gyöngyvászon hátizsákom, amit még ’94-ben Freemantle-ban vásároltam egy Minden 100 forint, azaz ott Minden 1 dollár boltban, kiválóan birta a strapát. A nagy 8 literes kukta, megpakolva rizzsel, gerslivel, fűszerekkel, beburkolva törölközőkbe, a rések kitömve puncimosó szappannal, zoknival és arckrémmel, nos, ez 16 kiló. A hátizsák meg sem reccsent, birta szó nélkül mind az öt ilyen kört. Azóta feleennyi teherrel tönkrement már vagy tiz vászon városi zsákom, ez nem, ez birja. Életem egyik legjobb vétele volt, ha azt vesszük. Szóval cipekedni azt kellett, és nyilván kell is majd még. Illetve hát az olyan luxuscikkekről, mint például az ásványviz vagy a sör, egyszerűen le kell mondanom. Iszom teát és kész, az öt dekás zacskót könnyen felhozom, viz meg jön a csapból.

Másik gyenge pont.
Gyönyörú a ház fekvése, de egyrészt legalább 5 fokkal hidegebb van, mint bent a városban, másrészt meg akkora szelek fújnak, hogy naponta kétszer a hátsó keritésről kell lefejtenem a lábtörlőket. A terasz ráadásul életveszélyesen csúszós, nem tudom, ki a francnak támadt az a kiváló gondolata, hogy ilyen burkolatot rakjon le. Én is alig tudok lejutni a lépcsőn, a kutya meg szegény mindig a seggén landol. Be kell szereznem valami kültéri szőnyeget és leragasztani, mert igy ennek előbb utóbb lábtörés lesz a vége – jobb esetben, mert rosszabban gerinctörés. Ráadásul a szél mindig nyugati, esőt, havat, mindent bever a teraszra.

A hidegre való tekintettel egyébként kerti kutya project törölve, egy 13 éves, éppen most meszesedni kezdő ebet nem teszek ki ilyen sokknak. Éppen elég baj neki, hogy új helyet kell megszoknia, hogy a gazdi magára hagyja egy vadidegen házban, ismeretlen szagokkal és zajokkal. Illetve ez utóbbi itt alig van, szinte tökéletes a csend, imádom. De hát nála ugye lehet, hogy ez ingerhiányt jelent, szóval nem tudom, jó döntés volt-e a vénülő kereksenekűvel ilyesmihez kezdeni. Nélkülem ki sem megy a kertbe, szerintem attól fél, hogy eltéved vagy ilyesmi. Mire megszokná meg költözhetünk vissza. Arra azért nagyon jó lesz itt lenni, hogy a Kurvanagy Kibaszott Szilveszteri Petárdadurrogást tán megússzuk. Itt a hegyen nem nagyon laknak kamaszok, akik ezt annyira élvezik. Hacsak valami megalomán újgazdag fasznak eszébe nem jut egy izléses és diszkrét kis házi tüzijátékot rendezni. De az akkor is lezajlik fél óra alatt, Pesten meg már Karácsony előtt elkezdődik a durrogás, és abba sem hagyják Vizkeresztig. Majd meglátjuk, remélem, hogy ezt itt megússzuk.

Ágyam még nincs, a pincében találtam egy kinyitható gyerekheverőt, annak a matracát felhoztam, kicsit kitisztogattam és leraktam a földre. Alá egy rongyszőnyeg, rá az eredetileg falvédőnek szánt gyapjútakaró, kifejezetten meleg és kényelmes. A tollpaplan meg ugye az elsők között került fel, szóval jó puha és meleg vackom van, lehet gömbölyödni. A kert végében vannak raklapok, azokból kettőt holnap kicsit megsúrolok és aláteszem a matracnak. Ha már spártai körülmények, akkor legyen minden rusztikus. Bár a ’NAGYON JÓ’ matrac project még mindig tervben van, csak éppen halasztva egy fizetésnyi időre – merthogy majd’ egy fél fizetésbe kerül az, amit tényleg megvennék, aminek a minőségében megbizom.

Van azért néhány kellemetlenség is, amivel nem számoltam.
Nem gondoltam rá, hogy ennyire fogok aggódni a pesti lakás miatt. Nyilván nem most fog történni sem csőtörés, sem gázömlés, bennem azonban itt van a frász, aggódom, és átlag fél óránként haza akarok rohanni megnézni, hogy minden rendben van-e. Márpedig innen egy ilyen hazarohanás több mint két óra oda, ugyannyi vissza, szóval nagy könnyelműség nekiindulni. Operába mindig úgy megyek, hogy Újpestről hazaszaladok, csak beszimatolok a levegőbe és futok tovább. Remélem erről egy idő után leszokatom magam, mert iszonyú fárasztó. Elég lesz néha hazamenni virágot locsolni meg kimosni az ágyneműt.
És ami megőrjit még, az a központi fűtés. Otthon ugye konvektorom van, ami időnként enyhén pattog, azt már megszoktam. A központi fűtés viszont csöpögő hangokat ad ki, múlt éjjel kétszer is felkeltem, mert azt hallottam, valami csöpög. Mivel semmi, hát nyilván a radiátor volt a bűnös. Nagyon idegesitő, remélem, hamar megszokom.

Nno, hát ilyen az élet itt, a két nagyváros közötti falucskában, a világ négy égtájából három felé ablakot nyitó, lepukkant kis kerti házban.




Kiegészités
Filozofálhatnánk azon, hogy mi mindenféle tárgy szükséges a minőségi emberi élethez. Nyilván, csomó minden nélkül lehet élni, lehet például a csupasz földön jól aludni, és ugyanabból a kerekfenekű fémtálkából megenni a levest, mint amiben a habarást kavartuk. Lehet élni internet, porcelán teáscsésze és hajszáritó nélkül. Az azonban már biztos, hogy káposztareszelő nélkül nem lehet jó káposztás tésztát csinálni – azt meg ugye nem kell bizonygatnom, hogy jó káposztás tészta nélkül az élet élvezeti értéke jelentősen csökken?
Új receptet próbáltam ki egyébként. A reszelő hiányából fakadóan késsel vágtam apróra a káposztát. Baromi nehéz és unalmas meló, ráadásul nem is olyan, mint lennie kéne. A reszelő valahogy kicsit meg is töri a káposztát, már eleve puhán kerül a lábasba, mig a késsel ugye csak metéljük, egyenes vágási felületet hagyva. Szóval késsel nem az igazi. A recept újdonsága abban van, hogy amig daraboltam a káposztát, addig egy loccsintásnyi olajon karamellizáltam egy kanál kristálycukrot és erre az olajos karamellre boritottam rá az enyhén besózott káposztát. Nem lett édes, csak valahogy szebb a szine, hamarabb is kész lett, mert én ugye úgy szeretem, ha aranybarnára pirul. Került még rá jó bőven őrölt bors, majd belezuditottam a bő vizben kifőzött és leszűrt csuszatésztát, jól átkevertem. Ma este sósan ettem, egy adaggal bedobozoltam, az holnap megmelegitve, kristálycukorral bőven megszórva ebédre fog elfogyni. Jah, és meglepően illik hozzá az Earl Grey tea. A borshoz, vagy az enyhe karamellizhez, nem tudom, de kifejezetten jó együtt.

siker

Nos, sikerült életre keltenem a fűtést. Kertes házaknál a nyomáscsökkentőn van egy plusz biztonsági szelep, ami gázkimaradás vagy -elzárás esetén lezár, és amikor újra lesz gáz, akkor nem engedi be a házba addig, amig kézzel vissza nem kapcsolják. Nyilván biztonsági okok miatt, hogy ha véletlen kimaradás van és nincs senki a házban aki visszakapcsolja a készülékeket, akkor ne legyen gázömlés. A mai készülékek persze már mind biztonsági szelepesek, de persze, értem én, kell ez a kis extra óvintézkedés. Csak én éppen nem tudtam róla, igy aztán tegnap előbb hitetlenkedtem, aztán megoldást (azaz eldugott gázcsapot) kerestem, végül pánikba estem.
Az a pince egy horror, amikor beszerelték a központi fűtést, benne hagyták a régi bojlert és az ahhoz futó vezetékeket. Ember legyen a talpán, aki kiigazodik abban a csőlabirintusban. Igazi kontármunka, látszik rajta, hogy mindenféle tervezés nélkül vittek összevissza mindenféle csöveket. Az egész környék olyan egyébként, ami nem vadiúj ház, azon látszik, hogy úgy lopkodták össze még a népi demokráciában. A keritések a legtöbb helyen olyan lemezekből vannak, amikből valami alkatrészeket kistancoltak. Van olyan ház, ahol a virágágyást a villamossineket az úttesttől elválasztó öntött betonfélgömbökkel keritették körbe. Ottmaradt egy kis darab hetvenes évek, a kaláka Magyarország és a munkahelyi fusi hangulata. Mellette, pontosabban rá pedig épül az ezredforduló újgazdag megalomániája. Basszus, van olyan ház, ami alatt négy garázs van, és hat terasz. És mindehhez egyetlen csengő tartozik, tehát nem társasház.

Reggel költözünk.
Kicsit azért be vagyok gyulladva.

Kezem a biliben

No hát úgy néz ki, hogy itt az álom vége.
Ma két és fél órán keresztül küzdöttem azon, hogy bekapcsoljam a központi fűtést és nem sikerült. Jó, egy óra kellett hozzá, hogy rájöjjek, hogy nem csak az óra mellett van gázelzáró, de kertben a belépésnél is, de még attól kezdve is másfél órán keresztül nyomogattam a kazán, és semmi. A piezo szikrázik, láng nincs. sőt, a konyhai gáztűzhelyben sincs gáz.
Bazmeg, télen kiadnak egy házat úgy, hogy el van zárva a gáz.
Úgyhogy ennyi volt az álmom a kertes házról, felébredtem, mielőtt még elaludhattam volna.
A kurvaannyát a világnak!

Újabb

interjú.

(különösen Kaptárlakó figyelmébe, szeretettel)

Költözés saga

:-) Szépjóestét!
Első adag cucc áthurcolva. Jellemző rám, hogy mit vittem először:
-4 db hatalmas, vastag kókusz lábtörlő, szabadtéri kutyafekhelynek.
-ugyanannyi rongyszőnyeg, beltéri kutyafekhelynek
-kávéfőző, bögrék, evőeszközök
-kutyakaja főző kukta
-paplan, párna, huzatok, lepedők törölközők
-mosogatószer, szivacs, gumikesztyű.

Hanem anyám, azt a mocskot ami ott van! Én sem vagyok egy tisztaságmániás, de az a szutyok ami ott van, döbbenetes. Na mindegy, üres lakás, nem lesz nehéz lakhatóvá tenni.
Egyébként is rettenetesen néz ki, csupa rozsda minden, a falakból 100-as szögek állnak ki, a konyhaszekrényből 40-esek. Gyakorlatilag egyetlen ajtaja sem záródik a szekrénynek, azért vannak beütve a szögek, hogy azokkal lehessen rögziteni.
Ráadásul otthagytak nekem 23 db üres sörösüveget is, azt hittem, hanyatt esek, amikor kinyitottam a mosogatót.

Hanem, olyan panorámám van, hogy azzal aligha fogok tudni betelni. Ráadásul nyugatra néz a terasz és ma olyan naplemente volt, mint egy tüzijáték. Aranysárga, búzakék, halványzöld, padlizsánlila felhőcskék úsztak az égen, közben itt-ott narancssárgán világitott egy-egy kondenzcsik. Nagyon messzire el lehet látni, csak álltam ott és gyönyörködtem, majdnem elsirtam magam.
Már előre félek, milyen rossz lesz majd visszaköltözni. Szeretni fogom ezt a helyet nagyon. Amikor leszállok a buszról, negyed órát megyek fel, egyre csak fel a hegyoldalban és ahogy haladok, úgy nyilik ki a táj is és a tüdőm is. Tényleg gyönyörű a ház fekvése.

Ami a közlekedést illeti, hát az az operába járás szempontjából nézve szar, sőt, überszar. Gyakorlatilag fél ötkor el kéne indulnom ahhoz, hogy hétre odaérjek. A vonat 18:59-kor ér be a Nyugatiba, amikor ugye nekem már a székemen, de minimum a ruhatárban kéne lennem. Tehát el kell indulnom az öt órási vonattal, amihez negyedkor indul egy busz. Hat perc alatt ott van, több mint fél órát kell tehát elpocsékolnom az állomáson. Azt hiszem, ez az a busz, amire nem gyakran fogok felszállni. Inkább gyalogolok háromnegyed órát, mint egy lepukkant, huzatos váróteremben ücsörögjek egy felet. A nyugatiig sem gyakran fogok járni, hanem inkább bringával szállok vonatra, Rákospalotán leszállok, gyorsan hazatekerek, meglocsolom a virágokat, beinditom a mosógépet és itthonról megyek szinházba. Előadás után hazatekerek, kiszedem a ruhát, kibringázok az állomásra, felszállok, a célállomáson le és hazatekerek. Ha marad még erőm, akkor kiteregetek, ha nem, akkor másnap reggel. Igy legalább nem hétvégente kell majd hazajárnom postaládát üriteni meg virágot locsolni.
Aztán meg ha maradok, úgyis kell vennem valami autót, mert az azért nem fenntartható állapot, hogy egy negyven perces útra két és fél órát pocsékoljak el, ráadásul hetente, gyakran kétszer-háromszor is.
Egyébként nagyon sok üres házat láttam a környéken, egyik-másik tetszik is, de amilyen árak arrafelé vannak, hát nem sok esélyt adok magamnak. 15-20 éve még nyilván fillérekért lehetett telket meg házat venni, de azóta olyan felkapott lett a környék, mint a Rózsadomb. Mondjuk, nem csodálom, mert a kilátás még szebb is, és itt még a levegő is jó.
Honnan a francból tudnék szerezni 25-30 milliót, hogy ott tudjak venni valami kis nyaralóból téliesitett kulipintyót?? Vagy legalább egy kis telket, arra meg egy kis faházat?? Tényleg nincsenek nagy igényeim, 35-40 m2, terasz, lomtár, kis kert, nagy csend, ennyi az egész, amire vágyom.

csomagolás

:-) Szépjóestét!
Elkezdtem összecsomagolni a holmikat, amiket apránként majd átviszek a házba.
Nem igazán akarok teherautót fogadni, meg egyáltalán, pakolni se, hisz három hónap miatt nem érdemes komolyan költözködni. Ágynemű, törölközők, pár edény, ruhanemű, kutyaszőnyegek, ágyrács. Matracot ott akarok venni, azt már tavasz óta halogatom. Viszont már most látszik, hogy több bőröndnyi cuccról van szó, kell tennem vagy négy kört mire minden átkerül.
Meg fogok szakadni a cipekedésben, az tuti.
Arra viszont kiváló alkalom ez a fél költözés, hogy átlássam, mi az, ami tök fölöslegesen halmozódott fel a lakásban.
Akkora selejtezést rendezek, hogy ihaj!!!
Ráadásul most bukott ki, hogy 13 nap szabadságom még van, amit az idén ki kell vennem. Ha minden igaz, ma befejeztem a jövő heti beszámolóhoz szükséges anyagot, úgyhogy remélem, a jövő hét második fele és az azt követő eleje szabad lesz és eljöhetek szabadságra, hogy ne munka mellett kellessen végigcsinálnom ezt a borzalmat, hogy negyvennégy év felgyűlt limlomját átnézzem és amit haszontalannak itélek, kidobáljam.
Lehet kicsit gyakrabban kéne költözni, már nagyon belegyökereztem ebbe a szobakonyhába.

Köszönőviszonyban

A munkhelyemre egy türelmi zónán keresztülbringázva jutok el, és hát a dolog (mármint az eljutás) természetéből adódóan ugyanazon a türelmi zónán keresztülbringázva jutok haza.
Eddig is sejtettem, hogy nem lehet egy könnyű kenyér prostinak lenni, de azt nem gondoltam, hogy ennyire nehéz. Reggel fél nyolckor -amikor megyek dolgozni- már, este hétkor, fél nyolckor -amikor is néha jövök- még kinnt állnak a lányok. A nyarat a késő ősztől az különbözteti meg, hogy most a falatnyi tanga fölé harisnyát és franciabugyit vesznek fel, a szandál helyett combcsizmát, az egész tetejébe pedig rövidke, hasig kigombolt dzsekit. És mostanában egyre többen táncolnak az út szélén, gondolom, ezzel is melegitik magukat.
Minden második villanyoszlop alá jut egy lány, 8-10 lépés előre, hátraarc, 15-20 lépés hátra, megfordul, előre jön, soha nem távolodik pár méternél messzebb a villanyoszloptól, mindig a sápadt, sárga fénykörön belül marad. Nyilván, hogy jobban látszódjon.
A lányok egyébként csinosak, fiatalok. A 20-25 évvel ezelőtt a Rákóczi téren látott lepukkant, szutykos, rossz fogú nőket itt nem látni, ezek a lányok hosszú lábúak, szépen sminkeltek, ápolt a frizurájuk.
Valamelyik este az egyik rámköszönt. Jókedve volt tán, vagy csak unta magát, fogalmam sincs, de ahogy eltekertem mellette, utólért a hangos 'Jóestét!' Bennem meg ugye működik a kora gyerekkorban belém nevelet automatizmus, hogy a köszönést fogadni kell, visszaköszöntem hát, még kicsit hátra is fordultam, hogy tisztán hallja, nehogy valami sziszegésnek hallatszódjon.
Aztán egy másik köszönt rám, ma este egy harmadik, az már tegeződve, 'Szia!', mondta, ahogy én ötösben eltéptem mellette. Én meg szorgalmasan köszöngetek vissza, már nem csak azért, mert a köszönést fogadni illik, hanem mert naponta találkozunk, ez azt jelenti, hogy ismerősök vagyunk, hát köszönünk egymásnak.
Azért szar ügy ez nagyon.
Pár éve még azt gondoltam, hogy ha egy felnőtt nő ezt választja megélhetési forrásul, hát csinálja, legyen ez a szakmája, senkinek semmi köze hozzá.
Aztán közben láttam és megtapasztaltam pár dolgot.
Észrevettem, hogy néha milyen apróságok tudják megforditani egy ember sorsát. Azon múlnak életek, hogy mennyire lelkiismeretes az a gyámügyintéző aki a gyerekről dönt, hogy egy bizonyos éjszakán van-e valaki, aki egy jó szót meg egy fűtött szobát ad a világgá szaladtnak, meg hogy egyáltalán, van-e valaki, aki példát, kiindulási pontot jelenthet. Nagyon sokan nőnek fel úgy, hogy egész életükben nem jut nekik ilyesmi, vagy ha igen, akkor már későn, amikor már nincs bizalmuk elfogadni. És hát legyünk őszinték, de legtöbbször a segitségnyújtásban is több a farizeusság meg a szemforgatás, mint a tényleges segiteni akarás. Az ilyen selyempapirba csomagolt álnyájasságnál meg tán még a stricik is őszintébbek.
Szóval csak azt akarom kinyökögni, hogy már nem gondolom, hogy ezek a fiatal nők önként és saját elhatározásukból választják ezt a megélhetést.
A szeretetlenség, a kitaszitottság, a követendő minta hiánya legalább olyan kényszeritő tényező, mint két pofon vagy egy nyitott bicska.
Azok a csajok ott nem önszántukból fagynak szilvakékre, és nem felelősségük teljes tudatában kapnak lúdtalpat azokban a fertelmes, iszonyatosan kényelmetlen és papirvékony talpú cipőkben.
Tényleg szar ügy, mert nem tudom, hogy mit gondoljak.
Követeljem én is, hogy egyetlen férfi se használhassa őket büntetlenül?
Vagy pont forditva, követeljem, hogy a hideg utcáról fűtött kuplerájokba tereljék őket, hogy legalább a felfázástól és az örökös petefészekgyulladástól meg legyenek védve?
Szar ügy ez nagyon.
Nyilván, azoknak is megvan a maguk története, akik a háromgyerekes főnüköket munkaköri kötelességből hetente kétszer leszopják, meg azoknak is, akik a minden évi születésnapi brillért, karácsonyi aranyláncért és évfordulós karkötőért teszik ugyanezt valakinek.
Kurvák mindig voltak, és hát valószinúleg mindig lesznek is sajnos.
De valami azt súgja, hogy azok a csipkebugyis lányok ott az ostorlámpák alatt nem igazi kurvák, és az, hogy őnekik ott kell árulni magukat, valahol mindnyájunk felelőssége, kicsit az enyém is.
Iszonyatosan szégyellem, hogy nem tudok nekik segiteni, hogy kikerülhessenek onnan.

Újabb

beszélgetés

Elektra - avagy pszichohorror az Operában

Ebben a szezonban a harmadik Elektrát néztem meg, többet már nem birok bevenni.
Erre is csak azért mentem el jeggyel, mert semmiképpen nem akartam kihagyni a második szereposztást, lévén a bérleteim az első szereposztásra szóltak.
Hát kérem az van, hogy a második szereposztás sokkal, de tényleg sokkal jobb mint az első.
Hangilag is, játékban is, drámaiságban is.
A cimszerepet éneklő Rálik Szilvia olyan, mint egy fortyogó vulkán. Hatalmas hangi és fizikai állóképességgel énekli a disznóólba zárt, bosszúért lihegő királylányt. Az alakitása rengeteg apróságot hozzáad az amúgy is jó rendezéshez. Különösen az erotikus jelenetekben nagyon meggyőző, és amikor a fejszét markolássza, lengeti, csapkod vele, vérfagyasztó.

Az est másik kiválósága a Klytaemnestrát éneklő Kovács Annamária, akit először hallottam a szerepben, de ő tetszett a legjobban. Igazi alt hang, rémisztő mélységekkel, és szinészileg ő is nagyon rátalált a karakterre. Az előadás fénypontja volt Elektra és Klytaemnestra kettőse, a két énekesnő a végletekig élezte a szituációt, ha két perccel hosszabb a jelenetük, lehet sikoltozva kirohanok a páholyból. Anya és lánya, két ellentétes jellem, akik gyűlölik egymást. Nem ismeretlen alaphelyzet, de ebbe a fél órás jelenetbe a két énekesnőnek bele kell vinni 20 év történetét.
Klytaemnestra ugye bepasizik, és a szeretője segitségével megöli férjét, Agamemnont. A három közös gyerek közül Orestest, a fiút veszélyesnek itélik és eltüntetik a háztól abban a reményben, hogy majd később őt is elteszik láb alól. A két kislányt, Chrysothemist és Elektrát maguknál tartják. A fiatalabb lány alkalmazkodna is, de Elektra nem tudja megbocsátani apja megölését és bosszút akar állni - a férjgyilkosságot anyagyilkossággal büntetné. Anya és lánya egyre jobban gyűlöli egymást, és mivel Klytamnestra van a hatalomban, hát Elektra lesz az, aki egyre inkább a perifériára szorul. Minden szavát és cselekedetét a bosszú és a gyűlölet határozza meg, már a cselédek is utálják, a kompromisszumra hajló húgával is megromlik a kapcsolata. A férjgyilkos asszonyt közben kinozza a lelkiismerete is, egyre vérgőzösebb áldozatoka mutat be az isteneknek, hogy bocsánatot nyerjen, vagy legalább nyugalmat.
Ebben a helyzetben kezd hát anya és lánya beszélgetni. Klytamnestra arról panaszkodik, hogy nem tud aludni, és próbál azzal közeledni, hogy tanácsot kér a lányától, milyen állatot áldozzon legközelebb. Elektra meg csőbe húzza, mert eleinte mintha tényleg tanácsot adna neki, de aztán amikor az anyja végképp összeroppan mondja meg, hogy őt magát kell megölni, és akkor majd tud aludni.
Nem hiszem, hogy van a világ kultúrtörténetében még egy olyan alkotás, ami ennyi gyűlöletet és frusztrációt tud ilyen rövid időbe összezsúfolni. Szintiszta horror, egy lidércnyomás. Otthon nem is birom ezt a zenét hallgatni, próbáltam pedig, de 10 perc alatt kikészültem. Szinházban valamennyire kivül tudok maradni a történeten, tudom élvezni az énekeseket és a játékot, de otthon, hát ott nem, ott pillanatokon belül úgy érzem, megfulladok.
A többi énekes is jó volt egyébként, különösen Bazsinka Zsuzsa Chrysothemise és Szvétek László Oresztésze tetszett. Ez utóbbi különösen, megnyerő, szép, aranybarna basszus, annál döbbenetesebb a mészárlás, amit rendez. És hát ugye ő is kellett ahhoz, hogy az Elektra - Oresztész szexjelenet olyan meggyőző legyen, mint amilyen lett...
Szombaton és vasárnap még lesz két előadás, de én már nem megyek, ebből többet most nem birok bevenni, majd jövőre újra, addigra kipihenem ezt a hárnat.
A nap videóján Marton Éva (Elektra) Leonie Rysanek(Klytaemnestra) énekel, vezényel Karl Bhöm. Koncertfelvétel, 1995. Valencia.

Költözés

két hét múlva.
Kell vennem egy baromi jó matracot és egy használt, nagyon olcsó mosógépet.
Meg egy fűthető kutyaházat. Vagy egy nem fűthetőt, és bele egy fűthető autóülés párnát, vagy valami ilyesmit.
Hehe.

A fekete macska bandája

megjelent, bár egyelőre még csak orosz honlapokon látni.
Tiszta szerencse, hogy egy multinál dolgozom, legalább három orosz kollégám van, akik Karácsonyra nyilván hazamennek. Szóval jövőre biztosan lesz nékem jó kis művészkrimim, Viszockijjal.
Addig is, hallgassunk zenét ettől a szerencsétlen sorsú, szétcigarettázott, agyonmorfinozott zsenitől, aki remény hiján belehalt a reménytelenségbe: